Az új barát története

Időről időre rá kell döbbennem, hogy a családom messze nem hétköznapi. Amikor egy új barátnak mesélek az életemről, általában elmondom, hogy a szüleim elváltak, az apumnak van egy saját háza, a legidősebb nővéremnek egy lakása, kocsija, élettársa, egyeteme, a fiatalabb nővérem sem él már teljes egészében otthon, én pedig együtt élek Anyummal és hugicámmal Biatorbágyon. Ilyenkor rendszerint sajnálkozás vagy mindent-tudó bólogatás jön válaszként, habár tudom jól, hogy nem értette meg a lényeget. Ekkor hozzáteszem, hogy az én családom márpedig egy család, még ha több helyen is, együtt vagyunk, és nagyon szoros kapocs köti össze ezt a hat embert. Ilyenkor jön az értetlenség. Hát még amikor hozzáfűzöm, hogy anyukám és apukám teljes egyetértésben élnek egymástól 7 kilométerre (egy kasszán, egy célért), és hogy én igenis imádom mindkettőjüket, minden őrültségükkel és hibájukkal együtt, és a végletekig becsülöm őket, főleg azért a küzdelemért és kitartásért, amivel minket nevelgetnek.
Amikor már nagyjából megértette az „új barát”, hogy miről beszélek, ismét megdöbbentem egy-két információval, ami után kezdhetem elölről a magyarázkodást. Mi itthon ugyanis magunkra mosunk. Mindenki a saját cuccát. Magunk gondoskodunk az ebédünkről, csak hébe-hóba botlunk egymásba a konyhában, ilyenkor elő szokott fordulni, hogy együtt esszük meg, éppen amink van. Magunk szervezzük az életünket, még ha ez azt is jelenti, hogy Anyucinkat napi ezerszer kérjük meg, hogy fuvarozzon minket ide-oda. Igaz, ezt lehetőleg megpróbáljuk elkerülni, a szülőfalunk faluvolta, a Volán járatok ritkasága, valamint programjaink széles tára ezt szükségessé teszi. Valamit valamiért. Amikor hazaérünk a suliból, nálunk nem az a szokásos, hogy Anyunk ránk tapad, és addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja, mi történt velünk aznap. Ha kedvünk van, elmondhatjuk. Esetleg megkérdezi. Az nem érdekli, ha kapunk egy 1-est fizikából. De az sem, ha egy 5-öst. A mi életünk, a mi dolgunk. Meghallgatja. Maximum annyit mond, hogy ne bukjunk meg – lehetőleg. Mindig ott van, ha kell, és sosincs ott, ha nem. Megtanultam óvodában saját magamat öltöztetni, első osztályban egyedül hazajönni Pestről, 14 évesen azt, hogy saját magam felelek saját magamért, később pedig azt, hogy tökéletes körülmények között nőttem fel, és ezt igenis becsülnöm kell. Átéltem drámákat, örömöket, bánatokat, fájdalmakat, széthúzást és örökké visszatérést. Ezt a szüleimnek köszönhetem. Nem tudom, hogy csinálják, hogy így szabadon vagyunk eresztve, és mégis összetartóbbak vagyunk, mint sok-sok család, akikkel manapság megismertem. Mindegyikünk kemény kiképzést kapott az életre, de biztosan tudom, hogy ez csak a javunkra válik. A mi családunkban nincsenek illúziók, nincsenek elhallgatott szavak, mindenki tudja, mikor kell a másikat átölelni, és mikor kell magára hagyni. Nincsenek nagymosolyos képek, de vannak érintések, vannak pillanatok, még ha nagyon ritkán is, egy-egy elejtett szó vagy elkapott pillantás. Egy család vagyunk.

Az „új barát” már rég elvesztette a fonalat ilyentájt. Egyetlen dolgot érthet meg, ha jól figyel: kiolvashatja a szememből a büszkeséget és szeretetet a családom iránt, a család iránt, ami ugyan tele van különös, abszurd, meghökkentő motívumokkal, mégis családibb minden családnál. Köszönöm ezt nekik.
A.

Balance

Egy nagyon furcsa, meghatározhatatlan egyensúlyt érzek. Akkor kezdődött, amikor elmentem a nyelvvizsgára szombaton. Reggel már úgy ébredtem, hogy egy, az utóbbi időben idegen nyugalom árasztott el. Mert a múlt héten minden voltam, csak nem nyugodt. Őrjöngtem minden apróság miatt, sőt, múlt hét szerdán annyira eluralkodott rajtam a féktelen düh, hogy el kellett mennem otthonról. Nem tudnám meghatározni, miért vagy kire voltam dühös, de aki a környezetemben volt, az kapott belőle. Aznap este bent aludtam nagyimék majdnem üres lakásán, csak unokatesóm, Árpi, meg nővérem, Zsuzsi aludtak ott. De az nem zavart. Nem ott voltam.
Aztán eltelt a nyelvvizsga előtti kísérteties két nap, amikor úgy éreztem, hogy nem is ezen a bolygón vagyok. Nem izgultam, pedig kellett volna. Még akkor sem izgultam, amikor beléptem a nyelvvizsgaközpontba, akkor sem, amikor elém került a papír és elkezdtem dolgozni. Kicsit ideges voltam a szóbeli előtt, de messze nem annyira, mint amennyire illett volna. És amikor kijöttem…
A Fasorban nyelvvizsgáztam, a református gimiben. Amikor kiléptem a napsütötte utcára, ahol illatos és simogató volt a levegő, valahogy minden olyan könnyű volt, úgy éreztem magam, mint aki valami hatalmas nyomás alól szabadult. Gyakorlatilag ez is történt. Később belegondolva szerintem azért hiányzott az izgalom, a lámpaláz, mert már annyira nagyon sok minden függött ettől az egésztől, hogy túl voltam azon a bizonyos izguláson. Kikapcsoltam az agyam, mert ha belegondoltam volna, üvöltözve rohanok ki az első ajtón (vagy ablakon). De amikor kijöttem… Az az egy óra, amit a Ligetben sétáltam, elnézegetve a gondtalanul szombatozó embereket, egyszerűen megérte. És rájöttem, hogy mennyire túlspiráztam az egészet. Akkor már nem számított semmit. Ha megvan, megvan, ha nincs meg, nem dől össze a világ. Amit előtte is tudtam, de könnyű mondani…
És utána jött az a furcsa egyensúlyérzet. Vasárnap rendbe raktam a szobámat, át is rendeztem egy kicsit. Aztán hétfőn, amikor fel kellett kelni korán reggel (6-kor, fujj), éreztem hogy fáradt vagyok, de nem zavart. A suliból hazaérve tanultam, olvastam, és éreztem az egyensúlyt. A napok teltek, ugyanabban a furcsa mosolygós valótlan valóságban, amit szinte el is felejtettem az utóbbi időben. Minden reggel elcsigázva a koránkeléstől, de mindig nyugodtam és egyensúlyban.
Ma olyan stresszt kellett elviselnem, amitől egy hete még valószínű sírógörcsöt kaptam volna. (Csak hogy tudd, miről van szó: Egyosz…) Így sem volt könnyű, de amikor eljöttem a suliból, hazaértem, kicsit ledőltem, és kevés idő múlva megint ott volt a mosoly az arcomon. Tudtam kontrolálni. Tudtam irányítani. Mind a fáradtságot, mind a kedvetlenséget, mind a dühöt. A pánikot, félelmet, megfontolatlanságot. Pedig egy óráig tényleg a sírógörcs határán álltam.
’Take control’, mondta nekem angoltanárnőm, Zsuzsa. ’Nem csak amikor nyelvvizsgafeladatot oldasz meg, hanem az élet minden területén.’ Ezt mondta, és én meghajtom fejem a bölcs tanács előtt. Habár tudjuk, hogy nem fogom mindig betartani, mert ha mindig egyensúlyban vagy, egy idő után elveszted az egyensúly megtalálásának szépségét. És az sem volt rossz, amikor törékeny és bizonytalan voltam. Sokat tanultam belőle. És a sötétség után gyönyörű a napfény. Várhatod a következő éjszakát.

A.

Köszönöm, Zsuzsa!

Mindenek előtt valamit muszáj bevallanom: nem vagyok józan. De valójában az ember sokkal őszintébb tud lenni, ha egy kicsit rásegít ez-az az „őszinteségére”.
Én bennem alig pár perce tudatosult a tény: 19-e van. Tehát vége van a nyelvvizsgámnak. Tehát megint szabad vagyok. És visszazökken az élet a „normális” kerékvágásba. Ahogy annak lennie kell.
De van itt még valami, ami közvetlenül ez a gondolatom után ébredt fel bennem. Valami, amiről már régóta szerettem volna írni, de sose tudtam, hogy hogyan tegyem meg. És ez a valami az én drága angoltanárnőm, Zsuzsa. Régebben gondoltam, hogy írok egy bejegyzést a féltékenységről, amit mindig érzek a tanáraim diákjai iránt (kicsit olyan ez, mintha a párodon kéne osztozkodnod), de aztán valamiért mégsem írtam meg. De ma belém nyilallt a gondolat, hogy soha többé (vagy legalábbis nem az elkövetkezendőkben) nem fogok elbuszozni a Móriczra és elsétálni Zsuzsa utcájáig, soha nem fogok felcsöngetni hozzá, felmenni a lifttel, leülni elé és a tejes tea mellé (ami valamiért mindig finomabb, mint bárki más teája), és nem fogunk angolul – esetenként magyarul – az élet nagy dolgairól csevegni. Nem lesz Zsuzsám. Kicsit olyan ez, mint a szakítás. Csak ez esetben a „kifogás” elég egyértelmű és visszavonhatatlan: a felsőfokú nyelvvizsga.
Nem tudom, megvan-e. Nem vagyok benne biztos, de nem is nagyon ez számít. Az a lényeg, hogy eljutottam idáig, hogy megismertem egy eszméletlen intelligens és rendkívül értékes embert, aki megszerettette velem az angolt, aki rávett, hogy bizony magamnak kell leülnöm és magamnak kell megcsinálnom minden egyes eredményt, a házi feladatoktól a nyelvvizsgán keresztül egészen az élet nagy dolgaiig. És ezért örökké hálás leszek neki, még ha ő ezt talán nem is tudja.
És ha már ilyen nagyon az őszinteségnél tartunk, kell vallanom, hogy most már nagyon fáradt vagyok, mert reggel 6-tól ébren vagyok, túlvagyok egy írásbeli és szóbeli vizsgán, valamint egy fergeteges bulin (köszönjük, Júlia!), szóval itt az ideje hogy elbúcsúzzak.
És bocsánat a hibákért, meg hogy biztos nem jött át ez az üzenet úgy, ahogy illett volna, de ígérem, hogy még egyszer az életben megírom azt a féltékenységes bejegyzést. Legalábbis azon vagyok.
A.

PS: ha kell egy jó angol tanár, van egy tippem! Több is az, mint angoltanár...

Nyomás

A lélegzetem felgyorsul. Érzem, hogy a fejemből áramlik a hő, és izzadok. A szám fölött. Ahol a bajszom van, és úgy útálom, amikor izzad. Aztán érzem a talpamban azt a furcsa fájást, mint amikor nagyon magasról lenézek, vagy csak egy filmben látom a magasságot. És érzem a szívemben azt a szorítóan taszító erőt, ami arra ösztökél, hogy fogjam a telefonom, és egy gyors beszélgetés után pakoljak, majd üljek fel az első buszra és menjek el innen. El akarok menni.
Elvonási tünet. Azt hiszem, már értem. Habár még nem próbáltam ki semmilyen drogot (bár tudatmódosító szerekkel már volt dolgom), körülbelül érezni vélem, milyen lehet az, ha az ember egész egyszerűen csak nem bírja letenni. És bármilyen ostobaságot hajlandó megtenni azért, hogy megszerezze azt, amit akar. Az „Anyagot”.
De lehet, hogy nem elvonási tünet. Nem csak. Talán része van még benne egy érzésnek is, ami valami menekülés fajta, ami akkor jön rá az emberre, amikor már túl sokáig volt a szüleivel, már nem akar ugyanabban a szobában aludni, mint 1 évesen, már nem akarja többé a szokásos mi-van-veled-semmi beszélgetéseket lefolytatni anyukájával a kocsiban ülve és az útra meredve, már semmi kedve ugyanabban a konyhában veszekedni a kishúgával, mint ahol kiskorában is tette. El akarok menni.
De nem kerülhetem ki saját magamat, én viszont egy racionális ember vagyok. Az érzelmeim befolyásolhatják a cselekedeteimet, de nem uralhatják. Néha azt kívánom, bárcsak nem így lenne, de nem vagyok biztos benne, hogy melyik a jobb. Mindenesetre még nem futok. Legalábbis nem messzire. Érzem, hogy még ki kell várnom az én időmet, még egy pár évet itt kell eltöltenem, és ha már így van, akkor akár szeretni is lehet ezt az időt. Vagy legalább élvezni. De azért egy kicsit mégis mozgolódom. Itthon most sok minden összejött, de leginkább bennem, önmagamban. Így hát egy időre elmegyek itthonról, de nem sokáig. Végtére is szeretek itt lenni, de most egy kicsit sok. Most sok. Reménykedem abban, hogy egy kis idő messze itthontól majd helyre ráz, segít hogy megtaláljak új és régi dolgokat, és visszanyerem az egyensúlyt. És most mondok valamit. Ezt már rég meg kellett volna tennem. Mert ez az egyensúly már rég nincs meg. Túl rég.

Most pakolok. Indul a buszom.

Bénultságban

Az egyik legveszélyesebb fegyver ezen a világon. És ami a legrosszabb, hogy a veszély nem is csupán az emberben keltett reakció, hanem a vágy. Mert az ember egy olyan furcsa lény, ami valamilyen rejtélyes okból kifolyólag szereti – ha fél.
Félelem. Ott van mindig és mindenhol. Habár más formában és fokozatban jelenik meg. Sokan sokszor használják, hol kicsiben, hol nagyban, mert az egyik legjobb manipuláló eszköz. De ha a saját életedre tekintesz, rájössz, hogy a hétköznapjaidban is jelen van. Habár ott igazán senki nem áll a félelem mögött, csak saját magad.
Ami minden félelemben közös, az a bénultság. Mert ha félsz, akkor nem tudsz úgy cselekedni, ahogy normális esetben tennéd, félelem nélkül. Megbénulsz. Lezsibbadsz. Próbálsz menekülni. Hol sikeresen, hol sikertelenül. Van, aki azt mondja, hogy ő sosem fél. Leküzdte a félelmet, és soha, semmitől nem fél, hiszen elméletben tudja, hogy a félelem hátráltat, és ki is tudja kerülni. Én ezt még senkinek nem hittem el, mert mint már mondtam, szerintem a félelem az emberi lénynek nem csak jellemző tulajdonsága, hanem lételeme is. Rengeteg oldala van. És nem mindegyik negatív.
Pedig milyen bután hangzik – szeretek félni. Ám aki megmosolyogja ezt a mondatot, attól megkérdezném: volt-e már vidámparkban? Olvasott-e már horrort? Ment-e már bele kétségbeesetten abba a bizonyos sötétségbe, ahol tudta jól, hogy félni fog, és éppen ezért tartott afelé? Talán mert tudta, sejtette, hogy a félelem erősebbé tesz, a félelem megváltást hoz, a félelem előre hajt, a félelem kibúvó, a félelem valami teljesen ismeretlen ismerős?
Én félek. Ezért bénultam le, és ezért nem vagyok cselekvőképes. Félek, sőt, rettegek attól, hogy nem fogok megfelelni az elvárásoknak. A legrosszabb az, hogy az emberektől félek. A reakcióktól. A megszégyenüléstől. A kérdően vádló pillantásoktól… A saját pillantásomtól.
Mindenkinek mást jelent a félelem. De az okos ember tudja, hogy mikor köszönt be az életébe. És az erős ember, aki a helyes utat akarja választani, felveszi ellene a küzdelmet. Van, hogy le is győzi. És amikor az idő segítségével továbbhaladva hátrafordul, és belenevet a saját félelmének az arcába – azok előtt az emberek előtt tisztlegek. De sajnos még ezeknek az erős, kemény embereknek is vissza kell fordulni megint, hogy előretekintve tudják folytatni az utat az időben. És bizony ott vannak a következő feketén gomolygó félelem-felhők. És lehet, hogy az az erős ember, aki visszatekintve győzelmet talált, a következő felhőbe belefullad.