Időről időre rá kell döbbennem, hogy a családom messze nem hétköznapi. Amikor egy új barátnak mesélek az életemről, általában elmondom, hogy a szüleim elváltak, az apumnak van egy saját háza, a legidősebb nővéremnek egy lakása, kocsija, élettársa, egyeteme, a fiatalabb nővérem sem él már teljes egészében otthon, én pedig együtt élek Anyummal és hugicámmal Biatorbágyon. Ilyenkor rendszerint sajnálkozás vagy mindent-tudó bólogatás jön válaszként, habár tudom jól, hogy nem értette meg a lényeget. Ekkor hozzáteszem, hogy az én családom márpedig egy család
, még ha több helyen is, együtt vagyunk, és nagyon szoros kapocs köti össze ezt a hat embert. Ilyenkor jön az értetlenség. Hát még amikor hozzáfűzöm, hogy anyukám és apukám teljes egyetértésben élnek egymástól 7 kilométerre (egy kasszán, egy célért), és hogy én igenis imádom mindkettőjüket, minden őrültségükkel és hibájukkal együtt, és a végletekig becsülöm őket, főleg azért a küzdelemért és kitartásért, amivel minket nevelgetnek.
Amikor már nagyjából megértette az „új barát”, hogy miről beszélek, ismét megdöbbentem egy-két információval, ami után kezdhetem elölről a magyarázkodást. Mi itthon ugyanis magunkra mosunk. Mindenki a saját cuccát. Magunk gondoskodunk az ebédünkről, csak hébe-hóba botlunk egymásba a konyhában, ilyenkor elő szokott fordulni, hogy együtt esszük meg, éppen amink van. Magunk szervezzük az életünket, még ha ez azt is jelenti, hogy Anyucinkat napi ezerszer kérjük meg, hogy fuvarozzon minket ide-oda. Igaz, ezt lehetőleg megpróbáljuk elkerülni, a szülőfalunk faluvolta, a Volán járatok ritkasága, valamint programjaink széles tára ezt szükségessé teszi. Valamit valamiért. Amikor hazaérünk a suliból, nálunk nem az a szokásos, hogy Anyunk ránk tapad
, és addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja, mi történt velünk aznap. Ha kedvünk van, elmondhatjuk. Esetleg megkérdezi. Az nem érdekli, ha kapunk egy 1-est fizikából. De az sem, ha egy 5-öst. A mi életünk, a mi dolgunk. Meghallgatja. Maximum annyit mond, hogy ne bukjunk meg – lehetőleg. Mindig ott van, ha kell, és sosincs ott, ha nem. Megtanultam óvodában saját magamat öltöztetni, első osztályban egyedül hazajönni Pestről, 14 évesen azt, hogy saját magam felelek saját magamért, később pedig azt, hogy tökéletes körülmények között nőttem fel, és ezt igenis becsülnöm kell. Átéltem drámákat, örömöket, bánatokat, fájdalmakat, széthúzást és örökké visszatérést. Ezt a szüleimnek köszönhetem. Nem tudom, hogy csinálják, hogy így szabadon vagyunk eresztve, és mégis összetartóbbak vagyunk, mint sok-sok család, akikkel manapság megismertem. Mindegyikünk kemény kiképzést kapott az életre, de biztosan tudom, hogy ez csak a javunkra válik. A mi családunkban nincsenek illúziók, nincsenek elhallgatott szavak, mindenki tudja, mikor kell a másikat átölelni, és mikor kell magára hagyni. Nincsenek nagymosolyos képek, de vannak érintések, vannak pillanatok, még ha nagyon ritkán is, egy-egy elejtett szó vagy elkapott pillantás. Egy család vagyunk.
, még ha több helyen is, együtt vagyunk, és nagyon szoros kapocs köti össze ezt a hat embert. Ilyenkor jön az értetlenség. Hát még amikor hozzáfűzöm, hogy anyukám és apukám teljes egyetértésben élnek egymástól 7 kilométerre (egy kasszán, egy célért), és hogy én igenis imádom mindkettőjüket, minden őrültségükkel és hibájukkal együtt, és a végletekig becsülöm őket, főleg azért a küzdelemért és kitartásért, amivel minket nevelgetnek.Amikor már nagyjából megértette az „új barát”, hogy miről beszélek, ismét megdöbbentem egy-két információval, ami után kezdhetem elölről a magyarázkodást. Mi itthon ugyanis magunkra mosunk. Mindenki a saját cuccát. Magunk gondoskodunk az ebédünkről, csak hébe-hóba botlunk egymásba a konyhában, ilyenkor elő szokott fordulni, hogy együtt esszük meg, éppen amink van. Magunk szervezzük az életünket, még ha ez azt is jelenti, hogy Anyucinkat napi ezerszer kérjük meg, hogy fuvarozzon minket ide-oda. Igaz, ezt lehetőleg megpróbáljuk elkerülni, a szülőfalunk faluvolta, a Volán járatok ritkasága, valamint programjaink széles tára ezt szükségessé teszi. Valamit valamiért. Amikor hazaérünk a suliból, nálunk nem az a szokásos, hogy Anyunk ránk tapad
, és addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja, mi történt velünk aznap. Ha kedvünk van, elmondhatjuk. Esetleg megkérdezi. Az nem érdekli, ha kapunk egy 1-est fizikából. De az sem, ha egy 5-öst. A mi életünk, a mi dolgunk. Meghallgatja. Maximum annyit mond, hogy ne bukjunk meg – lehetőleg. Mindig ott van, ha kell, és sosincs ott, ha nem. Megtanultam óvodában saját magamat öltöztetni, első osztályban egyedül hazajönni Pestről, 14 évesen azt, hogy saját magam felelek saját magamért, később pedig azt, hogy tökéletes körülmények között nőttem fel, és ezt igenis becsülnöm kell. Átéltem drámákat, örömöket, bánatokat, fájdalmakat, széthúzást és örökké visszatérést. Ezt a szüleimnek köszönhetem. Nem tudom, hogy csinálják, hogy így szabadon vagyunk eresztve, és mégis összetartóbbak vagyunk, mint sok-sok család, akikkel manapság megismertem. Mindegyikünk kemény kiképzést kapott az életre, de biztosan tudom, hogy ez csak a javunkra válik. A mi családunkban nincsenek illúziók, nincsenek elhallgatott szavak, mindenki tudja, mikor kell a másikat átölelni, és mikor kell magára hagyni. Nincsenek nagymosolyos képek, de vannak érintések, vannak pillanatok, még ha nagyon ritkán is, egy-egy elejtett szó vagy elkapott pillantás. Egy család vagyunk. Az „új barát” már rég elvesztette a fonalat ilyentájt. Egyetlen dolgot érthet meg, ha jól figyel: kiolvashatja a szememből a büszkeséget és szeretetet a családom iránt, a család iránt, ami ugyan tele van különös, abszurd, meghökkentő motívumokkal, mégis családibb minden családnál. Köszönöm ezt nekik.
A.
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése