Mindenek előtt valamit muszáj bevallanom: nem vagyok józan. De valójában az ember sokkal őszintébb tud lenni, ha egy kicsit rásegít ez-az az „őszinteségére”.
Én bennem alig pár perce tudatosult a tény: 19-e van. Tehát vége van a nyelvvizsgámnak. Tehát megint szabad vagyok. És visszazökken az élet a „normális” kerékvágásba. Ahogy annak lennie kell.
De van itt még valami, ami közvetlenül ez a gondolatom után ébredt fel bennem. Valami, amiről már régóta szerettem volna írni, de sose tudtam, hogy hogyan tegyem meg. És ez a valami az én drága angoltanárnőm, Zsuzsa. Régebben gondoltam, hogy írok egy bejegyzést a féltékenységről, amit mindig érzek a tanáraim diákjai iránt (kicsit olyan ez, mintha a párodon kéne osztozkodnod), de aztán valamiért mégsem írtam meg. De ma belém nyilallt a gondolat, hogy soha többé (vagy legalábbis nem az elkövetkezendőkben) nem fogok elbuszozni a Móriczra és elsétálni Zsuzsa utcájáig, soha nem fogok felcsöngetni hozzá, felmenni a lifttel, leülni elé és a tejes tea mellé (ami valamiért mindig finomabb, mint bárki más teája), és nem fogunk angolul – esetenként magyarul – az élet nagy dolgairól csevegni. Nem lesz Zsuzsám. Kicsit olyan ez, mint a szakítás. Csak ez esetben a „kifogás” elég egyértelmű és visszavonhatatlan: a felsőfokú nyelvvizsga.
Nem tudom, megvan-e. Nem vagyok benne biztos, de nem is nagyon ez számít. Az a lényeg, hogy eljutottam idáig, hogy megismertem egy eszméletlen intelligens és rendkívül értékes embert, aki megszerettette velem az angolt, aki rávett, hogy bizony magamnak kell leülnöm és magamnak kell megcsinálnom minden egyes eredményt, a házi feladatoktól a nyelvvizsgán keresztül egészen az élet nagy dolgaiig. És ezért örökké hálás leszek neki, még ha ő ezt talán nem is tudja.
És ha már ilyen nagyon az őszinteségnél tartunk, kell vallanom, hogy most már nagyon fáradt vagyok, mert reggel 6-tól ébren vagyok, túlvagyok egy írásbeli és szóbeli vizsgán, valamint egy fergeteges bulin (köszönjük, Júlia!), szóval itt az ideje hogy elbúcsúzzak.
És bocsánat a hibákért, meg hogy biztos nem jött át ez az üzenet úgy, ahogy illett volna, de ígérem, hogy még egyszer az életben megírom azt a féltékenységes bejegyzést. Legalábbis azon vagyok.
A.
Én bennem alig pár perce tudatosult a tény: 19-e van. Tehát vége van a nyelvvizsgámnak. Tehát megint szabad vagyok. És visszazökken az élet a „normális” kerékvágásba. Ahogy annak lennie kell.
De van itt még valami, ami közvetlenül ez a gondolatom után ébredt fel bennem. Valami, amiről már régóta szerettem volna írni, de sose tudtam, hogy hogyan tegyem meg. És ez a valami az én drága angoltanárnőm, Zsuzsa. Régebben gondoltam, hogy írok egy bejegyzést a féltékenységről, amit mindig érzek a tanáraim diákjai iránt (kicsit olyan ez, mintha a párodon kéne osztozkodnod), de aztán valamiért mégsem írtam meg. De ma belém nyilallt a gondolat, hogy soha többé (vagy legalábbis nem az elkövetkezendőkben) nem fogok elbuszozni a Móriczra és elsétálni Zsuzsa utcájáig, soha nem fogok felcsöngetni hozzá, felmenni a lifttel, leülni elé és a tejes tea mellé (ami valamiért mindig finomabb, mint bárki más teája), és nem fogunk angolul – esetenként magyarul – az élet nagy dolgairól csevegni. Nem lesz Zsuzsám. Kicsit olyan ez, mint a szakítás. Csak ez esetben a „kifogás” elég egyértelmű és visszavonhatatlan: a felsőfokú nyelvvizsga.
Nem tudom, megvan-e. Nem vagyok benne biztos, de nem is nagyon ez számít. Az a lényeg, hogy eljutottam idáig, hogy megismertem egy eszméletlen intelligens és rendkívül értékes embert, aki megszerettette velem az angolt, aki rávett, hogy bizony magamnak kell leülnöm és magamnak kell megcsinálnom minden egyes eredményt, a házi feladatoktól a nyelvvizsgán keresztül egészen az élet nagy dolgaiig. És ezért örökké hálás leszek neki, még ha ő ezt talán nem is tudja.
És ha már ilyen nagyon az őszinteségnél tartunk, kell vallanom, hogy most már nagyon fáradt vagyok, mert reggel 6-tól ébren vagyok, túlvagyok egy írásbeli és szóbeli vizsgán, valamint egy fergeteges bulin (köszönjük, Júlia!), szóval itt az ideje hogy elbúcsúzzak.
És bocsánat a hibákért, meg hogy biztos nem jött át ez az üzenet úgy, ahogy illett volna, de ígérem, hogy még egyszer az életben megírom azt a féltékenységes bejegyzést. Legalábbis azon vagyok.
A.
PS: ha kell egy jó angol tanár, van egy tippem! Több is az, mint angoltanár...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése