Pillanatnyi tisztaság

Éreztétek már igazán tisztának magatokat? Nem úgy értem, hogy testileg-lelkileg teljesen tisztán, mert olyan állapot gyakorlatilag nincs - hanem inkább pillanatnyilag.
Amikor mondjuk jó erősen kibőgöd magad valami miatt, de ráveszed magad, és elmész valamit sportolni, jól elfáradsz, esetleg még találkozol is valakivel akivel beszélgetni tudsz erről-arról. Utána hazamész, beülsz egy hatalmas, forró kádba, ami tele van habbal, átfázva belemerülsz, megvárod, amíg a forróság átjár, és már semmi nem érdekel - belemerülsz a gondolataidba, és van, amit meg is oldasz. Akkor fogod a szivacsot, és jó erősen végigdörzsölöd a tested. Hideg vizes öblítés, és ki is lehet mászni, egy durva törölközővel szárazra törölközni, valamivel bekenni magad és felvenni a legpuhább pizsidet egy meleg papuccsal. :) Fogat mosol. Lemosod a maradék sminkedet (ugye, fiúk?), és belefekszel a frissen vetett ágyadba. Még ha nincs is melletted senki, tudod, hogy most "tiszta" vagy. Ha csak egy pillanatig érzed is így, talán amikor már betakaróztál, és éppen a holnapon gondolkozol, vagy amikor a fogkefédre nyomod a fog(k)rémet, talán amikor jóéjt kívánsz valakinek - mindegy, de egy egészen rövid pillanatig nagy levegőt veszel, és arra gondolsz: most tiszta vagyok.
Éreztétek már igazán tisztának magatokat?

A másnaposságról

Örök értékű tanácsom van számotokra: ne menjetek másnaposan iskolába...

Tegnap este - péntek este lévén - elmentem tesókámmal, Zsuzsival és barátnőjével, Dalmával egy kis csajos-beszélgetős sörözésre az Üllői útra. A Zöld Macsekba akartunk volna menni, de nem volt hely. Nem is nagyon bánom, mert mellette pár száz méterrel volt egy kietlen söröző. Nem értem, miért pangott, hiszen egész jó helynek tűnt, nem volt drága a sör, csak hát 18 éven aluliakat nem szolgáltak ki. Hála nővéremnek minket ez nem érintett. :)
Így hát ott voltunk kb fél kilenctől, dumáltunk az élet dolgairól. Dalma nagyon értelmes csajszi, első látásra szimpatikusnak tűnt, habár nem most találkoztam vele először. Meséltem én is nekik ezt-azt lelki életemről, kicsit nosztalgiáztunk - első csókok, nagy veszekedések a boyfrendekkel, ilyesmi - de olyan téma is szóba került mint a sminkelés rejtelmei vagy az öltözködés általi önkifejezés. Egyszóval csajos dolgokról volt szó, mindaddig amíg meg nem érkezett Dalma barátja és Fábi. Már 10 óra elmúlt, amikor ráeszméltem, hogy nekem valahogy még haza kell vergődni, ráadásul egy darab kabát nem volt nálam, és már odafelé is fáztam. Felhívtam anyumat, aki döbbenten konstatálta hogy nem vagyok otthon (...), majd megkérte nagynénimet hogy hozzon haza. Megjegyzem volt egy kis kavarás, hogy aludhatok itt-ott-amott, de ez így kényelmes volt. A metróra várni kellett negyed órát és a négyes villamos is tíz percet váratott magára, így volt időm belegondolni, milyen vicces lesz a szombati iskola...
Amikor beértem, szokásomhoz híven bementem a gépterembe, letettem a cuccaimat, és elmentem fizika órára. Barátnőm, Blanka rögtön azzal fogadott, hogy rosszul vagyok-e... Eléggé lehangolt a tudat, hogy minden próbálkozásom ellenére meglátszott rajtam hogy jóval éjfél után tudtam csak lefeküdni, és hiába sminkeltem, meglátszott hogy el vagyok kenődve. Amúgy egész jól túléltem a dolgot, csak itthon volt még egy mókás utóhatása a dolognak.
Blanka tanácsára hazaérve rögtön ágyba bújtam, és mint egy leütött kakukkos óra, álomba zuhantam. Azám, de okos és szép szőke fejemmel bekapcsolva hagytam a telefonom (többek között mert Zsuzsi megígérte hogy hív), és amikor osztálytársam, Kovi hívott, legmélyebb álmaimból keltem föl, hogy felvegyem a mobilom. Kovi csak annyit akart kérdezni, hogy mi lesz a beígért vodkázással, de én annyira nem voltam magamnál, hogy először meg kellett magyaráznia, hogy szombat van, délelőtt iskolában voltam, és egyébként úgy volt, hogy ma vodkázunk. Én erre el akartam neki magyarázni (miután rájöttem, hogy mi a helyzet) hogy szerdán megyünk a Beáékkal. Bea egy osztálytársam, de amikor nem jutott eszembe a neve, és egy percen keresztül gondolkoztam rajta, Kovi rájött, hogy használhatatlan vagyok, és feladta a további kérdezősködést. Én meg letettem a telefont, és ugyanazzal a lendülettel vissza is aludtam.
Így hát csak ezt tudom mondani: ha valaki másnapos, hagyja az iskolát a francba, jobban jár ha otthon marad, alszik, és kikapcsolja a telefonját...

A.

Állatok

Szomorú hírem van: véget ért az állatos kvk. Számomra meglepő eredmény született, nem gondoltam volna, hogy ennyire beletrafáltok, igaz, fogalmam sincs továbbra sem, hogy pontosan kik szoktak itten szavazni. Bár talán épp ez benne az izgi...

A kérdésre, miszerint: "Szerinted melyik a kedvenc állatom?", az alábbi arányban válaszoltatok:
mormota: 1
holló: 0
süni: 2
mókus: 11
macsek: 3
Azaz összesen 17 szavazatot kapott ez a roppant izgalmas és érdekfeszítő kérdés... De engedjétek meg, hogy egy kicsit belemélyedjek a témába, ugyanis nem egészen véletlenül ezek az állatok szerepelnek a listán. Már az eredeti szándékom is az volt, hogy ezeknek az adatoknak a segítségével kicsit megmutassak Nektek ezt-azt, amit talán kevesen tudnak rólam. És mi sem egyszerűbb, mint az állatokon keresztül, metaforikusan érzékeltetni a korszakok változását... (Ugye, hogy fogalmad sincs, miről beszélek? :) )
Az időrendi sorrendtől had térjek el, megyek a lehetőségek sorrendjében. A mormota egy nagyon aranyos állat. Kicsit olyan, mint a pocok, csak ilyen furi farka van. Az én életemben körülbelül két-két és fél éve játszott szerepet, egészen a tavalyi nyár elejéig, ugyanis ebben az időszakomban nagyon fáradékony voltam, és rengeteget tudtam aludni. Akkori barátom mondta, hogy olyan vagyok, mint egy mormota, és akkoriban nagyon megtetszett ez a kis állat. Be kell vallanom, mostanában is nagy kísértést érzek, hogy úgy viselkedjek, mint ő, és sokat-sokat aludjak. Hála az égnek felfedeztem a Lipton szuperhiperszónius fekete teáját, és attól lényegesen jobban szoktam magam érezni, még ha egy kicsit drog-jellegű is a dolog... :)
Nem értem, mi bajotok a hollókkal! Igazán fenséges állatok, és egyikőtök sem gondolta, hogy az lehetne a kedvenc állatom. Hmm... Pedig volt idő, amikor nagyon is odavoltam értük, meg vissza is! Amikor olvastam a Gergő sorozat első könyvét, abban a főgonosz egy holló volt. Ez olyan három éve történhetett, és ugyanekkor mentem el nyáron Anyummal és Zsuzsival Angliába, ahol is meglátogattuk a híres Tower-t, és ott minden tele volt hollókkal! Ha a személyiségemet nézzük, akkoriban tényleg volt bennem egy kis holló-effekt, ami talán máig megvan egy kicsit. Szeretek szúrósan nézni, mint a holló, és ha olyan kedvem van, nagyon hervasztó és gyászos kinézetet produkálok...
A süni megint egy másik sztori. A süni nem én voltam, hanem ismét csak a régi barátomat tudom felhozni... Azért utalok rá olyan sokat, mert eléggé meghatározó korszakomban voltunk együtt, és voltak benne jó dolgok. A süni ő volt, mert olyan szuszogó hangot tudott kiadni, mint a sünik, és a haja néha olyan borzos volt, mintha most járt volna sün-nénél fodrászoskodni.
A mókus pedig valóban a kedvenc állatom. Aranyos és borzos farkincája van, a fülei végén lekonyuló kis lógókák, mint valami abszurd fülbevaló, de engem mindig is a pofája fogott meg nagyon. Ahogy rádnéz, valahogy... mintha bölcs lenne, nem? Meg egy kicsit ijedt. Ezen kívül ugrabugrál, tökjó bűvészmutatványokat produkál, és úgy cakkumpakk jófej egy dög. :)
Az elején azt írtam, hogy az állatok nem csak hasraütésre termettek a listában. Nos, a macsek így született, azért, mert egy kicsit félre akartalak titeket vezetni egy kicsit. :) Nem jött be, mert furfangos népség vagytok, ám mégis az lett a második helyen! Egyébként nem komálom a macskákat, mert miattuk csipkednek agyon a bolhák, ráadásul az én véremet az ilyen kis gusztustalan bigyók nagyon szeretik... Pech.
Mégegyszer köszönöm a szavazatokat, és gratulálok az eredményhez!

Gyűrű a plafonon

Kiskoromban álmodoztam. Mióta az eszemet tudom, mindig volt egy „képzeletbeli barátom”, akivel olyan dolgokat tudtam csinálni, amit óvodás társaimmal vagy osztálytársaimmal soha sem. Teszem azt például repültem. Mai napig emlékszem egy ilyen repülésemre, amikor a kertünk dombján repültem lefelé Jézussal. Még egész kicsi lehettem, óvodás, mert Anikó volt Jézus másik oldalán. Anikó egyébként se nem lány, se nem fiú, ő csak Anikó volt, és nem tudom, miért pont ez volt a neve. De ő vitt el először repülni, és vele volt az a gyűrű-história is…

A dolgot onnan lehet származtatni, hogy régebben a hálószobánk plafonja lukas volt. A plafon és a fal találkozásánál volt egy egészen kicsike kis rés, ahol bejött a fény. A szemem ma sem túl jó, messzire rosszul látok, ezért csak a tapétázás után jöttem rá, hogy valójában mi volt a titokzatos fény, amit esténként láttam – ugyanis nappal sosem volt ott, éjjel meg nem néztem meg közelebbről. Ám ez a kis fényfolt elindította amúgy is elég élénk fantáziám kerekeit, és azt gondoltam, hogy biztos valaki egy gyűrűt akar nekem adni. Ám ezt nem felnőtt szemmel kell nézni, szó sem volt itt semmiféle házasságról, vagy szerelemről, az egy gyűrű volt, amikhez kiskoromban még teljesen más eszméket csatoltam. Az a gyűrű egy fényes varázsgyűrű-féleség volt. Hiszen gondoljunk csak bele: este előbukkan, de csak ha már Anyuci leoltotta a lámpákat, és mindenki elaludt. És nappal hopp! Eltűnik… Hatalmas nagy csalódás volt, amikor a gyűrű eltűnt a plafonról. Akkor már lehettem olyan másodikos-harmadikos, és a tapétázók és szigetelő szakemberek örökre elvették tőlem a gyűrűmet. Ezzel együtt Anikó is eltűnt, jobban mondva velem együtt megváltozott, átalakult.
Furcsa, így leírva olyan ostobaságnak tűnik az egész. Eddig is tisztában voltam vele, hogy ha az ember leír dolgokat, amik számára hatalmas jelentőséggel bírnak, azok valahogy elvesztik varázsukat. Talán ezeket a dolgokat nem is lehet szavakkal leírni, az ilyen dolgokra nincsenek mondatok, szép kifejezések. De én mai napig van, hogy repülök álmomban, és olyankor mindig eszembe jut, hogy az ilyen képtelen kis ostobaságuknak milyen hatalmas jelentőségük van abban, hogy az életben legyen egy biztos pontom.
A.

Azt ígértem, hogy felrakok képet új hajamról. Nem sikerült még túl jó fogókat csinálni, de azért ami van, megmutatom, hogy ne érjen senkit váratlanul a megjelenésem...

hátulról összefogva

elölről kibontva
:)
Na hogy tetszik?

Blogom "lényege"

Egyik este beszélgettem msn-en egy barátommal, és kérdeztem, hogy olvasgatta-e a blogomat. Néha tényleg érdekel, hogy ki olvassa, végül is olyan dolgok is benne vannak, amiket talán személyesen nem mesél el az ember. Nem azért, mert nem akarja, csak mert nem jön szóba.
Szóval beszélgettem ezzel a jóbarátommal, és ő egy számomra addig teljesen idegen kérdést tett fel: „De mondd már, mi a lényege a blogodnak? Úgysem írhatod le azokat a gondolatokat, amiket gondolsz!”
Teljesen ledöbbentem. Hát ennyire rosszul csinálom, amit csinálok? Komolyan van, aki azt gondolja, hogy a gondolatok, amiket leírok itt, nem is valósak? Hmm… Barátom mentségére legyen mondva, hogy rég nem járt itt, de hát mégis… Úgyhogy úgy döntöttem, hogy tisztázom a félreértést:
A saját gondolataimat írom le. Igaz, hogy nem írhatok le mindent, amit gondolok, mert csak nem fogok ide olyanokat írni, hogy: az a ribanc Gizike már megint ellopta a körtefaformámat, és ez milyen szemétség volt tőle! Olyat sem fogok írni, hogy: Drága egyetlen cuncimókusom, életem értelme ma véletlenül rálépett a lábamra, és ez a nap fénypontja volt számomra… Értitek?
Pillanatnyi érzések, lelki állapotok, hirtelen gondolatok… ezek azok, amiket érdemesnek tartok arra, hogy leírjak. Ám vannak olyan dolgok is, amik a személyiségemben vannak benne, hisz ha egyszer is elolvastad, kedves Olvasóm az üdvözlő szövegét a blogomnak, ott leírtam, hogy ez a blog azért jött létre, hogy jobban megismerhessetek. Miért ne írjak hát a félelmeimről, elveimről, vagy akár mindennapjaim hétköznapi eseményeiről? Hisz jól esik, hogy ezeket leírhatom, és nem hiszem, hogy olyan dolgokat írok, amik valakinek a hátrányára válna, vagy megsértenék vele bárkit is. Én így gondolom, de lehet, hogy tévedek. Senki sem tévedhetetlen…
Remélem, most már kicsit tisztább, hogy miért vezetem ezt a virtuális naplót. Bevallom, kicsit félek néha, hogy ellenem fordítják, hisz Tolkien is mondta: „Ha kitárod a szíved, azt veszik célba”. Ám úgy érzem, hogy én csak nyerek azzal, hogy ezeket a dolgokat leírom, és Ti is csak nyerhettek azzal, ha olvassátok. Ha ellenem fordítják, akkor puff neki. Ám ha csak egyetlen ember is beleolvas, már megérte.
A.

Személyiség

Sokan mondták, hogy az utóbbi időben megváltoztam. Én magam is így vettem észre, és egyáltalán nem zavar. Azért néha természetesen jó még "visszafejlődni", de a személyiségem is előnyére alakulgat, és úgy gondolom, az életem is halad a jó irány felé.
Tegnap elmentem fodrászhoz, hogy levágassam a hajamat. Volt korábban egy kósza gondolatom, hogy bedaueroltatom, de nem nagyon gondoltam komolyan. Aztán amikor este fél tízkor egy székben ültem a fodrász előtt, felvetettem a dolgot a csajszinak. Ő mondott róla egy-két szót, én meg egy laza "egyszer élünk" kiáltással beleegyeztem, hogy bedauerolja a hajamat. Úgyhogy most birka vagyok. :) Nem mintha eddig nem lettem volna az, de most már le sem tagadhatom... Amúgy majd rakok fel róla képet, legyetek csak türelemmel. :)
Keresek egy könyvet. Nem tudom, mi a címe, nem tudom, ki írta, és nem tudom, hogy miről szól, csak annyit tudok, hogy vár most valahol rám egy könyv, amibe beleszerethetek. És ami előrébb visz. Nem is tudom, mostanában nem voltak meghatározó könyvek az életemben. A Harry Potter egy ilyen volt, de az inkább már csak kedvtelésből. Van annak is mondanivalója, de én most valami fajsúlyosabbra gondoltam. Mint amilyen a Gyűrűk Ura volt. Vagy a Raj. Nameg a Setét Torony. Nem is tudom, minden könyvhöz ösztönösen társítok egy hangulatot, egy szakaszt az életemből. És általában mindegyikből kiszűrtem egy központi igazságot, amit nagyjából be is építettem az életembe. Természetesen öntudatlanul. Tolkien, a GyU írója azt "tanította" meg nekem, hogy minden szavadat kimondod. És minden szavadat hallják. A Rajt egy német hapi írta, és a természet erejéről ír - hogy az ember mennyire nem számít, ha a természet úgy akarja. Stephen King Setét Tornya köteteit pedig egy elég nehéz időszakomban olvastam, ahhoz az egyedüllétet csatolom, és azt tanultam belőle, hogy nem vagyok egyedül - ott vannak a gondolataim, a történeteim, amelyek valahol léteznek, és mindig létezni fognak. És ki tudja: lehet, hogy én is csak egy gondolat vagyok?
A.

Újabb kvk-nak lett szomorú vége...

Ma ismét lezárult egy közvélemény-kutatás! Ama nagyon értelmes és fontos kérdésre, miszerint "Van-e lába a csigának?", a következő arányban sikerült válaszolni:
Persze, hogy van - 3 szavazat. :(
Baromság, nincs neki - 4 szavazat.
Attól függ, honnan nézzük - 5 szavazat!
Hát, a kemény 12 embertől, akik szavaztak, elnézést kérek a bugyuta kérdésért. Mint mondottam volt, ez a kérdés egy ősi vita tárgyát képezi az osztálytársammal, Lizával. Ő váltig állította, hogy a csigának nincs lába, pedig tény, hogy van neki. Te is, kedves Olvasóm, aki a "Baromság, nincs neki"-re szavaztál, ezennel felvilágosításra ítéltetsz, miszerint: van. A biológia tudománya ugyan még nem ismerte el ezt a vitathatatlan tényt, de szerintem idő kérdése, és rájönnek, mennyire tévednek. És akkor kiderül, hogy nekem van igazam! :)
A.

Eső után

Közeledik a nyár. Már most is elég szép idő van, néha ugyan borús, de tényleg, ez a tavasz egészen kitesz magáért idén.

Az én kedvem viszont sehogy sem akar megjavulni. Habár a "nagyközönség" valószínű ugyanolyannak lát, mint amilyen szoktam lenni, azért vannak pillanatok, amikor azon kapom magam, hogy bánatosan nézek kifelé a kombínó ablakán, vagy egy kicsit túlságosan elmélyülten "figyelek" történelem órán - egy szóval nem vagyok teljesen a jelenben. Hiába szép a tavasz, újra és újra eszembe jut, hogy bizony az életnek a fele sem tejfel. Nagyon jól esik, hogy újra visszataláltam a régi barátaimhoz, az utóbbi időben elmaradtak a péntek esti "diózások" - ahogy mi hívtuk a kis kocsmát a Nagy Diófa utcában. Ma már nem sokszor megyünk oda, inkább a Zöld Macskába járunk, ahol egy kicsit igényesebb körülmények vannak.
Jogos kérdés lenne, hogy ugyan miért vagyok ilyen búvalbélelt? Nem mondanám mély pontnak, csak olyan... mint amikor egy nyári zivatar után még borús az ég, és elmész sétálni egy kicsit. A levegő friss, és az eső illata még jól érezhető. De mégis félhomály van. Olyankor az ember magába fordul, és a hétköznapoktól távoli dolgokon filozofál.
Hát, körülbelül ez az érzés van bennem. Olyan zivatar utáni. A miértjét őszintén szólva nehéz lenne megfogalmazni. Talán az, hogy nem vagyok teljesen megelégedve a hétköznapjaim alakulásával? Vagy esetleg az, hogy még mindig nem sikerült olyan embert találnom, akivel a mindennapjaim alakulását (és az övéit) megbeszélhetném? Nem tudom. Biztos ez is, az is. Most inkább azon kell agyalnom, hogy mit szokott az ember csinálni eső után, hogy mit kellene nekem tennem, hogy kisüssön a nap a felhők mögül. Bocs a sok sémáért, de hát így tudom a legjobban megértetni magam. Megpróbálok a környezetemmel kommunikálni, és ha már eljutok odáig, hogy valakinek teljesen kiöntöm a szívem - na akkor lehet, hogy valami fény féleség pislákol elő a felhők közül.
Addig is tovább andalgok a félhomályban, az élet értelmén töprengve, néha egy kicsit nosztalgiázva, mert ilyen állapotban az ember hajlamos a múlt felé fordulni. Egyébként szerintem az sem rossz, csak tudni kell, hol a határ. Egy idő után aztán visszazökkenek a jelenbe, már nem gondolkozom a múlton, hanem a jövő miatt fáj a fejem. Ez sajnos sokkal gyakoribb, mint ami egészséges, de rohanó világban élünk, és ez a világ megköveteli tőlünk, hogy mindig aggódjunk a jövőnk miatt. Talán ezért is nem erőltetem most meg magam annyira, hogy visszazökkenjek az esős sétálgatásomból. :) Ott legalább béke van, és az ember arcán gyakrabban jelenik meg az a kis mindent szerető és élvező mosoly.
A.

Dühroham, és egy rossz tulajdonság

Vannak pillanatok, amikor elborul az agyam. Valami nagyon felhúz, és telesen irreális, gonosz dolgokat hoz ki belőlem ez a lelki (és ideg) állapot. Az esetek túlnyomó részében tudom kezelni ezeket a kitöréseket, de van, hogy nagyon nehezemre esik. Egyébként ezek a kitörések általában alapszanak valamin, nem csak úgy jön, és kész. Kis ostoba dolgokon ritkán húzom föl magam, de ha például valaki direkt keresztbe tesz nekem, vagy rendkívül ostoba, hát... na olyankor nehéz az önmegtartóztatás.
A baj csak az, hogy ha mégsem megy a koordináció, gyakran azokat bántom, akik a legközelebb állnak hozzám. Volt már, hogy üvöltöztem anyummal, és visszagondolva egyre inkább fájnak azok a sértések és bántások is, amit volt barátom fejéhez vágtam ilyen állapotomban. Általában nem rá voltam mérges, hanem valami tőle telesen független dolog húzott föl. Ám sajnos az ember egyik gusztustalan tulajdonsága, hogy akiket szeret, azokat bántja.
Hogy jutott ez most eszembe? Talán úgy, hogy amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzésemet, éppen hasonló hangulatomban voltam. Most, hogy leírtam, már kevésbé, de azért még mindig dühös vagyok testvéremre. Természetes, hogy vannak a testvérek között viták, sértődések, de mi eddig mindig megoldottuk - valahogy. Valószínű, ha legközelebb beszélgetek nővéremmel, és szóba kerül mostani dühöm tárgya, csak egy félmosollyal, vagy egy ostoba tréfával ütöm el a dolgot. Pedig amikor megtörtént a "sérelem", legszívesebben ííízekre szaggattam volna! És még azt mondta nekem a grafológus múlt héten, hogy egy csepp agresszió sincs bennem... Hát, nagyon sok mindent eltalált (pl. hogy az érzelemhullámaim hevesek, de jól tudom őket kezelni), de ez a "nem vagy agresszív" dolog nagyon félretalált. Igenis agresszív vagyok, ha úgy hozza a sors, de erre cseppet sem vagyok büszke. Van azonban, amikor nem hátrány az agresszió, elsősorban itt a diákönkormányzatra gondolok. Nem a csapatmunkára, ott tökéletes nyugalom, megértés és türelem kell, hanem arra a részére, amikor küzdeni kell: ugyanis háborúban és szerelemben mindent lehet. (És ez mekkora hülyeség! Abszolút nem így van!)
Fuh, most, hogy kifújtam a gőzt egy kicsit, megyek dolgomra. Holnap megint koncertre megyek az Akkordba, előtte mozizok egy pár osztálytársammal. Szombaton zenekari próbára megyek (a Hegedűs a háztetőnből játszunk darabokat), délután pedig egy vak integrációs rendezvényre, ahol moderátort játszom. Na ott nem szabad agresszívnak lenni, bár a körülmények olyanok lesznek, hogy ezt valószínű nehéz lesz megvalósítani. De meg fogom. Mint mindig. Addig is literszám öntöm magamba a teát (a yellow label fekete tea a kedvencem, 3/4-e víz, többi tej, két kanál mézzel - általában megnyugtat ez a kombináció), és felkészülök a küszöbön álló (és mosolygó) hétvégére! :)
A.

Egy kis köszönet Nektek!

Először is szeretném megköszönni a pozitív visszajelzéseket amiket a Hírvivőre írtatok. Nagyon jól esett! :)
Orsi kérdésére a válasz, miszerint ha ez az eredeti verziója a novellának, van-e vajon javított verzió, a válaszom: leírva nincs. Azért írtam korábban, hogy az eredetit rakom föl, mert amikor visszaolvastam a szöveget, rengeteg dolgot átírtam volna benne, de az valahogy nem lett volna az igazi. Vannak nekem még novelláim, sokat leírtam, és sok van a fejemben is. A Hírvivőt viszont pályázatra adtam be, és nyertem, úgyhogy nem nagyon akartam beleturkálni. Csak hát ez ember utólag olyan sok mindent máshogy csinálna, nemde?
A bloggal kapcsolatban... eleinte nem nagyon tudtam, mire megy ki a dolog, hogy pontosan mit szoktak egy blogra felrakni. Az enyémet nem is nevezném szokványos blognak, hiszen nem egy konkrét téma köré csoportosulnak a bejegyzések, egyszerűen csak: a Napjaimat és gondolataimat írom le. Tudtam, hogy amit itt közzéteszek, azt bárki olvashatja, aki ismeri a címemet: barátaim, rokonaim, tanáraim, ellenségeim (van ilyen?!), egyszóval bárki. Talán egy kicsit meg is torpantam amikor kiderült olyan emberekről is, hogy olvassák a blogomat, akikről addig nem is feltételeztem ezt. Ettől függetlenül folytatom amit elkezdtem, mert nekem ez nagyon fontos. Nem csak azért, mert Ti is, kedves olvasóim, többet megtudtok rólam, hanem mert így is gyakorlom a fogalmazást (a helyesírást kevésbé. Az sose ment túl jól...), valamint azt, hogy hogyan kell fogalmazni, ha a közönségem: bárki lehet.
Mégegyszer köszönöm a hozzászólásokat, szavazzatok a csigára, és akkor egy ősi vitát tudhatok megoldottnak. :) Ugye, Liza?
A.