Az én kedvem viszont sehogy sem akar megjavulni. Habár a "nagy
közönség" valószínű ugyanolyannak lát, mint amilyen szoktam lenni, azért vannak pillanatok, amikor azon kapom magam, hogy bánatosan nézek kifelé a kombínó ablakán, vagy egy kicsit túlságosan elmélyülten "figyelek" történelem órán - egy szóval nem vagyok teljesen a jelenben. Hiába szép a tavasz, újra és újra eszembe jut, hogy bizony az életnek a fele sem tejfel. Nagyon jól esik, hogy újra visszataláltam a régi barátaimhoz, az utóbbi időben elmaradtak a péntek esti "diózások" - ahogy mi hívtuk a kis kocsmát a Nagy Diófa utcában. Ma már nem sokszor megyünk oda, inkább a Zöld Macskába járunk, ahol egy kicsit igényesebb körülmények vannak.
Jogos kérdés lenne, hogy ugyan miért vagyok ilyen búvalbélelt? Nem mondanám mély pontnak, csak olyan... mint amikor egy nyári zivatar után még borús az ég, és elmész sétálni egy kicsit. A levegő friss, és az eső illata még jól érezhető. De mégis félhomály van. Olyankor az ember magába fordul, és a hétköznapoktól távoli dolgokon filozofál.
Hát, körülbelül ez az érzés van bennem. Olyan zivatar utáni. A miértjét őszintén szólva nehéz lenne megfogalmazni. Talán az, hogy nem vagyok teljesen megelégedve a hétköznapjaim alakulásával? Vagy esetleg az, hogy még mindig nem sikerült olyan embert találnom, akivel a mindennapjaim alakulását (és az övéit) megbeszélhetném? Nem tudom. Biztos ez is, az is. Most inkább azon
kell agyalnom, hogy mit szokott az ember csinálni eső után, hogy mit kellene nekem tennem, hogy kisüssön a nap a felhők mögül. Bocs a sok sémáért, de hát így tudom a legjobban megértetni magam. Megpróbálok a környezetemmel kommunikálni, és ha már eljutok odáig, hogy valakinek teljesen kiöntöm a szívem - na akkor lehet, hogy valami fény féleség pislákol elő a felhők közül.
Addig is tovább andalgok a félhomályban, az élet értelmén töprengve, néha egy kicsit nosztalgiázva, mert ilyen állapotban az ember hajlamos a múlt felé fordulni. Egyébként szerintem az sem rossz, csak tudni kell, hol a határ. Egy idő után aztán visszazökkenek a jelenbe, már nem gondolkozom a múlton, hanem a jövő miatt fáj a fejem. Ez sajnos sokkal gyakoribb, mint ami egészséges, de rohanó világban élünk, és ez a világ megköveteli tőlünk, hogy mindig aggódjunk a jövőnk miatt. Talán ezért is nem erőltetem most meg magam annyira, hogy visszazökkenjek az esős sétálgatásomból. :) Ott legalább béke van, és az ember arcán gyakrabban jelenik meg az a kis mindent szerető és élvező mosoly.
A.
közönség" valószínű ugyanolyannak lát, mint amilyen szoktam lenni, azért vannak pillanatok, amikor azon kapom magam, hogy bánatosan nézek kifelé a kombínó ablakán, vagy egy kicsit túlságosan elmélyülten "figyelek" történelem órán - egy szóval nem vagyok teljesen a jelenben. Hiába szép a tavasz, újra és újra eszembe jut, hogy bizony az életnek a fele sem tejfel. Nagyon jól esik, hogy újra visszataláltam a régi barátaimhoz, az utóbbi időben elmaradtak a péntek esti "diózások" - ahogy mi hívtuk a kis kocsmát a Nagy Diófa utcában. Ma már nem sokszor megyünk oda, inkább a Zöld Macskába járunk, ahol egy kicsit igényesebb körülmények vannak.Jogos kérdés lenne, hogy ugyan miért vagyok ilyen búvalbélelt? Nem mondanám mély pontnak, csak olyan... mint amikor egy nyári zivatar után még borús az ég, és elmész sétálni egy kicsit. A levegő friss, és az eső illata még jól érezhető. De mégis félhomály van. Olyankor az ember magába fordul, és a hétköznapoktól távoli dolgokon filozofál.
Hát, körülbelül ez az érzés van bennem. Olyan zivatar utáni. A miértjét őszintén szólva nehéz lenne megfogalmazni. Talán az, hogy nem vagyok teljesen megelégedve a hétköznapjaim alakulásával? Vagy esetleg az, hogy még mindig nem sikerült olyan embert találnom, akivel a mindennapjaim alakulását (és az övéit) megbeszélhetném? Nem tudom. Biztos ez is, az is. Most inkább azon
kell agyalnom, hogy mit szokott az ember csinálni eső után, hogy mit kellene nekem tennem, hogy kisüssön a nap a felhők mögül. Bocs a sok sémáért, de hát így tudom a legjobban megértetni magam. Megpróbálok a környezetemmel kommunikálni, és ha már eljutok odáig, hogy valakinek teljesen kiöntöm a szívem - na akkor lehet, hogy valami fény féleség pislákol elő a felhők közül.Addig is tovább andalgok a félhomályban, az élet értelmén töprengve, néha egy kicsit nosztalgiázva, mert ilyen állapotban az ember hajlamos a múlt felé fordulni. Egyébként szerintem az sem rossz, csak tudni kell, hol a határ. Egy idő után aztán visszazökkenek a jelenbe, már nem gondolkozom a múlton, hanem a jövő miatt fáj a fejem. Ez sajnos sokkal gyakoribb, mint ami egészséges, de rohanó világban élünk, és ez a világ megköveteli tőlünk, hogy mindig aggódjunk a jövőnk miatt. Talán ezért is nem erőltetem most meg magam annyira, hogy visszazökkenjek az esős sétálgatásomból. :) Ott legalább béke van, és az ember arcán gyakrabban jelenik meg az a kis mindent szerető és élvező mosoly.
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése