Vannak pillanatok, amikor elborul az agyam. Valami nagyon felhúz, és telesen irreális, gonosz dolgokat hoz ki belőlem ez a lelki (és ideg) állapot. Az esetek túlnyomó részében tudom kezelni ezeket a kitöréseket, de van, hogy nagyon nehezemre esik. Egyébként ezek a kitörések általában alapszanak valamin, nem csak úgy jön, és kész. Kis ostoba dolgokon ritkán húzom föl magam, de ha például valaki direkt keresztbe tesz nekem, vagy rendkívül ostoba, hát... na olyankor nehéz az önmegtartóztatás.
A baj csak az, hogy ha mégsem megy a koordináció, gyakran azokat bántom, akik a legközelebb állnak hozzám. Volt már, hogy üvöltöztem anyummal, és visszagondolva egyre inkább fájnak azok a sértések és bántások is, amit volt barátom fejéhez vágtam ilyen állapotomban. Általában nem rá voltam mérges, hanem valami tőle telesen független dolog húzott föl. Ám sajnos az ember egyik gusztustalan tulajdonsága, hogy akiket szeret, azokat bántja.
Hogy jutott ez most eszembe? Talán úgy, hogy amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzésemet, éppen hasonló hangulatomban voltam. Most, hogy leírtam, már kevésbé, de azért még mindig dühös vagyok testvéremre. Természetes, hogy vannak a testvérek között viták, sértődések, de mi eddig mindig megoldottuk - valahogy. Valószínű, ha legközelebb beszélgetek nővéremmel, és szóba kerül mostani dühöm tárgya, csak egy félmosollyal, vagy egy ostoba tréfával ütöm el a dolgot. Pedig amikor megtörtént a "sérelem", legszívesebben ííízekre szaggattam volna! És még azt mondta nekem a grafológus múlt héten, hogy egy csepp agresszió sincs bennem... Hát, nagyon sok mindent eltalált (pl. hogy az érzelemhullámaim hevesek, de jól tudom őket kezelni), de ez a "nem vagy agresszív" dolog nagyon félretalált. Igenis agresszív vagyok, ha úgy hozza a sors, de erre cseppet sem vagyok büszke. Van azonban, amikor nem hátrány az agresszió, elsősorban itt a diákönkormányzatra gondolok. Nem a csapatmunkára, ott tökéletes nyugalom, megértés és türelem kell, hanem arra a részére, amikor küzdeni kell: ugyanis háborúban és szerelemben mindent lehet. (És ez mekkora hülyeség! Abszolút nem így van!)
Fuh, most, hogy kifújtam a gőzt egy kicsit, megyek dolgomra. Holnap megint koncertre megyek az Akkordba, előtte mozizok egy pár osztálytársammal. Szombaton zenekari próbára megyek (a Hegedűs a háztetőnből játszunk darabokat), délután pedig egy vak integrációs rendezvényre, ahol moderátort játszom. Na ott nem szabad agresszívnak lenni, bár a körülmények olyanok lesznek, hogy ezt valószínű nehéz lesz megvalósítani. De meg fogom. Mint mindig. Addig is literszám öntöm magamba a teát (a yellow label fekete tea a kedvencem, 3/4-e víz, többi tej, két kanál mézzel - általában megnyugtat ez a kombináció), és felkészülök a küszöbön álló (és mosolygó) hétvégére! :)
A.
A baj csak az, hogy ha mégsem megy a koordináció, gyakran azokat bántom, akik a legközelebb állnak hozzám. Volt már, hogy üvöltöztem anyummal, és visszagondolva egyre inkább fájnak azok a sértések és bántások is, amit volt barátom fejéhez vágtam ilyen állapotomban. Általában nem rá voltam mérges, hanem valami tőle telesen független dolog húzott föl. Ám sajnos az ember egyik gusztustalan tulajdonsága, hogy akiket szeret, azokat bántja.
Hogy jutott ez most eszembe? Talán úgy, hogy amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzésemet, éppen hasonló hangulatomban voltam. Most, hogy leírtam, már kevésbé, de azért még mindig dühös vagyok testvéremre. Természetes, hogy vannak a testvérek között viták, sértődések, de mi eddig mindig megoldottuk - valahogy. Valószínű, ha legközelebb beszélgetek nővéremmel, és szóba kerül mostani dühöm tárgya, csak egy félmosollyal, vagy egy ostoba tréfával ütöm el a dolgot. Pedig amikor megtörtént a "sérelem", legszívesebben ííízekre szaggattam volna! És még azt mondta nekem a grafológus múlt héten, hogy egy csepp agresszió sincs bennem... Hát, nagyon sok mindent eltalált (pl. hogy az érzelemhullámaim hevesek, de jól tudom őket kezelni), de ez a "nem vagy agresszív" dolog nagyon félretalált. Igenis agresszív vagyok, ha úgy hozza a sors, de erre cseppet sem vagyok büszke. Van azonban, amikor nem hátrány az agresszió, elsősorban itt a diákönkormányzatra gondolok. Nem a csapatmunkára, ott tökéletes nyugalom, megértés és türelem kell, hanem arra a részére, amikor küzdeni kell: ugyanis háborúban és szerelemben mindent lehet. (És ez mekkora hülyeség! Abszolút nem így van!)
Fuh, most, hogy kifújtam a gőzt egy kicsit, megyek dolgomra. Holnap megint koncertre megyek az Akkordba, előtte mozizok egy pár osztálytársammal. Szombaton zenekari próbára megyek (a Hegedűs a háztetőnből játszunk darabokat), délután pedig egy vak integrációs rendezvényre, ahol moderátort játszom. Na ott nem szabad agresszívnak lenni, bár a körülmények olyanok lesznek, hogy ezt valószínű nehéz lesz megvalósítani. De meg fogom. Mint mindig. Addig is literszám öntöm magamba a teát (a yellow label fekete tea a kedvencem, 3/4-e víz, többi tej, két kanál mézzel - általában megnyugtat ez a kombináció), és felkészülök a küszöbön álló (és mosolygó) hétvégére! :)
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése