The Host

Van egy könyv, aminek már a címe is ellentmondásos. Lehet mondani, hogy mazochista vagyok, hogy elolvastam, valószínű igaza is lenne annak, akinek így tűnik majd a bejegyzés vége felé, de remélem, meg tudom majd magyarázni, miért olvastam mégis végig, mind a 617 oldalát.

A könyv címe The Host. Magyarul úgy fordították, A Burok, de én angolul olvastam. Az alkotó Stephenie Meyer, "the author of the international bestseller: the Twilight saga". Szóval ő írta az Alkonyatot. Amiről már írtam régebben. És igen, azon is kiborultam. Miért olvastam most el mégis ezt az újabb regényét a mélyen tisztelt írónőnek (akit tényleg mélyen tisztelek)? Mert szarrá keresi magát, azért. Mert eladta a nyilvánvalóan romboló szörnyűségét, a Twilightot, majd írt egy ugyanolyat, a Hostot, és azzal is billiárdokat tett zsebre.

Most, hogy az okot már sikerült teljesen elhomályosítanom, rátérnék a könyvre. Elnézést attól, aki már nagyon unja a témát, de három napom ráment, hogy elolvassam ezt a csodát, és valahol le kell vezetnem. Tegnap délután, amikor az utolsó ötven oldalon rágtam át magam odalent a kandalló előtt, nem ritkán kiáltottam fel (csak úgy magamnak, vagy Zsuzsinak, ha éppen arra járt), hogy "ELÉGETEM!" És közel álltam hozzá! Egy lépés, és ott a kandalló!

Aki olvasta az Alkonyatot, most majd jobban meg tudja érteni, miről beszélek. Az egyszerűség kedvéért maradnék a főszereplő jelleménél, úgyis E/1-ben írta Stepy néni, és úgyis ő a legidegesítőbb az összes szereplő közül. Szóval nézzük csak meg: Host. Magyarul azt jelenti, vendéglátó. Eleve én a "gest" 'vendég' címet adtam volna a könyvnek, lévén végigkövetjük egy földönkívüli vendég életét a földön. Róla szól a mű, nem arról, akibe beleeszi magát.

A történet lényege az, hogy a földet megszállták a parazita lelkek, akiket az elkapott emberek nyakába ültetnek be (???), és onnantól kezdve az eredeti ember személyisége megszűnik létezni, csak a földönkívüli tudat él a testben. Igen ám, de a mi esetünkben a földönkívüli (Wanda a Wandererből broáf) amikor tudatára ébred egy huszonéves lány testében, észrevesz a fejében egy másik tudatot is, Mel-t, aki emberi tudat, ami azt jelenti, hogy az emberi tudat ezesetben túlélte a procedúrát. Innentől a lényeg az, hogy a kedves olvasó minél több haját tépje ki a világ leggyengébb és legellentmondásosabb karaktere, Wanda miatt. Mel ugyanis elkezdi megmutatni Wandának az emberi életében szerzett emlékeket, és mit ad isten, van egy szerelme, meg egy öccse. Wanda természetesen belezúg a Mel pasijába, az öcsike iránt meg testvéri szeretetet kezd érezni.

Wanda kocsiba ül. Elmegy a sivatagba. Megissza az összes vizét. T/1-ben beszél, amitől kedved lenne lehányni a könyvet. Elájul, majdnem meghal. Jeb bácsi találja meg, aki az ő nagybátyja és még nem szállta meg a "lélek". Innentől (114. oldal) kezdve csak és kizárólag a megmenekült emberek barlangrendszerében játszódik a történet, ami szinte hihetetlen - konkrétan 500 oldalon keresztül nem történik semmi, csak elfogadják a földönkívüli Wandát, és rájönnek, hogy még benne van a Mel. Itt-ott megverik, majdnem megölik, kiközösítik és gyűlölik. A végén persze mindenki imádja, ketten belezúgnak, és Wanda majdnem ember lesz - azt az apró körülményt nem figyelembevéve, hogy egy parazita lélek. Segít kajátlopni, és folyton a "családja" miatt aggódik - az emberekért és a lelkekért egyaránt.

A főszereplő karaktere olyan, hogy simán ki lehetne faragni egy sziklából, és ráírni, hogy "a mártír". Ezzel a szóval csak az lenne a baj, hogy a mártírok általában valami értelmes dologért halnak meg, ez a nő meg csak a saját butasága miatt szenved, ő maga teremti a (természetesen elviselhetetlen) fájdalmat, és folyamatosan mindenen kibukik. Csodaszép ötlet, hogy egy testben két jellem van jelen, ezt hívják skizofréniának vagy én-hasadásnak. Az is tetszett, hogy néha eltűnik Mel, ilyenkor Wanda kétségbeesetten próbálja megtalálni őt a fejében - na az már nem volt ínyemre, hogy ezt úgy éri el, hogy kényszeríti kettejük szerelmét, hogy csókolja őt meg, merthogy akkor biztos visszajön Mel - és tényleg.

Természetesen ebből a regényből sem hiányzik a megvágomakaromat-jelenet, az üssmeg,mertmuszáj-jelenet, a szerelmemmegakarölni-jelenet, a meghalokazellenségemhelyett-akimegakartölni-jelenet, a nemeszemhaéhesvagyok-jelenetek sorozata, és a drog. A regény legvégén Wanda megmutatja az embereknek a módot, hogyan lehet az emberi testből kivágni a földönkívüli lelket. Ezt azzal a feltétellel teszi, hogy Doc belőle is kivágja saját magát, merthogy ő nem akar senkit börtönben tartani. Ezen 100 oldalon keresztül sír, szenved, összeomlik, de végül csak kivágják belőle azt a nyamvadt saját magát, és beleteszik egy cryotankba, ami nemtom micsoda, valami nagy és légmentes cucc, amiben hibernálják a lelkeket. Amikor végre azt hinnéd, hogy vége a könyvnek, lapozol két üres oldalt (ami rengeteg fát jelent), és kiderül, hogy egy frászt, a 100 oldalas szenvedésnek semmi értelme nem volt, merthogy az emberek kerítettek neki egy másik testet, amiben nincs emberi tudat, és abba belerakták - él és virul megint a földön kedves és nélkülözhetetlen Wanda. Hát itt voltam nagyon közel a hisztériához.

A nyelvezetről csak annyit, hogy Stephy író néni egy amerikai nő, és úgy is ír. Néha törnöm kellett a fejemet, hogy ugyan mi is van ide leírva, példának okáért nála a "what are you" egy és ugyanaz a whatcha-val. A gonna és wanna (going to és want to) annyira nem zavart, ismertem őket, de azért leírva félelmetes. Hogy az -ing helyett -in'-t már ne is említsem...

Szóval félelmetes. Utólag elnézést kedves családomtól, akik a közelemben voltak a könyv olvasása közben, de meg kell hagyni, nagyon jól tűrték az "áááááá" meg "ne szenvedj wazzzeeee" kiáltásaimat föntről-lentről. Nem tudom, mennyire volt értelmes ez a bejegyzés, de nekem jólesett. Ha valaki még olvasta a könyvet, szívesen kíváncsi lennék a gondolatokra: miért veszi meg többmillió ember Stephenie Meyer könyveit?

A.