Még 3 nap...

Ma nagyon izgalmas volt a munkám. Két napja kiküldtem a magyar csapatnak egy ’emlékeztetőt’ arról, hogy várjuk a képeket/videókat/posztereket stb., amikről úgy gondolják, beleillik a 4010 style-jába. Az egész Core Team üdvrivalgással fogadta az első beérkezett e-mailt, majd rövid egyeztetés után úgy döntöttünk, én végignyálazom a linkeket és összegyűjtöm azokat a képeket, amik egy bizonyos foglalkozáshoz kell (többet nem mondhatok, titok!).

Úgyhogy ma leültem, és megnéztem, mit is kaptunk. Egy e-mailben összegyűjtötték az összes menő helyet Budapesten, az összes zseni grafikust, baromi jó style-blogokat, képregényeket, hemzsegtek a jó anyagok! Nagy része fedte a mi elképzeléseinket is, de nagyon izgalmas volt végigkutatni a képeket a különböző kocsmákról (Dürer, Corvin, Ellátó Kert, Fogas Ház, Gondozó, Szimpla, Kuplung, Instant, Tűzraktér, csak hogy néhányat említsek…), volt kép, amin még ismerőst is felfedeztem! Elég komoly, amikor Bonnban ülsz a DT-nek dolgozva, és az a feladatod, hogy a Szarvasi Ifjúsági Tábor táborvezetőjét copyzd be egy zip-fájlba (Sasha…). Naaaagggyon sokat mulattam ma! Greg a végén már feladta, hogy mindig megkérdezze, mi történt, amikor felnevettem. A nap végére egész szép kis gyűjteményt küldtem körbe a csapatnak, meglátjuk, mi lesz az eredménye jövő héten. Szinte hihetetlen belegondolni, hogy heteken keresztül feszített tempóban dolgozik nyolc ember az egynapos 4010 kick-off workshopon. Teljesen más mértékek, más értékrendszer játszik errefelé, mint amihez eddig hozzászoktam, és nagyon örülök, hogy ezt is megtanulhatom. Már egészen belejöttem a nyelvezetbe, mert itt nem angolul beszélnek, ez valami más, itt tudnod kell, mi a FYI (egyedül találtam ki!!! for your information….), a CW, a CV, a DKdL, az Art1st, ha ilyet látsz, hogy GH, JG, AT, DTa, abszurd módon rögtön hangokat, neveket látsz a betűk mögött, és már azon sem lepődsz meg, ha a hatalmas kantinban egy bazinagy léghajó mászkál az emberek feje felett… És tényleg!!! Ma valami kampánynap volt, ami nem csak távirányítható léghajóval járt, hanem magenta babzsákfotelekkel az aulában, és – hihetetlen módon – magenta színű mini-vattacukorosztással. Az egész épület cukorszagú volt ma, ha nem lett volna 15 fok és sötét egész nap, tényleg úgy éreztem volna magam, mint a vidámparkban!

Na hogy ne csak a szép oldalt lássátok: megint fáj a hátam, egyszerűen nem bírom magam az egyenes tartáshoz hozzászoktatni. Kéne valami ülőke vagy nemtom, ami nem engedi a hanyagtartást. Ráadásul a bicajom kormányát még mindig nem tudtam feljebb emelni, ami miatt biciklizni is csak görnyedten tudok. Fene. Holnap meglátogatjuk a bicajdokit, felrakatom a csomagtartót és megkérem, próbálja már meg feljebtoszni a kormányt, mert szétmegy a hátam.

Jaj már nagyon várom a jövőhetet!!! Úgy néz ki, hogy hétfőn lesz kb. két órám, amikor a többiek várostnéznek, én el tudok szökni picit. Kedden sajna 4-ig főpróba van (teljesen úgy érzem, mintha színdarabra készülnénk, amiben nem 8, hanem 20 előadó van!), este 6-kor pedig a Mostban találkozunk, hogy megnyissuk az év legjobb Workshopját. J Juppppíííí!!!

Puszinektek

A.

Fene a címekbe... 11. Bonn Blog

Jelenleg ülök a szobámban a gépem előtt, és nem bírom abbahagyni az idióta vigyorgást és táncikolást. Ha nem a tizenegyediken laknék, hanem mondjuk a földszinten, kiugranék az ablakon, és a végkimerülésig üvöltözném szét a környéken, hogy: VAN NETEM! VAN MOSÓKÁRTYÁM! ÉÉÉÉÉÉSSSS: MIKROFONOOOOOOM!!!

Ami azt jelenti, hogy véééégre valahára nem kell yoyora várnom, aki mostanában egyre kevesebbszer és rövidebb időre tűnik föl, hogy tudjak beszélni az otthoniakkal, ne csak röpke sms-ekben és félperces telefonhívásokban kommunikáljunk. Furcsa, de ezek a beszélgetések tartják bennem a lelket, ezektől függ a hangulatom, az virtuális köldökzsinór, ami nélkül tényleg éhenhalnék.

De hogy is történt a Csoda? Egy éve már, hogy megkaptam a HP gépemet, már akkor sem működött a mikrofon, de nem is nagyon hiányoltam. Nincs, hát nincs. Néha-néha próbálkoztam, itt-ott beállítgattam a hangerőt, láttam, hogy elvileg minden működik, be van kapcsolva, jó helyre van dugva, mégsem működik. Most azonban sürgőssé vált a dolog, úgyhogy ma elmentem a HIT-be vásárolni, vettem ezt-azt az otthoniaknak is, már készülök a jövő hétre. Magamnak pedig kinéztem egy fejhallgató-mikrofont, az egyetlen egy darabot, ami az áruházban kapható volt, potom 13 euróért. Hazajövök, nagy izgatottan (de nem túl bizakodva) beüzemeltem, kipróbáltam… semmi. Átfutott az agyamon, hogy ki tudna kihúzni a csávából, mert egész biztos valami olyan IT-varázsigére van szükségem, amit nem tudok a saját fejemből kifacsarni. Próbálkoztam is mindenkivel, aki elérhető volt msn-en, facebookon, bárhol, végül Jocira esett a választásom. Szegény Joci, a Drága megpróbálta kihámozni kétségbeesett, kesze-kusza és egyáltalán nem szakszerű kesergésemből, hogy mi is a probléma. Két keresztkérdés után (milyen op-rendszer van a gépeden? milyen típusú a géped? – a másodiknál majdnem elvéreztem…) küldött nekem egy linket, és mondta, hogy tőőcsem le a második letölthető bizbaszt.

Letöltöttem. Gép újraindít, Skype-ra felkapcsolódik, és hihetetlen, de a mikrofon MŰKÖDÖTT!! Tényleg nem akartam elhinni. Joci 1100 kilométer távolságból olyan profi módon oldotta meg a problémát, amit én még csak meg sem tudtam fogalmazni, hogy hihhhettettlenn! Uh gyerekek. Most tudom, milyen örülni valaminek. Joci, a Megmentő!

Na egy rövid helyzetjelentés: ma tele volt izgalmakkal a napom, először is amikor felébredtem, zuhogott az eső, de mire letusoltam, elállt, úgyhogy végül a bicikli mellett döntöttem. Már 520 kilométert mutat a szumma-számlálóm, de ez cseles adat, mert nem tudom, hogy kell lenullázni, és 150 kilométeren volt, amikor megérkeztem Bonnba – ami azt jelenti, hogy kb 370 kilométert tekertem azóta, hogy ennek a városnak az utcáit koptatom. Azért az nem rossz! Bonnban mondjuk nincs nyár, reggelente kabát-sál, esőkabát és miegyéb, borzalmas idő van. Greg azt mondta, hogy azóta van rossz idő, amióta a DT-nél dolgozom, biztos hoztam magammal a rossz időt. Figyelembe véve, hogy eddig milyen hőség volt otthon, lehet igaza van…

Másik izgalmas történet: DT-nél való munkásságom harmadik hetén megkaptam a szerződésemet, félig angolul, félig németül, de baromi hosszan. Van egy rész, ami a személyes lapom második része (az első részt még otthon töltöttem ki), ebben meg kell adnom midnenféle hivatalos adatot, mint pl. egészségbiztosítás legfrissebb mittoménmije, német bankszámlám száma és bankadatok, adószámom és legutóbbi adóbevallásom… bevallom, a fele szerintem nincs is. Holnap konzultálnom kell a német csajszival, hogy 1: nem adom le július 15-én az aláírt szerződést, lévén hogy július 20-án kaptam meg, 2: most akkor WTF van. Szerencsére a cégnél mindenki nagyon kedves, végtére is az alkalmazottak fele külföldi, ezért hálistennek nem néznek hülyének minden hülye kérdésednél. Az viszont nagyon valószínű, hogy a német bankszámlaszám nyitását nem úszom meg, úgyhogy nemsokára megtudhatjátok, hogyan kell Németországon banki ügyintézni. Alig várjátok, gondolom, minimum annyira, mint én.

Még egy cuki info: már harmadik hete dolgozom Európa egyik legnagyobb telekommunikációs cégénél, ráadásul egy olyan projektben, ahol az egyeztetések fele telefonkonferenciákon keresztül zajlik. Namármost kaptam vezetékes telefont is a lap-tophoz. Ez a telefon a következőket tudja: felhúzni a rolló az ablakon, lehúzni a rollót az ablakon, felkapcsolni a lámpát az asztalom fölött, lekapcsolni a lámpát az asztalom fölött, már csak kávét nem főz és gyereket nem nevel. De van valami, amit már harmadik hete nem lehet vele csinálni: telefonálni. Azt ígérték, hogy ezen a héten pénteken már fog működni, de… hiszem, ha látom.

Most már tényleg mennem kell aludni, holnap hosszú napom lesz, még elmormolok egy imát, hogy Isten adjon hosszú életet Jocinak és a Skype-nak (najó, meg a Telekomnak is), dögöljenek meg a gonoszak és éljenek a jók, utána szundimód.

Adios chicos!

A.

ps: bocsi a következetlen és hibás mondatokért, mostanában nagyon nincs időm átolvasni a bejegyzéseket. majd valamikor. cheers

Agenda

Na lássuk csak, milyen újdonsággal szolgálhatok ma nektek.

Nagyjából kezd körvonalazódni a következő két hónap haditerve. Jövő héten ilyenkor már nagyban workshopozunk Budapesten, szerdán este fejezzük be. Izgi lesz, mert elvileg este hatkor ér véget a program, a mi gépünk pedig kilenckor indul a Ferihegyről (a flight-bookingomban Ferihegy szerepel!), tehát elég kapkodós lesz. Kb. éjfélre érek haza Bonnba, másnap pedig kilenckor kezdek az irodában. Nem kicsit leszek fáradt… Jövő hét végén, a szülinapomon, ha minden igaz, Anyuék meglátogatnak Bonnban, augusztus elsején, hétfőn pedig már repülök Berlinbe refresh-workshopra. Berlinben leszek két napot, utána jövök vissza Bonnba, és kezdődik a 4010 Vienna Workshop előkészítése. Augusztus végén pedig megyek Bécsbe, hogy az osztrákoknak is letoljuk ugyanazt, amit a magyaroknak fogunk jövő héten. Persze kicsit más lesz, mert ez a projekt, amin dolgozunk, nagyon helyhez kötött, mindenhol különböző trendeket kell figyelembe venni, más-más videókat kell készíteni, tudni kell a helyi unikumokról satöbbi. Augusztus 31-én pedig utolsó munkanapomat töltöm, szeptemberben pedig…

…hát, az a holnap estétől függ. Mondjuk mivel nem jelöltem meg a fizetős szakokat sehol, ezért valószínűleg most sehova sem fognak felvenni. Őszintén szólva nem is bánom, mert ha szeptember elsején egyetemen kéne kezdenem, hát az izgi lenne. Az érettségi óta nem volt időm relaxálni, a vizsgák után volt egy hetem az előkészületekre, és az itteni lét tele van meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, új impulzusokkal, tanulnivalóval – ami szintén nem épp nyári vakáció. Úgy érzem, még éppen annyi energia van bennem, hogy rendesen helyt tudjak állni a mostani munkámban (a „rendesen” alatt értsd 150%-ot), de utána szükségem van kis időre, hogy utána teljes erőbedobással tudjak a továbbtanulásra koncentrálni.

Az élet egyébként most szép, tegnap végre kemény küzdelmek árán megszereztem az állandó internetkapcsolatot, már kártyám is van a mosógépekhez, ma mondjuk már kétszer cibáltam le a 11. emeletről a pincébe a szennyesemet, mindkétszer tele volt minden gép. Bezzeg szombat reggel üres volt mind… Na mindegy, ruhám még éppen akad, csak mondjuk Bé-kategóriás. Az időjárással igazán lehetne nagyobb szerencsém, bár Rosy, a munkatársam azt mondta, Bonnban a nyár áprilisban és májusban hallat magáról egy picit, utána szeptember végéig hideg van és esik. Baró, éppen a legjobbkor vagyok itt, mondjuk azt nem bánom, hogy nincs 39 fok, mint otthon, de ma cudarul eláztam hazafelé az 50 perces bicikliúton. Ennek örömére (és mivel már van netem) kinéztem, hogyan tudok tömegközlekedve eljutni a Telekomig, és egészen egyszerű, a villamossal el kell mennem a városközpontba, onnan pedig elvisz a busz egészen a DT bejáratáig. Ha esik reggel, kipróbálom.

Most viszont megyek, beveszek még néhány vitamint meg bogyót, nehogy lebetegedjek itt a Budapest Workshop előtt! Szigorúan tartanom kell a tíz órakor fekvést is, különben nem bírom a munkát másnap.

Küldjetek sok-sok energiát! És levelet! Még egyet sem kaptam!!! :’(:’( Pedig minden nap nézem.

Adios

A.

Flash-mob a kölni Dómban - videó :)

Cologne/Köln

Az alábbi bejegyzés vasárnap késő délután született, de yoyo csak ma reggel jött haza. Enjoy!

Ma délben elhatároztam, hogy most már bemegyek a bonni bicikliközpontba felszereltetni a csomagtartómat, úgyhogy összepakoltam mindenfélét, előkészítettem a táskámat, és már majdnem kiléptem az ajtón, amikor furcsa zajt hallottam magam mögül: az ablakomat verte az eső, de valami eszeveszetten. Baró, gondoltam, én márpedig nem fogok biciklin ázni, viszont itthon maradni sincs kedvem, miután jól rákészültem az útra, úgyhogy végül a bicaj csomagtartóját hátrahagyva céltalanul és dühösen nekiindultam a nagyvilágnak. Fogalmam sem volt, hova fogok menni, de tudtam, hogy tőlem nem messze (kb 200 méter) van Tannenbusch Mitte, amiről azt hittem, vasútállomás. Odaérve láttam, hogy inkább valami villamos-féle, megnéztem hát a jegyautomatát, hova visz a masina, és kiderült, hogy Kölnbe. Na, mondom, egyszer élünk, veszek egy napi jegyet Kölnbe. Tíz percig küzdöttem az automatával, amikor meguntam, odahívtam egy idős nénit, aki félelmetes rutinnal nyomogatta a gombokat, közben kikérdezett, hova megyek, meddig maradok, mit csinálok, mindent. Persze németül, de a hétköznapi németem kezd egyre jobbá válni.

Végül 15 eurót fizettem az oda-vissza jegyért, plusz minden tömegközlekedési eszközre felszállhattam másnap 2:00-ig. Az út egy teljes órán át tartott, ami azért furcsa, mert ez az U-bahnnak nevezett valami tényleg inkább a villamos és a hév furcsa kotyvasza volt, mégis órákon keresztül szelte a falukat és városokat. Nem nagyon tudtam, hol vagyok, de amikor Kölnbe érve megláttam a Dómot, már nem tartottam semmitől: akkora bazinagy az a Dóm, hogy még ÉN sem tévedhettem el. Mondjuk kicsit para volt, amikor az U-bahn lement a föld alá, de a „Dom” nevű állomást kiszúrtam magamnak, és gyors leszálltam, amikor odaértünk.

A mozgólépcső a föld alól egyenesen a Dóm bejáratához vitt. Hatalmas! Monumentális! Gyönyörű! El tudom képzelni, hogy a középkori ember megállt a Dóm előtt, és megijedt a látványtól. Egészen biztos kilométerekre ellátszott akkor, mindenki félhette és imádhatta ezt a hatalmas, de kecses Dómot. Arra számítottam, hogy borsos árat fogok fizetni a belépőért, de teljesen ingyen lehet bemenni. Belépve könnybe lábadt a szemem, azonnal megértettem, amit a gótikáról tanultunk. Ez tényleg valami emberfeletti, valami ősi, valami isteni dolog. Iszonyatos nagy kőoszlopok vesznek körül, amik aprólékos gonddal négyzetmilliméterenként ki vannak faragva, mintázva, díszítve. Az összhatás nagyjából azt üzen: „velem akarsz cécózni? Bocsi, az Úr Itt Van”.

Találtam magyar idegenvezető papirost, nagyon élveztem, hogy kis számocskákkal be van jelölve a Dóm egy-egy része, és hosszan lehet róla olvasni. Tényleg izgi volt, és talán először fordult elő, hogy nem csak úgy fotóztam bele a nagyvilágba, hanem előbb elolvastam, mit látok, utána meg lefotóztam. Egész jó képek lettek, facebookra majd feltöltöm, ha yoyo hazaér. Látogatásom már a vége felé közeledett, megcsodáltam a Dóm összes gyönyörűségét, amikor furcsa hangra lettem figyelmes: mintha angyalok szálltak volna le valahonnan, csodálatos énekhang hallatszott. Meghökkentem, mert körbenézve semmilyen kórust nem láttam, és nyilvánvaló volt, hogy az ének „élőben” ért el hozzám. Megyek a kijárat/bejárat felé, egyre erősödik a csodálatos ének, mégsem látok semmit (pedig még a kontaktlencséim is bent voltak!). Kiderült, hogy néhány turista asszony, valószínű kórustagok úgy jöttek be a Dómba, hogy daloltak. De valami iszonyatosan gyönyörűen, mintha csak azért születtek volna, hogy a Dómban ezt a dalt énekelhessék. Hát itt már tényleg könnybe lábadt a szemem, miközben figyeltem a farmernadrágos, kockás sálas, hátizsákos anyuka-korú néniket, miközben kettes-hármas, rendezetlen sorokban sétálgatva gyönyörű zenével töltik meg a Dómot. Kicsit flash-mob szerű volt, de a leggyönyörűbb flash-mob, amit valaha láttam/hallottam.

A java azonban csak ezután jött. A háromnegyed órás dómi létem után kijöttem az épületből, és valamilyen mosdószerűség után néztem. Találtam is rögtön, a Dóm baloldalán volt három kiírás németül, amiből csak a „WC”-t értettem, bementem hát, és dolgom végeztével azért még megnéztem, hova is csöppentem. Felfedeztem egy táblát, miszerint felnőtteknek a belépés 3 euró, diákoknak 1,5 euró, gondoltam, íme itt a lehetőség kipróbálni a nemzetközi diákigazolványomat, tényleg elhiszik-e rólam, hogy diák vagyok. Az igazolványt hatalmas csalódásomra nem kérték el, de kaptam egy papirost, és megmutatták nekem, merre menjek. Elindultam, rövid időn belül egy szűk csigalépcsőn találtam magam, mentem hát tovább. És tovább… És tovább… És még tovább… kezdett gyanús lenni a dolog, majd amikor az egyik ablakon kipillantottam, megértettem, hogy basszus, ez a csigalépcső a Dóm tetejére vezet! Barró, azonnal rákapcsoltam, a tériszony is rögtön jelentkezett, de leküzdöttem, mentem, másztam, vergődtem felfelé. Tudjátok, milyen magas ez az istencsodája? Mert én nem, de abban biztos vagyok, hogy nem két méter. Körülbelül 7-10 perc múlva találtam egy beugrót, ahova be lehetett menni, megörültem, hogy megpihenhetek, és bementem. Öt lépés és nyolc kanyar után hirtelen szembe jött velem az eddigi életemben látott Legnagyobb Harang. Irdatlan nagy volt! És megsokszorozta a nagyságát a randomszerűsége, fene gondolta volna, hogy a Dóm tetejében ilyen borzadalmas nagy harangot rejtegetnek! Előkaptam a fotógépemet, vadul kattintgattam, és közben nem akartam elhinni, hogy létezik ekkora harang. Amikor már kezdett kínos lenni, hogy a hatszázadik fotót csinálom a harangról, indultam tovább fölfelé. Mentem, mentem, mendegéltem, már alig kaptam levegőt, amikor megérkeztem a tetejére a kőből faragott csigalépcsőnek. Kiderült, hogy ez még nem a vége, vár rám egy lyukacsos fémlépcső, ami a Dóm tornyának a belsején vezet föl, tökéletesen a közepén, az iszonyat magasban, a széltől imbolyogva. Nagy merészen elindultam, de a felénél megálltam. Anikó, mondtam magamban, nehogymár eddig felmásztál, és most nem mersz tovább menni! Nemár! De vissza fordultam, nem bírtam. Ám amikor szembejött velem egy párocska, lesajnáló mosollyal az arcukon, meggondoltam magam, és őket követve már fel mertem menni.

Nem bántam meg. Az elém terülő látványt ugyan jócskán rontotta a rengeteg rács, de Istennek hála értük, ha nincsenek ott, egész biztos nem merem kinyitni a szemem. Egész Köln és a Rajna elém tárult, lenyűgöző látvány volt! Próbáltam mms-t küldeni, de jelentem: a kölni Dóm tetején nincs térerő. Biztos túl magas. :)

Lefelé menet megtaláltam az önkioldót a gépemen, úgyhogy tudtam néhány olyan képet csinálni, amin én és a Dóm is rajta vagyunk. Kimondottan csodás képek, persze főleg miattam. Kölnben még bóklásztam picit, de kezdtem fáradni, meg dühös voltam, mert nem találtam a csokoládémúzeumot. Megint korábban is eszembe juthatott volna bemenni az információba, ami közvetlen a Dómmal szemben van, de természetesen ennyi eszem nem volt, csak amikor már indultam haza, tértem be az info-pointba és vettem meg Köln egész történetét és látványosságait holmi két euróért.

Szóval csodás napom volt. Fagyiztam, Dómot másztam, kifundáltam az U-bahn rejtélyeit, és most olyan fáradt vagyok, hogy csuda. Megyek is pihizni.

Adios!

A.

Vasárnap reggeli bejegyzés

Nagyon vicces történetem van Nektek, legalábbis nekem nagyon viccesnek tűnt tegnap éjjel 23:21-kor…

Történt vala, hogy szombat reggel lévén, amikor ifjú még a hétvége, eldöntöttem, mosással kezdek, hadd száradjanak meg estére a ruhák. Összeszedtem, kiválogattam a fehéret és színeset, mérlegeltem, melyiket mossam ki először, elővettem a mosószert és öblítőt, majd lecaplattam a Kellerbe (pince), a mosógépekhez. Furcsamód még egyik gép sem dübörgött, úgyhogy kiválasztottam a középsőt, ruha berak, mosószer és öblítő beönt, becsuk, start. Nem indul. Mi a frász van? Megint megnyomom, semmi. Megnyomok valami másik gombot. Aztán minden gombot. Semmi. Baró, gondoltam, átpakoltam a ruhákat a szomszédos gépbe, mosószer és öblítő beönt, ajtó becsuk, és itt jött be az ajtón C.

C azért kapta ezt a nevet, mert bemutatkozott ugyan, de csak annyit értettem, hogy C-vel kezdődik. C brit lány, vörös hajjal és szeplőkkel, és nagyon kedves. Amikor nem tudtam elindítani századszor a gépet, odafordultam hozzá (azonnal angolul, ebben a koleszben a lakók 90%-a nem német), és megkérdeztem, tud-e segíteni. Vizsgálgatja, nézegeti, megkérdezi, hogy használtam-e a kártyámat. Milyen kártyát, kérdem én? Hát azt, amit a megérkezéskor adtak, amire fel lehet tölteni pénzt, 1.30 euró egy mosás. Ja, mondom, nem, erről nem hallottam. Kicsit ijesztő látvány lehettem, a hajamat tépve, öblös magyar káromkodást hallatva, kétségbeesve álltam az immár második megtöltött mosógép előtt, és a ……………………..-ba kívántam Frau Helmst és az egész balkáni bandát, akik nem képesek normálisan informálni a lakókat. C meg is kérdezte, hogy „You aren’t too informed, are you?”. Erre elmeséltem neki, hogy két hete vagyok itt, és még netem sincs. Na erre még C is ledöbbent. Kérdeztem tőle, hol szerezhetek kártyát, mondta, hogy csak a Nasselstraßében, hétfőn, kedden és csütörtökön reggel 9-től délig. Itt már nagyon kétségbe estem, de C megmentett: azt mondta, ha van nálam 1.30 euró, elindítja nekem a gépemet a saját kártyájával. Nagyon megköszöntem, és megkérdeztem, melyik a szobája. 4.19. Oké, öt perc múlva ott leszek a munyval.

Mielőtt elváltunk C-vel, kicsit még csevegtünk és kiderült, hogy ő is praktikumon van, ő is a DT-nél (csak ő a HQ épületében, ami a Rajna túlpartján van, de hasonló távolságra, mint a Landgraben weg), és hogy annyira elege van már a kollégiumból (itteni Wohnheim), hogy ezen a hétvégén költözik ki egy itt megismert barátjához. Ezt rakjátok össze. Elköszöntünk, és néhány perc múlva ott álltam a 4.19 előtt, kopogok, senki. Gondoltam, még nem ért vissza, öt perc múlva megint próbálkoztam, megint semmi. Basszus, félreérthettem a szobaszámot. Mindegy, a biztonság kedvéért kiraktam egy post-itet az ajtajára, hogy ha hazaért, dobjon egy sort a telefonomra (a német számomat adtam meg neki).

Tegnap éjjel fél tizenkettőkor jön a döbbent sms: „Hey aniko! I’m from 419. I get your message. What can I do for you? Bye” – tehát egy teljesen ismeretlen X szombat este hazaér a buliból, és valami Anikó arra kéri, küldjön sms-t, ha hazaér. Fogggalma sincs, miért, arra sem lehet tippje, hogy az illető fiú-e vagy leány, meg különben is, WTF? Nagyon mulattam. Nagyon-nagyon.

Ma vasárnap, sajnos iszonyú vihar volt éjjel, az idő nagyon gagyi, Kölnből valószínű semmi sem lesz. De szerintem bemegyek a Centrumba, megnézem, milyen a túloldal. Nagyon remélem, hogy yoyo este még otthon lesz, mert akkor tudok még írni valamit a napomról, és elérhető leszek Skype-on. Meglátjuk.

A.

Ahrweiler

Ez a hét őrület volt. Ha esetleg itthon voltam, akkor a) aludtam b) ettem vagy c) telefonáltam. A három lételemem Bonnban. Csütörtökön például hazajöttem off-shore-ról délután hat óra tíz perckor, és szokásos Apu-telefont leszámítva másnap reggelig aludtam. Ennek örömére mondjuk pénteken nagyon sok energiám volt, sokkal jobb volt az idő is (halljátok, majdnem 20!!! fokot mértünk!), szóval az alvás nagy barátom.

A hét legizgalmasabb két napja a szerda-csütörtök volt. Nagyon jókor érkeztem a csapathoz, mert részt vehettem a team off-side-ján, amikor csapatépít a csapat. Szerda reggel kilenckor találkoztunk az irodában, persze mindenki ezerrel a gép előtt ült már fél kilenckor (én is… megfertőztek!), hogy az utolsó simításokat végezze. Aztán pontban kilenckor megjelent Stephan, ránkförmedt, hogy azonnal elhagyni az irodát, indulás van!

Hát az út. Juan kocsijába kerültem, róla tudni kell, hogy a csapat mókamestere, körülbelül 30-40 közötti, két gyerekes apuka hatalmas Volkswagennel, és Lolával, a Navigációval, aki nem fiú, hanem lány és csak spanyolul beszél. Juan kolumbiai lévén olyan vérmérséklettel rendelkezik, ami nem összeegyeztethető az útra figyeléssel vagy a koncentrált vezetéssel. Juan ugrál, teli szájjal röhög, vicceket mesél, forgolódik – és vezet. A kocsiban ült még Michael és Konrad, akik teljes nyugalommal ültek az autóba, bekapcsolták a biztonsági övet, megkapaszkodtak valamiben, és relaxáltak. Rutinos vén rókák, már nem először bízzák az életüket Juanra és Lolára. Én bezzeg… kissé zöld voltam a mélygarázsos eset után, amikor lementünk egy kanyargós nagyon-lejtőn, majd kiderült, hogy a garázsnyitó gomb odafönt van, mire Juan hatalmas vigyorral rükvercbe rakta az autót, és miközben azt üvöltözte, hogy „I’m just learning, I’m just learning!”, visszatolatott a kb. 15%-os emelkedőn. A radar néha majdnem kiakadt, de Juan megcsinálta.

Miután mindenki megérkezett a Rodderhof Hotelbe, rövid kávé után Stephan beterelt minket a konferenciaterembe, és elkezdtünk dolgozni. Tündériek voltak, mert a csapatban csak én nem beszélek jól németül, mégis végig angolul folyt a munka. Nekem ez a rész nagyon hasznos volt, mert mindenki elmondta a többieknek, mivel foglalkozik, milyen projektekben vesz részt. Egykor elmentünk ebédelni, itt már átváltott németre a beszélgetés, de azt a stratégiát dolgoztam ki, hogy figyelek a németre, a legtöbb dolgot megértem, majd angolul beszúrok ezt-azt, ők pedig németül folytatják. Elég vicces, de beválik. Délután még dolgoztunk egy kicsit (Stephan ebéd közben, az óráját birizgálva: „We are absolutely out of time.” Komolyan, mint a nyuszi az Alice-ban…), majd elfoglaltuk a szobánkat. Hát az nem volt semmi. Mindenki saját szobát kapott a négycsillagos hotelban. A Rodderhof egyébként a római kori Ahrweiler masszív kőfalán belül fekszik, gyönyörű szálloda. Négykor elindultunk várost nézni, csepergett az eső, de még így is lenyűgöző volt sétálgatni ennek a városnak az utcáin, még egy régi zsinagógája is van, ami most sajnos használaton kívül álldogál a templom és a kocsma között.

Ezután bepattantunk néhány taxiba, és elindultunk valahova. Ekkor már teljesen elvesztettem a fonalat, fogalmam sem volt, hova megyünk. A taxi elindult a domboknak, aztán valamilyen szűk földúton mentünk fölfelé egy darabon, mígnem megérkeztünk a cock-event helyszínére: egy hüttéhez. Az erdő közepén, kicsi kör alakú házikó, tényleg olyan, amibe az ember vándortábor alatt szokott botlani. Odabent a kör közepén hatalmas tűz égett (ami nagyon jól esett, mivel csak az Illyés-pulcsi volt rajtam, kabát nem), ott megmelegedtünk, kaptunk egy pohár pezsgőt, majd sorsolással három csapatra bomlottunk és elkezdtünk főzni. Na kinek a csapatába kerültem? Juanéba, természetesen, három másik lánnyal, Lisaval, Emmanuelaval és Rosyval együtt. Juan még ebéd előtt hosszan ecsetelte, hogyan kell jól elkészíteni a vastag steaket, most nagyon megörült hát, amikor mi húztuk a főételt: disznó és krumpli mártással. Juan itt volt, aztán ott, aztán amott, itt megtanított vágni, ott megtanított keverni, amott megtanított sózni, de Emmától is tanultam: hagymapucolás előtt rakj tüzet, hogy bele tudj nézni, amikor könnyezik a szemed a hagymától. Jó tanács!

Cirka két óra alatt mindennel készen voltunk, nagyon finom bor járt körbe, én az asztalnál Stephan, Anja és Tina közé kerültem, hatalmasakat nevettünk, jókat sztorizgattunk, ahogy fogyott a bor a poharamból, egyre jobban tudtam németül. Szóval nagyon jól éreztük magunkat, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hangulatos lesz. Egykor jöttek értünk a taxik, a szállodában belebújtam a hattttalmas ágyamba, és bevágtam a szundit.

Másnap sajnos elmaradt a biciklitúra, az időjárás ellenünk dolgozott, úgyhogy visszamentünk az irodába – dolgozni. Juan az autóban lelkesen magyarázta, hogy öt órát aludt, úgyhogy kicsattan az energiától, én meg arra gondoltam, hogy az én hét órás alvásom messze nem volt elég ahhoz, hogy vidáman munkába álljak. De muszáj volt, úgyhogy melóztunk ötig. Hazaérve bumm be az ágyba, abban a megnyugtató tudatban, hogy másnap péntek, már csak egy nap a hétvégéig.

És most itt a hétvége, újabb móka-party. Sajnos a mosás és rendrakás még vár rám, de holnap egy kölni kiruccanást tervezek, vonattal és bicajjal. Majd írok!

Ciao

A.

ps: képek facebookon!

Első hétvégi beszámoló

Hallottam hírét az otthoni kánikulának, részvétem. Itt olyan az idő, mintha csak nekem találták volna ki: kellemes 20-25 fok, sokszor egyszerre esik az eső és süt a nap, de lényegében jó idő van. Pénteken olyan szélvihar volt, hogy amikor kiléptem a 11. emeleti folyosóra, úgy éreztem magam, mintha egy hajó tatjára léptem volna. A folyosó vége ugyanis nyitott, csak egy gyengén szigetelt ajtó zárja el a szobaajtómat és az anyatermészetet egymástól. Furcsa, de nagyon élveztem ezt a szelet!

Az első igazi hétvégém egyedül kellemesen telt, sok elintéznivaló végére jutottam. A biciklimmel kapcsolatos gubancokat részben sikerült már kigobozni, és végre megtaláltam a bonni bicikliközpontot, ahol mindent megcsinálnak nekem, ha szépen mosolygok – ingyért. A bácsi annyira édes volt a szervizben, egy szót nem értettem abból, amit mondott, ő sem abból, amit én hebegtem-habogtam, de végül elégedetten jöttem el. Jót derült a kerékre „szerelt” leukoplaszton, megkérdezte, hogy most jöttem-e a kórházból. Tündérpofa.

Egészen otthonossá tettem ezt a kis szobácskát, habár péntek este nagyon elkeserítően kupis és piszkos volt. Fene gondolta volna, hogy ekkora mocskot tudok csinálni egy hét alatt. Elképesztő. A jövőben azt kell csinálnom, hogy minden nap végére tartogatok magamnak energiát az esti pakolgatásra, hogy a hétvégém ne ezzel teljen el. Vasárnap reggel felébredtem, és éreztem azt a mindent elsöprő erőt, ami biztos jele a takarítás-napnak. Nem részletezem. Nagyon durva volt. De most már tiszta a fürdő, tiszta a padló (néhány mosdónyi sötétfekete víz árán), kimostam és kiteregettem, már el is pakoltam mindent. Tisztaság, rend, pihe-puha minden.

Tegnap volt Eszter szülinapja, már 17 éves. 17!!! Az éppen tízzel több, mint amennyi illenék, hogy legyen. Felhívtam tegnap boldog szülinapot kívánni, kiderült, hogy éppen elkerüljük egymást, amikor én Budapesten leszek három napot, ő Berlinben van. Egyre őrültebb ez a szituáció… Néha még kidobja az agyam. Pedig állítólag az y generáció tagja vagyok, akik már szinte semmitől sem lepődnek meg. Hát, most tudott újat mutatni az élet.

Nagyon jól esik, hogy olyan sokan keresnek, Panni, Lilu, OrsiMorsi, Lillus, Nóri és Soma írtak facebookon, Bea, Dani, Kristóf és Évi is hallattak magukról így-úgy, még osztályfőnökömmel, Gabi nénivel is tudtam néhány sort váltani. Az internet nélkül egész biztos megőrülnék. A családommal is nagyrészt itt tartom a kapcsolatot, Zsuzsi nővéremmel naponta hülyülünk kommentekben, Julcsival, Anyuval Skype-on beszélek sokat, Csuri nagynéném is néha bekapcsolódik. Eszterrel nem tudtam nagyon beszélni, mert fent van a vasúton – egyik nap ebéd közben Stephan megkérdezte, hogy mit csinálnak a tesóim, és amikor megpróbáltam elmagyarázni a kisvasutat, teljesen kidobta az agyuk a sebességet. Értették, amit mondok, de nem tudták elképzelni a vasutat, amit gyerekek vezetnek. Pedig mondtam nekik, hogy Berlinben van ilyen, de ha minden igaz, Budapesten a workshop nem messze lesz a hűvösvölgyi állomástól (Eszter Berlinben, én Hűvösvölgyön, ááááá), majd megmutatom nekik, ha lesz egy szabad percünk – ami nem túl valószínű.

A két szabad napomon nem csak a takarítással voltam elfoglalva, szombaton jártam egyet a városban, ma pedig felfedeztem a Rajna hozzám közelebb fekvő partját. Láttam gyönyörű hattyúkat, csodaszép partot, tízpercenként közlekedő kompot és egy szépen kiépített bicikliutat a Rajna parton. A partmenti partja Bonnak elragadó, nagyon más, mint Tannenbusch. Angliára emlékeztet a kertjeivel, csöndjével, szép házakkal, szívmelengető környezetével. Nem lehet rossz ott élni.

A jövő hétre nincs sok tervem, holnap munkából hazajövet be kell ugranom valami vasalószerűséget szerezni, meg egy topánkát szeretnék venni, amit szoknyához fel tudok venni. Szerdán és csütörtökön team-off leszünk, csapatépítő program bicajozással és sörözéssel. Izgi lesz!! Majd mesélek.

Most alvás, holnap korán kelek. Puszi!

A.

Ahol jó...

Jelenleg két dolgot szeretnék a legjobban: egy masszást, és Frau Helms tartózkodási helyét. A masszázsért tényleg ölni tudnék, a hátam sajog, még nem vagyok túl tapasztalt aktakukac. A biciklizés sem a legjobb hátpihentetés, és az izomláz ugyan egyáltalán nem hallat magáról, ez a hátfájás azonban elég durva. Főleg mivel futni még nem tudtam amióta itt vagyok. Frau Helms pedig egyszerűen azért kell nekem, hogy rituális boszorkányégetést végezzek rajta, minél lassabban és fájóbban, annál jobb. Kiderült, hogy a néni valamilyen rejtélyes módon nem kapta meg az aláírt, beszkennelt és e-mailen átküldött szerződést (csatolva a banki igazolással 460 euróról), habár ama levél, amiben ezt kifejtette nekem (kemény egy mondatban), tulajdonképpen arra a levélre válasz, amiben a csatolmányok vannak. Ezen okból kifolyólag nem vagyok benne a rendszerükben. Csak egy hete itt lakom, de mindegy… Azonban internetem sincsen, ami lassan nagyon idegesít, főleg, hogy Frau Helmst körülbelül tízszer hívtam az elmúlt két napban, de vagy az üzenetrögzítővel beszélgettem (hétköznap délután kettőkor), vagy senki nem vette fel. Az e-mailre nem válaszol, szóval ha valaki esetleg tudja, hol lakik Frau Helms, lécci-lécci gyorsbagollyal küldje el a címet!!! Dankesehr.

Jó hír, hogy yoyo esténként általában otthon van, így Anyuékkal naponta tudok beszélni, Apum, a Tündérbogár pedig minden nap végén lecsekkolja, élek-e. Néhány napja valamikor munkaidő alatt csörgette meg a német számomat, amihez egy Nokia (kártyafüggetlen) készüléket adott kölcsönbe még korábban. Ennek a készüléknek a csörgőhangja a Karib tenger kalózai első részének a soundtrackje, ami azért vicces, mert már nem egy kollégám telefonja csörrent meg ugyanezzel a zenével. Volt valamikor valahol valamilyen T rendezvény, aminek ez a zene volt a témája, biztos azért állították be sokan. Néztek is rám nagy kerek szemekkel, amikor a Nokia muzsikálni kezdet! :) Vicces volt.

Nem tudom, mennyire volt érzékelhető a néhánnyal ezelőtti bejegyzésemben az a lelkesedés, ami hazautazásommal kapcsolatos. Tegnap mondtam Apumnak, hogy szerintem eddigi életem legfurcsább dolga lesz a 4010 Budapest work shop, ugyanis hazamegyek, de mégsem leszek otthon. Mindent a cég fizet, a repülőjegyemtől a szálláson keresztül a kajáig mindent, ám ezzel arányosan ők az időmet veszik igénybe. Úgy fogok a Bem rakparti Art Hotelben aludni, hogy tulajdonképpen bárhol máshol a világban lehetne a szálloda. Az itteni emberek, akik a DT-nél dolgoznak, teljesen természetesnek veszik ezt, körülbelül ami az én szemszögemből európai utazás, az övékből maximum egy buszútnak felel meg. Persze otthon is sokan élnek ilyen életet, legközelibb példa Apum, de eddig sosem láttam ezt ilyen közelről – talán az egy londoni kiruccanásunkat kivéve, amikor focimeccset nézni mentünk egy napra. Szóval furcsa lesz nagyon, érdemes majd 25-27 között (és utána) olvasgatni a blogomat. :)

Az első hétnek lassan vége, ha egy mondatos feedbacket kéne adnom, azt mondanám: jó helyen vagyok. Kicsit olyan, mint amit Peter Jackson, a Gyűrűk Ura rendezője mondott: ha elkeseredik valami miatt, megkérdezi magától, van-e olyan hely a világon, ahol szívesebben lenne, mint most. Hát, ha el is keseredem néha-néha, ami eddig csak egyszer fordult elő, akkor is tudom, hogy a mélyvíz mindig a legjobb tanítómester. Most a mély vízben vagyok, egy Niagarával a fejem fölött, és kíváncsian várom, ki fog kijönni ebből a vízből hét hét után.

A.

There and back again - Anikó tollából

Előző bejegyzéseim nagyrészt a munkámról szóltak, ma este engedjétek meg, hogy a mindennapokról írjak néhány izgalmas sztorit. Private-time, as we say it here. :)

Elvileg kilenctől ötig dolgozom, ám a legtöbbször inkább hat-hét felé jövök el az irodából, de ez teljesen az én döntésem. Alapvetően nagyon rugalmasan kezelik a munkaidőt, a fő az, hogy megcsinálj mindent, amit rád bíznak – az én esetemben amit elvállalok (mindent, amit lehet). A napjaim a reggeli dupla-ébresztő-szessönnel kezdődnek, az iPhone és a közvetlen szomszédban tanyázó templom egyesített erőkkel próbál kiverni az ágyból – kiderült, hogy Eszternek mégis igaza volt, a telefonom siet. De azért annyira nem, hogy a mély, öblös BIMM-BANGG-BAAAAMM ne okozzon kisebb szívrohamot minden reggel. Tusolás után valamit magamra kapok, hogy ki tudjak kamikázézni a konyhába tejért a teámhoz – anélkül teljesen használhatatlan vagyok reggelente. Sietek, mert ahhoz lusta vagyok, hogy bezárjam a szobaajtómat, amíg a konyhában vagyok, az emberek viszont már járkálnak, és hát ki tudja… Ma hajnalban is valaki rám akarta törni az ajtót, amíg rá nem jött, hogy rossz helyen van. Mázli, hogy zárom az ajtómat. A tejprojekt után jön a kontaktlencse-projekt, meg a ruha-projekt, meg a haj-projekt, meg a smink-projekt… komolyan mondom, visszasírom a régi szép általános iskolai időket, amikor zsuppsz ki az ágyból, hoppsz egy farmer, hoppsz egy póló, és egész nap úgy néztem ki, mint egy banya. Most azonban amikor kihajtok a bicómmal a tárolóból, már teljesen szalonképes vagyok, mondhatni, csinos…

Na nem sokáig. Az ötven perc biciklizés bizony meglátszik, főleg a hajamon. Eszternek ismét igaza volt, amióta itt vagyok, nem vettem fel a sisakomat. Kicsit parázok miatta (miért ne tenném), de van lábfényem, hátfényem és előfényem, gyakorlatilag két keréken guruló villogó karácsonyfa vagyok az utakon, eddig nem fordult elő, hogy valaki ne vette volna észre a jelenlétemet. A majdnem egy órás út alatt, amíg Tannenbushból eljutok a Landgraben Wegig, már bevett rituálékon esek át. A Piros Lámpák Birodalma Bonn, az út körülbelül egytizedét azzal töltöm, hogy a zöldet várom. Fügyülgetek, énekelgetek, nézelődöm… Van egy idős bácsi, körülbelül kilencven éves lehet, aki minden reggel tesz egy kisebb világ körüli utazást az Oppelner Straßén. Egy járókeretet tologat maga előtt, aminek a legmagasabb pontja körülbelül az orráig ér, a bácsi szemében pedig olyan élénk fény ég, mintha tényleg ő lenne Kolombusz a Santa Maríán. Nagyon cukin mindenkire, aki elmegy mellette, ráböffent egy iszonyatosan hangos ’Gutttten Morrrgen’-t. Hétfőn, amikor először találkoztam a bácsival, majdnem lefordultam a nyeregről ijedtemben, de kedden már számítottam a dologra, és még a visszaköszönésre is maradt lelki erőm, amit megjegyzem, a bácsi éles szemekkel figyelt és várt.

A bácsi után egy nagyon szép allén keresztül vezet az utam egészen a belvárosig, ahol felkanyarodok a Kennedy Brückére. Hülyébb nevet nehezen találhattak volna, mondjuk én ne pattogjak a budapesti Elvis Presley térrel… A Rajna túloldala maga Csodaország, rengeteg nyúllal, itt-ott egérrel, átszellemült arccal futó fiatalokkal és idősekkel, piknikezőkkel, és furcsamód a babakocsit futva tologató nagypapák rendkívül nagy számmal képviseltetik magukat a Rajna parti közösségben. Fejben már megvan a haditervem arra az esetre, ha egy cilinderes nyuszi hatalmas órát rázogatva a kezében elém ugrik, és üvölteni kezdi: ZUSPäT-ZUSPäT-ZUSPäT. Bringa eldob, lámpa lekapcs, fut.

A munkahelyemre megérkezve a nap legnagyobb kihívásával kell szembenéznem: parkolóhelyet kell találnom a bringámnak. Bonnban ugyanis autóval sokkal könnyebb ez a feladat, mint két- vagy három kerékkel, pedig a város tényleg televan biciklitárolókkal. Ha valahogy leparkoltam a szamaramat, lecsatoltam róla az összes kantárját (első lámpa, hátsó lámpa, sebességmérő, kulacs), az épületbe érve lövök magamnak egy sonkásszendvicset a menő T-kártyámmal, és kezdődik a meló.

A hazaút nagyon hasonlít a fent leírtakhoz, néhány különbséggel (például a nap más irányból süt, csak azért, hogy reggel és délután is a szemembe süthessen). Nade ezt majd holnap elmesélem, most inkább gyorsan posztolom ezt a bejegyzést, mielőtt yoyo, a szomszéd úgy dönt, hogy leszakad a világhálóról és bezuhan az ágyába (vagy egy kneipéba). Veszélyes ez az internet, olyan, mint a fény vagy a víz agy a levegő. Ha egy ideig nincs, koplalsz/fulladozol/összeaszol, és amikor újra hozzájutsz, feltámadásszerűen rácuppansz – ész újra az élők között vagy. Ma ezt éreztem, amikor körülbelül egy órával ezelőtt yoyo bekapcsolta a wifit, azonnal hívtam Anyuékat. Nagyon jól esett beszélni velük, Anyu sportnapot tartott, Csuri élvezte a magyar hőséget, Julcsi pedig a munkájáról mesélt sztorikat. Hát, hiányoznak. De InternetAtya azért sokat segít. Ha van.

Bis Morgen! :)

A.

Kedd esti bejegyzésem

Sajnos eddig nem volt netem, de yoyo hála a Magasságosnak hazaért, úgyhogy végre tudom közölni a kedd este írt bejegyzést. Hát íme, olvassátok, nagyon izgi. :)

Aki ismer, tudja, hogy a lehető legfurcsább dolgokon tudok parázni. Újabban első helyen szerepelt a „biztosítás-para”, ami egészen pontosan egy húzós pénteki napon vette kezdetét Budaörsön, a CIB bank fiókjában.

Volt egyszer, hol nem volt, Bonnba utazásom előtt egy héttel összeszedtem néhány elintéznivalót, autóba ültem, és elindultam. Ha jól számolom, aznap összesen nyolc helyen fordultam meg, a bicikliszerviztől a gyógyszertáron át a CBA-ig végigmasíroztam a környék városait, végül a budaörsi CIB-nél kötöttem ki, ahol az úgynevezett CIBEZZnek vagyok a tagja – ez a junior fiókot takarja. Sorszámot húztam, és szinte azonnal behívott egy kismama, és miután a fél életemet elmeséltem neki, lassan eljutottunk a biztosítás kérdéséig. Egészen pontosan egy órán keresztül voltam bent, ez idő alatt mindent megtudtam az életbiztosításról, betegbiztosításról, csomagbiztosításról, repülőkésésbiztosításról, még a fogamat is lehet biztosítani. Röpke évi háromezer-hétszáz forintért minden eshetőségre felkészült biztosítással léptem ki a zsebemben. Azám, de azt is elmondta az ügyfélszolgálatos csajszi, hogy ha külföldre megyek, akkor hatvan napig érvényes a szerződés, utána újra át kell lépni a határt ahhoz, hogy érvényes legyen. Én azonban hatvankét napot leszek Bonnban, gondoltam, most mi lesz?!

Ez a problémám ma megoldódott. Ugyanis hazamegyek a hónap végén. Ha jól emlékszem, július 27-én indulok haza repülővel, egy táskányi cuccal. Hogy miért? Hát kéremszépen az úgy volt, hogy a DTAG Retail Teamjének a 4010 projekttel foglalkozó Teamje mai két órás meetingjén a Budapesti tréninget szervezgette. Az angolul folyó tárgyalás után Gregor, a Félelmetes Ámde Jófej főnököm hozzám fordult: „Are you coming with us?” – kérdezte. „Nobody has invite me yet” – feleltem, mire ő: „I invite you now!” Szóval én is részt veszek a háromnapos tréningen, iszonyatosan várom, és nagyon örülök, hogy a segítségükre lehetek. Még van két és fél hetem arra, hogy igazán elmélyüljek a projektben, de a lényeget már most értem, főleg, hogy tényleg mindenbe bevonnak, ami a budapesti tréninggel kapcsolatos.

Néhány órával és jópár kávéval később újabb meetingünk volt, amin a 4010 koncepciójának átgondolása, frissítése volt a téma, itt ugyanis az a felfogás, hogy lehet, hogy jók vagyunk, lehet, hogy zseniálisak vagyunk, de fejlődni kell, amit csak úgy tudunk elérni, ha állandóan kihívásoknak tesszük ki magunkat, ha állandóan kérdéseket teszünk fel a saját működésünkkel kapcsolatban. Olyan dinamikus, optimista és innovatív munka folyik a Teamnél, amit otthon eddig nem tapasztalhattam meg. A hatékonyság és félelmetes precizitás mellett folyamatosan jelen van a nyugalom, az összeszedettség, senki nem kapkod, senki nem ideges, mindenki teszi az éppen aktuális dolgát. Iszonyú sokat lehet tanulni tőlük, és nem lennék normális, ha ezt nem használnám ki. Szóval felmerült a kérdés a meeting végére, hogy hol legyen a csapat brainstormingja. Még nem végleges a döntés, de a legvalószínűbb eddig Berlin, ami azt jelenti, hogy augusztusban Németország fővárosába is eljuthatok. Yuuueeeaaahhhh!!!!

Ilyen híreim vannak tehát a munkával kapcsolatban. A mindennapi életbe egyre jobban kezdek belejönni, a bicajomra ugyan még mindig nem sikerült felszerelni a csomagtartót, a netet pedig még mindig nem tudtam elintézni (az is kérdés, hogy ezt a posztot mikor/hol tudom közzétenni), de holnap megdumálom Stephannal, hogy tízre megyek csak melózni. A házibácsi ugyanis csak délelőtt nyolctól tízig elérhető, nekem viszont nyolckor legkésőbb el kell indulnom a DT-hez, ha kilencre oda akarok érni. A késésnél jobban pedig talán még a foginjekciót is kevésbé utálom. Sajnos a post office is csak hatig van nyitva, fix munkaidőm ugyan nincs, de hat előtt még nem végeztem. A képeslapokat ezért sajna csak a hétvégén lesz lehetőségem elintézni, esetleg valamelyik nap, ha korábban végzek, elmegyek a postára.

Apropó, jövő hét közepén az egész Retail Team off lesz, mert szerda-csütörtök csapatépítünk, főzőversennyel és biciklitúrával kiegészítve. „All free stuff”, ahogy Daniela mondta szegényes angoljával, már nagyon várom!

Tulajdonképpen a lehető legjobb időpontban érkeztem a DT-hez. Alig várom a folytatást! :)

A.

Egér, nyuszi, GREG

Vége van első munkanapomnak. Iszonyatosan elfáradtam, nem csak fizikailag (két óra bicajozás per nap, elég jó seggem lesz, mire hazaérek Mo-ra!), de agyilag is. Iszonyatosan kellet koncentrálnom egész nap, hol angolul, hol németül, hol spanyolul beszéltek hozzám. Alapvetően ez a három nyelv dominál a Teamnél, de ne szaladjunk ennyire előre…

Tegnap a biztonság kedvéért bicóval megtettem az utat a DT-ig, és megállapítottam, hogy egészen pontosan 10 kilométer. Ehhez képest ma, amikor hazafelé jöttem, már csak 9.40 volt, szóval vagy nagyon bénáztam, vagy én bénáztam. A tegnapi út gyönyörű volt, erről a kiruccanásról láthattok képeket facebookon. Szinte hihetetlen, hogy ilyen szép tájon visz az utam a munkába, szerintem esélyes lennék a Legszebb Munkába Vezető Út díjára. Már a centrum felé tartottam, amikor a csodásan kiépített bicikliúton átkamikázézott egy kisegér előttem, az mondjuk elég random volt. Ma reggel pedig már majdnem elértem a DT-t, amikor két nyuszi ugrált előttem át az úton, de nem nagyon zavartatták magukat, szerintem simán leszállhattam volna megsimizni őket. Annyira paráztam az első munkanaptól, hogy az állatsimogatót kihagytam, a nyuszipár elslattyogott a rét felé a reggelijüket majszolgató piknikezőkhöz, én pedig bementem az épületbe.

Úgy volt megbeszélve, hogy hétfő reggel kilencre legyek az alagsori hallban. 8:50-kor érkeztem, még lementem a mosdóba rendbe szedni magam, ami nagy hiba volt, mert csak még inkább kétségbeestem: a dupla adag adrenalintól kipirult az arcom, a szemem a kontaktlencse és a reggeli szél miatt vérben fogott, összességében úgy néztem ki, mint akit orrba csaptak. Duplán. Kilenc óra nulla perckor írtam sms-t Danielának, hogy ’Ich bin da’, de nem válaszolt. Vártam, hátha lejön. Nem jött le. Felhívtam, hogy mi a stájsz. Nem vette fel. Küldtem még egy sms-t. Semmi. Arra gondoltam, hogy biztos késik, hétfő reggel van, ez ilyenkor előfordul. De amikor már húsz perc is eltelt, fogtam, felcsörögtem a Nagyfőnököt, aki öt percen belül lejött értem. Kiderült, hogy Daniela fogorvosnál van, csak holnap jön vissza. Ráadásul Stephan (a Nagyfőnök) éppen a feleségével beszélt telefonban, amikor találkoztunk, a felesége azonban spanyol, tehát amikor megkérdezte tőlem, hogy ’Como estáis?’, teljesen összezavarodtam, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy ’Bien, bien…’. Fel sem tűnt neki, hogy nem angolul beszél… Tündérke.

Miután Stephan mindenki másnak bemutatott, akivel pénteken nem találkozhattam, megkaptam a belépőkártyámat és egy órányi gyorstalpalót a cég működéséről, majd rögtön belevetettek a sűrűjébe. Greg, aki mostantól a közvetlen főnököm lesz, adott egy nagy köteg anyagot az úgynevezett 4010 projektről. Ezen fogok dolgozni két hónapon keresztül. Alapvetően ez egy olyan projekt, ami a T brandet akarja a fiatalok körében elterjeszteni. Az a röpke 200 oldalnyi prezentációs anyag, amit ma dolgoztam föl, nagyjából elmagyarázta, mi is a koncepció. Ha kíváncsi valaki rá, please visit our site: www.4010.de. A 4010 egyébként a magenta színkódja, amit Apu még pénteken mesélt el nekem, úgyhogy tudtam egyet villantani, amikor Greg mesélt a projektről. Greg egyébként elős látásra nem pont az a szőrmók-típus, egy kigyúrt, kopasz fickót képzeljetek el, iszonyatosan félelmetesen kék szemekkel. Valójában egy tündér, nagyon figyelmes, rettentő vicces, és hát... GREG! :)

A napom annyira jól telt a DT-nél, hogy gyakorlatilag jókedvemből ott is maradtam este hétig, nyolcra már itthon is voltam. Elmentem vadászni, hoztam sört, csokit, tejet (megint eljátszottam a tejszín-hülyeséget, csak az egyik liter tej tej), vettem fenéktompítót a bicajomra, és egy Stephen King könyvet németül, aminek Die Arena a címe. Még nem olvastam se magyarul, se angolul, szóval nagyon izgi lesz. A netet még nem sikerült megoldanom, és sajnos a postamt is csak hatig van nyitva hétköznap, ellenben nyolckor nyitnak, tehát nem sok esélyem van ügyintézni. Azért holnap megpróbálom, olyan jókat írtam már! :)

Most megyek, iszonyatosan fáradt vagyok. Tsüß!

A.

Bonn Blog - 1.

Ezennel megkezdődik a várva várt Bonn Blog írása!

Ez legfőképpen azt jelenti, hogy végre eljutottam odáig, hogy a blogomat is írni tudom – tehát már nem kell Magyarországon ügyintéznem, Bonnban pedig most, ittlétem harmadik napjának reggelén érzem már igazán komfortosan magam.

Jelenleg lopom a netet bizonyos yoyotól, viszont ez nem biztonságos hálózat, alias bármikor el is tűnhet. Reméljük, hogy sokáig megmarad még, de ha mégsem, van a kollégiumnak saját internetkapcsolata, azzal azonban még van egy kis gubanc. Remélem, a jövő hét elején kibogozzuk.

Bonn gyönyörű. Nem hatalmas, de nem is pici, éppen elég nagy ahhoz, hogy Anikó az első kanyarnál eltévedjen (igaz, ehhez az egykijáratos körforgalom is elég lenne, ha létezne ilyen), de messze nem akkora, hogy ne érezzem jól magam benne. Csodálatos belvárosa van, egyedi érzésvilággal, sajátos hangulattal. Én a belvárostól 4.75 kilométerre lakom, ami bicóval körülbelül tíz perc/negyed óra alatt kényelmesen megtehető. Már vettem térképet, úgyhogy remélem, körülbelül a második-harmadik hét fordulóján már nem csodálkozom rá annyira az ismeretlen-ismerős helyekre, mint eddig. Bonnban legjobb biciklivel közlekedni, mindenhol van ugyanis bicikliút, gyönyörűen felfestve, kiépítve, alapvetően sík területen. A város valahogy németesen jól megszerkesztett, mindenki tudja, hol a helye, minden logikusan és ésszerűen épül a német precizitásra. Nem lesz nehéz beilleszkedni. J

Sokan kérdeztétek, milyen volt az út… hát, hosszú. Aki nem tudja, annak mondom, hogy csütörtök éjjel indultunk, pontosabban pénteken, nulla óra harminc perckor. Délelőtt tíz óra harminckor már a szállásnál voltunk, de körülbelül egy órányit pihentünk, ami azt jelenti, hogy a Biatorbágy-Bonn útvonal durván kilenc óra alatt megtehető autóval. Félelmetes! Ehhez persze hozzá kell adni, hogy Magyarországon ömlött az eső éjjel, de Németország hatalmas előnye, hogy az autópályák legtöbb szakaszán egyáltalán nincs sebességkorlátozás. Átlagban 140 kilométer per órával döcögtünk Apu Volkswagen Passátjával, és tényleg döcögésnek tűnt a körülbelül 180-220 kilométer per órával száguldozó, meglehetősen magas árkategóriájú autókhoz képest. Mindezt legálisan. Egy pont Németországnak!

A szállásra megérkezve volt egy aprócska para, ugyanis nem fogadott minket senki, a telefonszámok, amiket még otthon kaptam, vagy ki voltak kapcsolva, vagy senki nem válaszolt. Körülbelül tízpercnyi gyomorgörcs után végül megjelent Herr Hardik, aki nagyjából úgy nézett ki, mint Éder Mester unokája. Németül hálistennek elég tisztán beszélt, a szobában volt csupán egy kis félreértés, amikor visszakérdeztem, miről beszél, és kiderült, hogy a párna-takaróról – ami eléggé alapszó, ha jobban belegondolunk. Megjegyezte, hogy furcsa, azt hitte, jól beszélek németül, mert „olyan gyorsan beszélek”. Cuki. :) Egész biztos jól kijövünk majd Herr Hardikkal, a mindenessel.

A szállás egyébként nagyon jó ahhoz képest, hogy kollégium és hogy mennyibe kerül. Van saját fürdőszobám, elég helyem a cuccaimnak, a konyha tíz lépésre van a szobámtól, a lift hat és félre, a kilátás pedig gyönyörű – főleg mert a 11. emeleten lakom. Gyakorlatilag mindenem van, berendezkedtem a hosszabb ittlétre, pedig csupán két röpke hónapról van szó. Eszter mondta, hogy egy évre elegendő holmit viszek magammal, és most, hogy körbenézek, tényleg simán ellennék itt akármeddig.

A munkámról még nem tudok nyilatkozni, holnap lesz az első napom. Pénteken gyorsviziteltünk Apuval a Teamnél, nagyon kedvesek voltak, angolul beszéltünk, és ahhoz képest, hogy két napja nem aludtam, iszonyú éhes voltam és az időjárás is ellenünk dolgozott, meglepően jól éreztem magam a társaságukban. Nem lesz itt baj, de sokat nem adnék, ha a holnap esti bejegyzésemet most el tudnám olvasni. :) Fene a földi linearitásnak!

Most, hogy túlvagyok minden búcsúfolyamaton, látom csak igazán, mennyire nem voltam én erre lelkileg felkészülve. Mármint a búcsúkra. Nem is hiszem, hogy fel lehet erre igazán készülni, végig egyetlen dologra tudtam támaszkodni: a saját erőmre. Tegnap megnéztem a bicepszemet a tükörben, és magamat is megleptem azzal, hogy mennyire megnyugtatott a látvány. Fizikai erőre ugyan a legkevésbé sincs szükségem, de örülök, hogy lelkiből is jutott nekem bőven.

A búcsúfolyamat már az iskolában megkezdődött. Ballagás, érettségi, utolsó előkészítő, bankett… Nyissz-nissz-nissz, egy-egy köldökzsinór pattant vissza az anyaméhbe. Viszlát Illyés, viszlát Gelencsér tanránő (Pótanyu), viszlát Bácsi, viszlát mindenki. Agárdon, amikor eljöttem, meglepetésszerűen tört rám az a fajta fájdalom, ami a búcsú velejárója. Nissz-nissz, viszlát csajok, viszlát barátok, viszlát 13.b. Aztán sorra bejelentkeztek a többiek, szerdán elvágtam az utolsó baráti köldökzsinórokat, nyissz-nyissz. Akkor már rendesen kitapasztaltam, hogy mennyire vízálló a sminkem, és mikor nem érdemes sminkelni… Csütörtökön eljött a Nagy Családi Összejövetel, Mama sütijeivel, Anyu Hexagon-tortájával, Mamiék szemetével :). Nyissz-nissz. Zsuzsi, Eszter, az utolsó ölelések, idiótaságok, heccek – nyissz. Ez azért fájt rendesen. Csütörtök este, már csönd volt a házban, csak arra vártam, hogy megcsörrenjen a telefon, és Apu hívjon: felébredt szundikálásából, indulunk. Abban a körülbelül két órában rájöttem, miért szokták azt mondani, hogy a búcsú inkább legyen gyors, az kevésbé fájdalmas. Julcsi és Anyu még otthon voltak, és rádöbbentem, hogy mennyire más lesz ez most. Nem hosszú, két hónap, de ez még mindig a leghosszabb idő, amit otthontól távol töltök el, egy idegen országban, idegen helyen, a Nagy Ismeretlenben. Volt (és még van is) bennem egy nagy adag kalandvágy, izgalom, kíváncsiság, hogy milyen lesz és milyen leszek én ott, mire jövök rá a világgal és magammal kapcsolatban. De ott volt az is, hogy a lassan húsz éve megszokott életformából kiszakadok, és a legfontosabb köldökzsinórt, amit már tizenkilenc éve és tizenegy hónapja is elvágtak egyszer, most megint nyiszálni kezdik. Még nem vágják el teljesen, azt soha nem fogom engedni, de azért mégis. Fájt.

Azonban szerencsére még mindig nem voltam egyedül. Apu hősiesen vezetett mellettem, csak egyszer kért meg, hogy vegyem át a kormányt. Miközben édesen horkolt mellettem, én száguldoztam a német autópályán, és végiggondoltam, milyen hatalmas lehetőséget adott nekem Apum ezzel a Bonnal. Visszaemlékeztem, hogy ugyanabban az autóban jöttünk éppen haza fél éve Bécsből, amikor megkérdezte, hogy nincs-e kedvem Németországban dolgozni. Még szép hogy volt kedvem! De nem gondoltam volna, hogy tényleg összehozza. Amikor aztán mindent lezsíroztunk a németekkel, kezdtem rájönni, hogy a lehetőség itt van, Apu tényleg elintézte. Az ismerőseim közül senkit nem tudok, akinek ilyen iszonyú nagy dolgot adott volna Apuja a huszadik szülinapjára. Amikor szombat reggel beült az autójába, és gyök kettővel elhajtott, megvolt az utolsó nyissz. Persze néhány óra múlva már csörgött is a német számmal ellátott telefonom, Apu hív, minden rendben van-e. Este újabb hívás, ma reggel ismét. Tündérien aggódik, de közben érzem, hogy bízik bennem, ami nagyon jól esik. Ha nem bízna, nem is intézte volna el Bonnt. De itt vagyok! Bonnban! Jueeeeaahhhhhh!!!!

Kicsit hosszúra és érzelgősre sikerült ez a bejegyzés, bocsi, ígérem a jövőben csupa izgalmas kalandtörténetet fogok csak írni. Már van a tarsolyomban néhány, de ha mindet leírnám, kisebb regény kerekedne belőle. Már az is hős, aki ezt elolvasta. Köszi szépen Nektek!

Ja még valami, ÍRJATOK nekem levelet, válaszolok, sőt, akkor is írok, ha ti nem írtok. A címem: Aniko Tarczy (1106) Posener weg 1, Bonn 53119 Germany. Most megyek, meg kell néznem, hogyan jutok el a Telekomig innen.

Pusziii!

A.