Nektek

JÓREGGELT!

Pobrecito

Lassan december lévén ma nagy lelkesen belevetettem magam az adventinaptár-készítésbe.

A problémák ott kezdődtek, hogy az idei naptár-tervet húgom, Eszter már részletesen kigondolta, és meg is vásárolta a hozzávalókat. Nekem homályos elképzeléseim voltak Eszter terveiről, de ő ma sajnos csak este ért haza. Tegnap nem is aludt itthon. Hogy őszinte legyek, tegnap senki nem aludt itthon rajtam kívül, és - hiába szeretek egyedül lenni a házban - erősen cidriztem éjjel az ürességtől kongó szobákban. Oké, nem éjjel, hanem gyakorlatilag naplementétől napkeltéig. Az én agyam valahogy furcsán működik, és ott is rémeket lát, ahol nem kéne. Ez ma délután már olyan nagyon elfajult, hogy a faaprításra használt baltát behoztam a nappaliba magam mellé, hogy az esetleges támadóktól védni tudjam magam.

Egyedüllétem azonban nem akadályozott meg abban, hogy elkezdjem a naptárgyártást - Eszterrel egy gyors telefonos egyeztetést tartottam (körülbelül egy perceset...), és nekiestem a hópöhölyvágásnak, az aranycsillagfestésnek és a dobozkészítésnek. Előtte még gyorsan feldobtam két girlandot megy egy égősort a falra, hogy guszta legyen a keret. Majd rakok fel képet róla.

Ahogy telt-múlt az idő, és egyre sötétebb lett, fokozatosan kezdett eluralkodni rajtam az üldözési mánia. Nem nagyon akaródzott bevallani magamnak, hogy azért gyújtok milliónyi gyertyát, kapcsolok föl minden lámpát és tekerem fel a hifi hangerejét, hogy egy kicsit csillapítsam csapongó képzeletemet. A balta a biztonság kedvéért karnyújtásnyira volt... Már fél hétkor is kérdeztem Esztert, hogy mikor ér haza, de nem tudta megmondani. Nyolckor sms-ben érdeklődtem ugyanerről, háromnegyed kilenckor pedig idegesen hívtam, hogy ugye a kilenctízessel hazajön?! Azt mondta, hogy talán... Hát akkor kiborultam. Egy goromba "ha nem éred el, kapsz egyet!" mondatot belebrummogtam a telefonba, majd lecsaptam a készüléket. Aztán küldtem a sms-t a bocsánatkéréssel... Ilyen az én formám!

Eszter elérte a kilenctízest, fél tíz után itthon is volt. Én rögtön nekiestem, hogy a dobozokat így meg úgy kell-e díszíteni, ezt vagy azt a betűtípust ragasszuk-e rá, kicsi vagy nagy karácsonyfákkal az oldalán? Ő erre fogta, és elment fürödni, mondván, hogy a fantáziámra bízza. Én egy kicsit duzzogtam, de folytattam a munkát - a saját ízlésem szerint. Amikor hugicám tiszta lett, lejött hajat szárítani, és közben megjegyezte, hogy nem kicsi, hanem nagy karácsonyfa kéne a dobozka sarkára. Mire én azt válaszoltam, hogy oké, de akkor hozza le a nagy mintát. Nála itt pattanhatott valami el, mert sírni kezdett, és teljesen érthetetlenül motyogta, hogy miért most csinálom, miért nem holnap, így ő nem tud résztvenni a nagy Adventinaptár Készítésben. Bevallom, ez eszembe sem jutot...

Eszter tudniillik tegnap suli után elment Pestre, onnan Csepelre, onnan Érdre, és végül éjfélkor megérkezett Diósdra egy barátnőjehez, ahol még éjjel egyig szendvicseket csináltak, majd ma reggel fél hatkor keltek és mentek fel a vasútra ifiskedni. Fél hétkor végzett Hűvösvölgyön, utána még találkozott a barátjával, és utána jött csak haza. Éhesen, fáradtan, piszkosan, és totál átfagyva. Csodálkozzak, hogy kiborult? Nem tudtam vele mit csinálni, úgyhogy engedtem, hadd menjen aludni.

De most komolyan, mi értelme annak, amit csinál? Legalábbis ahogyan csinálja? Ha kéri, hogy várjam meg a naptárral, hát eszem ágába sem jut elkezdeni. De egy szóval sem kérte. Ráadásul 15 évesen nem hiszem, hogy a fent leírt napirend normális (vagy túlzottan egészséges) lenne. Holnap ráadásul még naptárt akarna készíteni - természetesen a tanulás rovására, bár ehhez igazán semmi közöm. Az egész advent dologról viszont az a véleményem, hogy nem a rohanva, kapkodva összevagdosott papírfecnikről szól. Ebbe bele kell élni magadat, igenis gyertyát kell gyújtani, be kell tenni egy kis zenét, kényelembe kell helyezni magad, mégha ez azt jelenti is, hogy egy baltát raksz a jobb oldaladra. Eszter azt mondta nekem ma este, miközben állva majszolgatott egy kiflit, hogy "nincs karácsonyi hangulata". Hát, így nekem se lenne...

Tíz perccel a leteremtésem után találkoztunk a folyosón Eszterrel. Egy békés jóéjszakát után ki-ki ment a saját szobájába aludni, és én azon gondolkoztam, hogy kell-e (lehet-e) neki segíteni, és ha igen, akkor mit és kinek.

A.

70 méter híján

Még a KRESZ-óra járt a fejemben, miközben vártam Anyumra, hogy felvegyen a suli előtti buszmegállóban. Alig másfél perce várakoztam, rajtam kívül még egy párocska álldogált tőlem pár méterre, könnyen csevegve és egymás kezét fogva. Első látásra tök átlagosnak tűntek - később kiderült, hogy valóban azok.

Álltam, vártam, majd egyszercsak magam mögül vidám sikítást hallok, és egy kicsi kerekecskének a dübörgését. Biztos úszásról jönnek a kicsik, gondoltam, mert a mögöttem lévő gimiben uszoda is van, ahol estefelé együtt járnak a pici gyerekekkel a munkából szabadult szülők. Igazam volt, valóban egy kissrác (olyan 2-3 éves, annál biztos nem több) száguldozott lefelé az enyhén lejtő gimikijáraton egy műanyagmotor vidám utasaként. Hogy jobban le tudjam írni az ezután történteket, készítettem egy rajzot. Ne ijedjetek meg, előre szólok: a kisfiú túlélte.

Ezen a vázlaton látjátok, hogy a kisgyerek nyílegyenesen kiszáguldott a gimi kapuján, a lejtőn szerzett nem csekély lendületét kihasználva, és ugyanazzal az erővel fogta magát, és tovább száguldott - egyenesen ki Budaörs főútjára, a buszmegállóba (amit béna sárga cikkcakkal jelöltem). Szerencsétlenségére éppen egy busz közeledett, igaz, az még csak a kb 70 méterrel odébb lévő jelzőlámpától indult el. A kisfiú sikoltozott örömében, hogy új terep van kilátás előtt (sokkal szélesebb a főút, mint a járda...), az apuka pedig lélekszakadva rohant utána, de még a kapunál sem volt, amikor a srác már legurult a járdáról a busz elé. Igaz, akkor már én álltam el a kalandor útját. Ugyanis már akkor sejtettem, hogy mi lesz a dolog vége, amikor korábban meghallottam a műanyagmotor zaját. Amikor megláttam a nagy sebességgel az út felé tartó fiút, reflexből elkezdtem én is a főút felé sprintelni, de még így is az útról kellett a gyereket felrántanom a járdára. Akkorra már odaért az apja, és átvette.

Egy: hogy a pokolba lehet olyan hülye egy szülő, hogy felülteti egy gyorsan guruló műanyagmotorra az alig három éves fiú (!) gyerekét, és engedi, hogy száguldozzon a lejtőn?! Kettő: akár hiszitek, akár nem, a párocska, akik olyan átlagosnak tűntek korábban, meg sem moccantak, hogy a gyerek útjába kerüljenek, pedig sokkal közelebb voltak, mint én (ők a kék pöttyök). Tőlük azt a gyereket ki is lapíthatta volna a 240E, ők tovább csevegtek volna...

Miután az egész jelenet röpke 15 másodperc alatt lezajlott, és végighallgattam a felelőtlen apuka "jaj köszönöm"-jeit, remegő lábbal visszahátráltam eredeti helyemre. Tényleg remegett a lábam, a szívem hevesen vert, és döbbenten néztem a távolodó buszt, ami az előbb majdnem véget vetett egy három éves lurkó életének. Szerencsére Anyum három-négy perc múlva odaért, és be tudtam zuttyanni a kocsiba.

Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy nem is volt olyan elpocsékolt idő a szombati négy órás elsősegélynyújtás-tanfolyam...

A.

Merengő

Eszméletlenül sok inger és információ ért az elmúlt három hónapban (mióta a suliszezon beindult), és úgy érzem, kezdem lassan felfogni, mit próbált Dumbledore egy helyen megértetni Harry-vel a HP-ben. A negyedik könyv (A Tűz Serlege) vége táján - 556. oldal - az idős iskolaigazgatónak van egy mondata, amit vagy milliószor olvastam és gondoltam végig. Azután mondja, miután Harry-t "nyakoncsípi", ahogy az a merengőjében turkál. A mondat válasz arra a kérdésre, hogy mi is az a merengő:

"Ez? Egy merengő. Néha úgy érzem, hogy a fejemben túlcsordulnak a gondolatok és az emlékek - biztosan te is voltál már így."

Aki nem olvasta, annak elárulom, hogy a merengő egészen pontosan egy tál, amibe emlékeket helyeznek a varázslók, és a belehelyezett emlékeket bármikor újraélhetik. Harry egyébként csak később tapasztalja meg a Dumbledore által leírt érzést, úgy emlékszem, egy regénnyel később, de ez a mi esetünkben most lényegtelen. Azt akarom mondani az egésszel, hogy mostanában kezdem megérteni, mit is akart Dumbledore érzékeltetni a fenti egyszerű magyarázattal. Nem állítom, hogy minden egyes percben érzem, de néha előfordul, hogy olyan, mintha a nyomás megnövekedett volna a fejemben a sok gondolattól. Ilyenkor bizony jól jönne egy pálca, amit egyszerűen a homlokomnak szegezhetnék, és egy tálba helyezhetném az általam kiválasztott gondolatot. Roppant praktikus lenne.

De nincs merengőm, valószínű, soha nem is lesz. Az ingerek ettől függetlenül egy gyorsvonat sebességével és a csillagok sűrűségével áramlanak az agyamba, az érzékszerveimen keresztül. Könyvek, filmek, beszélgetések, csupa-csupa olyan dolog, amiről egyszerűen nincs időm gondolkozni. Akartam írni a blogomba arról a közel 120 kilós középkorú fickóról, aki mögöttem ült a buszon egyik reggel, és azon csámcsogott egy nálam két évvel fiatalabb srácnak, hogy biztos csak a zsidók vesznek karácsonyra a szeretteiknek "gázszámla-kupont". Majd hozzátette, hogy a hülye disznók (?!). Három órával később, a második magyarórám közepén egy teljesen üres osztályterem közepén álltam, és majdnem elsírtam magam. A tanárunk beteg, és beküldött egy koreai filmet, a Lopakodó Lelkeket, amit szerintem mindenkinek meg kéne néznie. Gyönyörű és nagyon mély témát érintő film. A film után úgy éreztem, hogy képtelen lennék a zsidózó hájpacniról írni ide, habár korábban megfogadtam, hogy egy szaftos, hosszú bejegyzést szentelek a témának. De a filmről sem tudnék mit írni, még annyira sem, mint a hájpacniról, mert az a film egy olyan dolgot tárt elém, amit sosem tudatosítottam magamban ezidáig: honnan tudhatod, mi a valóság? Egy mondatban ez volt a lényege...

Alig négy óra elteltével Isten létezéséről olvastunk középkori és modern fejtegetéseket filozófiaórán. Piszkosul untam, és úgy éreztem, egy nagyon-nagyon pici hajszál választ el attól, hogy felálljak, és egyszerűen kimenjek az óráról. Késő délután már egy másik dögunalmas órán, egy másik kényelmetlen széken ültem, és odaadóan figyeltem a KRESZ-tanáromra. "Tiszta?" - kérdezte újra és újra. "Tiszta." - válaszoltuk mi percenként. Tiszta.

Ma pedig ez a fickó az Amway-től... Körülbelül olyan előítéletekkel ültem le az asztalhoz (ahol a családom nagy része is helyet foglalt), mint amikor egy istentiszteletre ülök be. A különbség az volt, hogy nem éreztem undort, mert a pasi nagyon szimpatikusnak tűnt, az önjelölt prédikátorokkal ellentétben. Három óra múlva - ugyan még mindig egy jó nagy adagnyi kételkedéssel - úgy álltam föl az asztalhoz, hogy basszus, ez a pasi mondott valamit. Újabb földet rengető változás a gondolkozásomban, megint ki kell irtanom egy mély gyökereket eresztett elképzelést, amiről eddig azt hittem, hogy kiirthatatlan.

Hogy mindez ne legyen elég, a beszédtechnikusom múlt héten rávilágított arra, hogy a mondat végén felfelé viszem a hangsúlyt, pedig lefelé kell. Hány mondatot is mondtam ki rosszul életemben? Mindet. Kivéve a ritka véletleneket. Ráadásul a sok "rádöbbenés" közben olyan könyvet olvasok, ami (igen, tudom, uncsi már....) megint Stephen King, megint 900 oldalnál hosszabb, és megint őrülten nagy gondolatok vannak benne. Könyvek, filmek, emberek, tapasztalatok... És még ezer évig folytathatnám a sort.

MEG-E-MÉSZT-HE-TET-LEN!!! Ti, rajtam kívüli emberi lények, hogy bírjátok ki ilyen helyzetekben az agyban keletkező túlfeszítettséget? Hogy lehet ennyi, addigi hamis bizonyosságról belátni, hogy tényleg hamis - úgy, hogy egy napban csupán 24 rövidke kis óra van, nem több. Holnap vasárnap, a pihenés napja, az a nap, amikor csöndes elmélkedéssel kéne csücsülnöd egy székben, az élet dolgain gondolkozva. Hol van a modern embernek erre ideje? Újabb ingerek, újabb információk, újabb földrengések robognak el mellettünk. Mindezt abban a 15 percben kell megemésztened, amikor a buszon állva bámulsz ki az ablakon, és egészen egyszerűen nincs jobb unaloműződ a merengésnél. Hogy emészd az ingereket. És aztán leszállj a buszról.

A.

Felfordított gondolat

Fejjel lefelé néztem a világot, és rájöttem, mi zavar.

Egyébként elnézést kérek előző depis bejegyzésemért, néha van ilyen... Ma reggel már vidáman ébredtem, és nagyjából elmúlt a hirtelen támadt rosszkedvem. Szóval ott tartottam, hogy fejjel lefelé néztem a világot, mégpedig azért, mert kezd megint megnőni a hajam. Amíg rövid volt, nem nagyon szárítottam lehajtott fejjel, de amióta megnőtt, visszatértem a jól bevált upside-down módszerhez. Ami praktikusan annyit jelent, hogy tele van a fejem vérrel, és semmi mást nem tudok csinálni, mint őrültségekről gondolkozni (najó, egyszer-kétszer megpróbálkoztam az énekléssel, de elég rövid úton le lettem üvöltve).
Ebben a hétköznapi, mégis szokatlan pozitúrában beugrott, hogy mi zavarja a lelkemet. Pontosabban: a lelkemet zavaró dolgok egyikének sikerült megtapogatnom a szélét a tudatommal. (A körmondatokért bocs, egy órán keresztül barokkot magoltam.) Amire pedig rájöttem, az nevezetesen az, hogy gyűlölöm a semlegessége(me)t. Már elég rég megfogalmazódott bennem, hogy a közöny mekkora szörnyűség, mégis milyen mindennapos. Mondhatnám, hogy a közöny bűn, de nem nagyon vagyok jóban a bűn kifejezéssel. Az viszont semmiképpen sem dicsérendő, ha például valaki (mindenki) szó nélkül elmegy egy kisgyerekét ütlegelő anyuka, vagy egy kisebbségit szóban vagy tettlegesen bántalmazó emberek mellett. Kifogás mindig van. Elfordítod a fejedet, tovább sietsz, nem veszel róla tudomást, nem foglalsz állást az ügyben - miért tennéd? Az ő gyereke, az ő országa, csinálja, amit ő akar. Közönyös maradsz, sodródsz a világgal. És nem csak te, én is. Mindenki. Rohanó világ, rohanó idő, és közönnyel vévigvonultál az életeden. Kivéve, ha véletlenül téged ütlegelnek...

De a közöny nem telejsen az, ami fejjel lefelé beugrott nekem. Arra döbbentem rá, hogy az emberek viszonya hozzám semleges. Ami közel áll a közönyhöz, mert mindkét esetben az agyadnak valamely hátsó, jelentéktelen dolgokat raktározó részlege használódik. Mivel nem vagyok sem problémás, sem egetrengetően kiemelkedő semmiben, az engem ismerő emberek általában semlegesek velem szemben. Természetesen azokat a keveseket kivéve, akik szeretnek, és akik gyűlölnek. Ahol feltűnök, onnan elég hamar le is tűnök, semmiféle pólusú érzést nem hagyva magam után. Anikó van, volt, lesz, tudunk róla, és úgy alapvetően nincs vele semmi dolgunk.

Ami zavar, az az, hogy ez engem foglalkoztat. Habár eddig nem tudatosítottam, mindig is tudtam ezt, és igenis zavar. Minden belülről fakad, tehát az emberek veled való kapcsolatát is alapvetően te váltod ki, ezek szerint a probléma felismeréséhez magamba kéne néznem. És ez nem megy, immár sok-sok éve: hogy rájöjjek, mi az a tényező, ami kiváltja ezt a semmit velem szemben. Töröm a fejem, és ha rájövök, ígérem, elmondom. De nem hiszem, hogy olyan egyszerű.

A.

A gödör mélyéről

Önámításból jeles vagyok. Szerintem a legtöbben, de azért most megállnék egy pillanatra az egyes szám első személynél.

Az évet úgy kezdtem, hogy nem akarok diákelnök lenni. Ezt halálosan komolyan gondoltam, visszatekintve úgy emlékszem, hogy komolyabban fel sem merült, hogy újra induljak. Aztán jöttek a meggyőzések. Anikó, te már benne vagy a rendszerben, tudod, mit hol keress, és egyébként is, ne kelljen már új balekot keresni, akinek az egész egy smafu, de azért ki tudjuk állítani a dobogóra. Anikót pedig könnyű meggyőzni. Főleg, ha zsírozzák a fejét. A legnagyobb hibám az volt, hogy önmagamat is meggyőztem: jó, ha ismét diákelnök leszek. Életem egyik legkeserűbb leckéje sem volt elég ahhoz, hogy megtanuljam: ne lovaljam bele magam olyan dolgokba, amikről a lelkem tudja, hogy nem jó nekem, nem szeretném. Ugyanis ha én belelovalom magam valamibe, akkor azt nagyon lelkesen teszem. És a diákelnökségbe nagyon beleéltem magam, hiszen nyilvánvaló volt, hogy esélytelen mást találni erre a posztra. Az első választást nem vettem komolyan, mert tudtam, hogy úgysem jön el szavazni az iskola 50%-a egy jelölt esetében. Így is lett. Deja vú, igaz-e? Mintha már lett volna ilyen is az életemben... Aztán új jelölt bukkant fel a láthatáron a második forduló előtt. Ismét deja vú, csak sokkal erősebb. Végül a szokásos telefonhívás: Anikó, az eredmény az, amire számítottál, vagyis egy nagy szar vagy, már ha szabad így kifejeznem magamat. 91 szavazatot érő szar a 203 szavazat ellenében, ami valljuk be, tényleg a béka segge alatt van, mert ilyen nagyon még soha nem vertek meg. Idén azt hittem, mázlim van, mert otthon ért a rossz hír (volt már ezerszer szörnyűbb is...), de kiderült, hogy nincs szükségem erre a mázlira, mert belül nem mozdult meg semmi. Se kiborulás, se sírás, semmi. Nem vagyok diákelnök többé. Naés? Több szabadidő, kevesebb stressz, boldog élet, hawaii, sőt, egyenesen a Bahamák, minden szuper, koncentrálhatok másra. Felhívtam Marcit, és gratuláltam a 203 szavazatához.

Mint említettem, önámításból ötös. Szeptemberben elkezdtem (folytattam...) dolgozni ezzel a "nem érdekel" Egyosszal, és nem csak rengeteg munkámat/időmet, de a szívem legmélyét is beleadtam - mint kiderült, naiv és ostoba módon. Teljes bukással a végén. Ismét deja vú, igaz-e?? Hibáiból nem tanul az ember. Szóval hazudok, amikor mosolyogva válaszolom az aggodalmaskodó kérdésekre: dehogy vagyok szomorú, jól vagyok, sőt, megkönnyebbültem, de azért köszi, hogy rám szavaztál! Ebből még a köszönöm sem igaz. Mert nem segít semmit, ha kilencvenszer hallom, hogy "pedig én rád szavaztam". Köszönöm, nem érdekel. Elnézést ezért, de nem mindig a józan eszem dominál. Szívem is van.

Nem érzem komfortosan magam a suliban sem, habár idén egész kevés atrocitással megúsztam a választás utáni időt (eddig). Egy-két "ugye, veszítettél, Tárczy?!" és kárörvendő vigyor, ez minden. Talán azért érzem magam mégis kitaszítottnak, mert konkrétan senki nincs, aki a helyzetemet átérezhetné (nem ismerek több kisemmizett diákelnököt), főleg, hogy jómagam is csak nemrég döbbentem rá, hogy a választás utáni csöndes belenyugvás messze nem az, aminek eredetileg hittem. Az a csönd valójában azért volt a lelkemben, mert egy olyan helyre kaptam ütést, amire nem először és nem másodszor ütöttek. Csúnyán mondhatnám úgy is, hogy volt rutinom a dologban. De azért ugyanúgy fájdalmas, csak kicsit később érzem.

Az idegesítő az, hogy ha nem engedek a nyüstölésnek, és nem kezdek el újabb mandátumban gondolkozni, akkor mindez nem lenne, emelt fővel és elégedetten adtam volna át az irányítást a jövő diákelnökének. Ebből az lett, hogy egy megsebzett állat vicsorgásával sikerült lelépnem az iskolai pódiumról, hogy ott még utoljára jól megcincálhassanak. Persze úgy, hogy minez a külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha az eredeti forgatókönyvet forgatnánk, és egy kiegyensúlyozott Anikó vonulna le a színről. És hogy mire volt mindez jó? Hát bevallom, még nem tudom. De biztos jó volt valamire, nem? "Azért zuhanunk a mélybe, hogy kimásszunk belőle."

A.

A Fekete Nap

Hát beteg vagyok. Eszter hugicám múlt héten lázasan és gyengén jött haza egy négy napos táborból (természetesen kisvasutas tábor volt), majd ez szépen, fokozatosan átragadt rám, és Anyucira is. Zsuzsi valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem lett még beteg, de ki tudja, lehet, hogy ő is elkapja.

Tegnap... Úúú, hogyan is kezdhetném. Megpróbáltam részletesen leírni Nektek a tegnapi napom eseményeit, de rá kellett döbbennem, hogy az annyira összetett és bonyolult, hogy lehetetlen lett volna olvasható mennyiségben leírni. A lényeg annyi, hogy tegnap reggel már éreztem, hogy nem vagyok jól, de be kellett mennem az iskolába a diákönkormányzatunk (EGYOSZ) miatt. A nap folyamát össze kellett állítanunk a szenátorainkkal az Illyés Napok altémáit. (Az Illyés Napok egy három napos iskolai rendezvény, amolyan "iskolai napok", amikor van egy főtéma, és minden osztály húz egy altémát hozzá. Idén az országok a főtéma. A mi osztályunk Kenyát húzta...) Ez nem volt betervezve az életembe, de nem csak ez volt a baj, hanem elsősorban az, hogy a második óra vége felé már éreztem, hogy lázas vagyok. A hetedik óráig muszáj volt azonban kibírni, mert akkor húzták ki az osztályok a témákat az iskolagyűlésen, ezt pedig nekem kellett levezetni.

Mr Balszerencse is egyre-másra megtalált, például a telefonom lemerült, az alelnökjelöltem elfelejtett eljönni egy megbeszélésre (nekem ez egy órányi tehetetlenséget jelentett, amit egy kedves, de nagyon kíváncsi osztálytársammal, Lolitával kellett eltöltenem), nagyim nem volt otthon, amikor kétségbeesetten fel akartam menni hozzá (ez pedig fél órányi álldogálást jelentett a buszmegállóban), valamint ezen a fekete napon valamiért megtalált az iskola minden bunkó embere.

Ha mindez nem lenne elég, egy hatalmas baklövést is elkövettem: nem a végzősökkel, hanem a kis hetedikesekkel kezdtem az Illyés Napok témahúzást. Mellesleg tanári kérésre, de ez nem mentség. Még a kilencedikeseknél sem jártam, amikor két végzős (Dani és Dóri) már ott tolongtak fent a színpadon, hogy én ezt hogy képzelem, és azonnal kezdjem elölről. Miközben próbáltam volna dolgozni! 600 ember előtt! Kb 38 fokos lázzal. Most fordult elő először, hogy nem volt lámpalázam a színpadon, de csak azért, mert egyszerűen nem maradt energiám rá. Amikor befejeztem a húzást, lementem a színpadról, és Dani meg Dóri rögtön nekem estek, hogy mit képzelek magamról, és minden évben a végzősök kezdik. Ezt üvöltötték. Én mondtam az ész érveket (TANÁROK kérték!!!), ráadásul Dani az a fiú, akivel két évvel ezelőtt együtt indultam diákelnök-alelnöknek. Most az igazgatóúr előtt üvöltözött velem arról, hogy miért nem ő húzott előbb ki egy papírocskát egy kalapból. Egy idő után elfogyott a türelmem, visszüvöltöttem, hogy velem ne üvöltözzön, erre még jobban üvöltött. Még egy fél percig álltam tehetetlenül, Danival a képemben, és azt hiszem, abban a fél percben adtam föl a küzdelmet Fekete Napom ellen. Vicces, eszembe ötlött egy régi társasjáték, amit kiskoromban játszottunk, valami olyasmi neve volt, hogy The Days of the Year. Egy naptár volt a játéktér, és voltak ilyen Fekete Napok, amikre ha ráléptél, nagyon pórul jártál. Úgy éreztem, egy ilyen napon ácsorgok.

Feladtam, és egy határozott 180 fokos fordulattal otthagytam Danit és Dórit, elvegyültem a tömegben, majd az uszoda mosdója felé vettem az irányt, ahol végre szabadjára engedhettem mindent. Ekkor határoztam el, hogy fel kell mennem Mamához gyógyszert bevenni, mert magas lehet a lázam. Összeszedelőzködtem. Kilépve az iskolából találkoztam még alelnökjelöltemmel, Benővel, aki szólt, hogy az aznap kirakott kampányplakátjainkat valaki módszeresen letépkedte. Mintha én nem vettem volna észre. Szegényt jól megijesztettem egy hirtelen odavetett "oké, akkor nem indulunk" (akkor így éreztem) megjegyzéssel, és menekültem. Este felhívtam, és hosszasan beszélgettünk, végül úgy döntöttünk, kibírjuk pénteken, és döntsön az iskola diáksága, hogy kit szeretne elnöknek. Valahogy érzem, hogy nem mi leszünk azok...

Lájtosan és tömören ennyi, a végzős lányok "hülye kurva" beszólásán nem is említettem, végül viszont arra a következtetésre jutottam, hogy akkor sem lett volna egy kéjutazás a tegnapi nap, ha nem vagyok beteg. De az biztos, hogy sokkal könnyebb lett volna elviselni.

A.

Mosolykép

Eddigi életem egyik legszörnyűbb napjának vége előtt pár perccel engedjétek meg, hogy felrakjak egy képet, ami idén októberben készült, és elég csupán ránéznem, hogy helyrebillenjen a világ: