Felfordított gondolat

Fejjel lefelé néztem a világot, és rájöttem, mi zavar.

Egyébként elnézést kérek előző depis bejegyzésemért, néha van ilyen... Ma reggel már vidáman ébredtem, és nagyjából elmúlt a hirtelen támadt rosszkedvem. Szóval ott tartottam, hogy fejjel lefelé néztem a világot, mégpedig azért, mert kezd megint megnőni a hajam. Amíg rövid volt, nem nagyon szárítottam lehajtott fejjel, de amióta megnőtt, visszatértem a jól bevált upside-down módszerhez. Ami praktikusan annyit jelent, hogy tele van a fejem vérrel, és semmi mást nem tudok csinálni, mint őrültségekről gondolkozni (najó, egyszer-kétszer megpróbálkoztam az énekléssel, de elég rövid úton le lettem üvöltve).
Ebben a hétköznapi, mégis szokatlan pozitúrában beugrott, hogy mi zavarja a lelkemet. Pontosabban: a lelkemet zavaró dolgok egyikének sikerült megtapogatnom a szélét a tudatommal. (A körmondatokért bocs, egy órán keresztül barokkot magoltam.) Amire pedig rájöttem, az nevezetesen az, hogy gyűlölöm a semlegessége(me)t. Már elég rég megfogalmazódott bennem, hogy a közöny mekkora szörnyűség, mégis milyen mindennapos. Mondhatnám, hogy a közöny bűn, de nem nagyon vagyok jóban a bűn kifejezéssel. Az viszont semmiképpen sem dicsérendő, ha például valaki (mindenki) szó nélkül elmegy egy kisgyerekét ütlegelő anyuka, vagy egy kisebbségit szóban vagy tettlegesen bántalmazó emberek mellett. Kifogás mindig van. Elfordítod a fejedet, tovább sietsz, nem veszel róla tudomást, nem foglalsz állást az ügyben - miért tennéd? Az ő gyereke, az ő országa, csinálja, amit ő akar. Közönyös maradsz, sodródsz a világgal. És nem csak te, én is. Mindenki. Rohanó világ, rohanó idő, és közönnyel vévigvonultál az életeden. Kivéve, ha véletlenül téged ütlegelnek...

De a közöny nem telejsen az, ami fejjel lefelé beugrott nekem. Arra döbbentem rá, hogy az emberek viszonya hozzám semleges. Ami közel áll a közönyhöz, mert mindkét esetben az agyadnak valamely hátsó, jelentéktelen dolgokat raktározó részlege használódik. Mivel nem vagyok sem problémás, sem egetrengetően kiemelkedő semmiben, az engem ismerő emberek általában semlegesek velem szemben. Természetesen azokat a keveseket kivéve, akik szeretnek, és akik gyűlölnek. Ahol feltűnök, onnan elég hamar le is tűnök, semmiféle pólusú érzést nem hagyva magam után. Anikó van, volt, lesz, tudunk róla, és úgy alapvetően nincs vele semmi dolgunk.

Ami zavar, az az, hogy ez engem foglalkoztat. Habár eddig nem tudatosítottam, mindig is tudtam ezt, és igenis zavar. Minden belülről fakad, tehát az emberek veled való kapcsolatát is alapvetően te váltod ki, ezek szerint a probléma felismeréséhez magamba kéne néznem. És ez nem megy, immár sok-sok éve: hogy rájöjjek, mi az a tényező, ami kiváltja ezt a semmit velem szemben. Töröm a fejem, és ha rájövök, ígérem, elmondom. De nem hiszem, hogy olyan egyszerű.

A.