A gödör mélyéről

Önámításból jeles vagyok. Szerintem a legtöbben, de azért most megállnék egy pillanatra az egyes szám első személynél.

Az évet úgy kezdtem, hogy nem akarok diákelnök lenni. Ezt halálosan komolyan gondoltam, visszatekintve úgy emlékszem, hogy komolyabban fel sem merült, hogy újra induljak. Aztán jöttek a meggyőzések. Anikó, te már benne vagy a rendszerben, tudod, mit hol keress, és egyébként is, ne kelljen már új balekot keresni, akinek az egész egy smafu, de azért ki tudjuk állítani a dobogóra. Anikót pedig könnyű meggyőzni. Főleg, ha zsírozzák a fejét. A legnagyobb hibám az volt, hogy önmagamat is meggyőztem: jó, ha ismét diákelnök leszek. Életem egyik legkeserűbb leckéje sem volt elég ahhoz, hogy megtanuljam: ne lovaljam bele magam olyan dolgokba, amikről a lelkem tudja, hogy nem jó nekem, nem szeretném. Ugyanis ha én belelovalom magam valamibe, akkor azt nagyon lelkesen teszem. És a diákelnökségbe nagyon beleéltem magam, hiszen nyilvánvaló volt, hogy esélytelen mást találni erre a posztra. Az első választást nem vettem komolyan, mert tudtam, hogy úgysem jön el szavazni az iskola 50%-a egy jelölt esetében. Így is lett. Deja vú, igaz-e? Mintha már lett volna ilyen is az életemben... Aztán új jelölt bukkant fel a láthatáron a második forduló előtt. Ismét deja vú, csak sokkal erősebb. Végül a szokásos telefonhívás: Anikó, az eredmény az, amire számítottál, vagyis egy nagy szar vagy, már ha szabad így kifejeznem magamat. 91 szavazatot érő szar a 203 szavazat ellenében, ami valljuk be, tényleg a béka segge alatt van, mert ilyen nagyon még soha nem vertek meg. Idén azt hittem, mázlim van, mert otthon ért a rossz hír (volt már ezerszer szörnyűbb is...), de kiderült, hogy nincs szükségem erre a mázlira, mert belül nem mozdult meg semmi. Se kiborulás, se sírás, semmi. Nem vagyok diákelnök többé. Naés? Több szabadidő, kevesebb stressz, boldog élet, hawaii, sőt, egyenesen a Bahamák, minden szuper, koncentrálhatok másra. Felhívtam Marcit, és gratuláltam a 203 szavazatához.

Mint említettem, önámításból ötös. Szeptemberben elkezdtem (folytattam...) dolgozni ezzel a "nem érdekel" Egyosszal, és nem csak rengeteg munkámat/időmet, de a szívem legmélyét is beleadtam - mint kiderült, naiv és ostoba módon. Teljes bukással a végén. Ismét deja vú, igaz-e?? Hibáiból nem tanul az ember. Szóval hazudok, amikor mosolyogva válaszolom az aggodalmaskodó kérdésekre: dehogy vagyok szomorú, jól vagyok, sőt, megkönnyebbültem, de azért köszi, hogy rám szavaztál! Ebből még a köszönöm sem igaz. Mert nem segít semmit, ha kilencvenszer hallom, hogy "pedig én rád szavaztam". Köszönöm, nem érdekel. Elnézést ezért, de nem mindig a józan eszem dominál. Szívem is van.

Nem érzem komfortosan magam a suliban sem, habár idén egész kevés atrocitással megúsztam a választás utáni időt (eddig). Egy-két "ugye, veszítettél, Tárczy?!" és kárörvendő vigyor, ez minden. Talán azért érzem magam mégis kitaszítottnak, mert konkrétan senki nincs, aki a helyzetemet átérezhetné (nem ismerek több kisemmizett diákelnököt), főleg, hogy jómagam is csak nemrég döbbentem rá, hogy a választás utáni csöndes belenyugvás messze nem az, aminek eredetileg hittem. Az a csönd valójában azért volt a lelkemben, mert egy olyan helyre kaptam ütést, amire nem először és nem másodszor ütöttek. Csúnyán mondhatnám úgy is, hogy volt rutinom a dologban. De azért ugyanúgy fájdalmas, csak kicsit később érzem.

Az idegesítő az, hogy ha nem engedek a nyüstölésnek, és nem kezdek el újabb mandátumban gondolkozni, akkor mindez nem lenne, emelt fővel és elégedetten adtam volna át az irányítást a jövő diákelnökének. Ebből az lett, hogy egy megsebzett állat vicsorgásával sikerült lelépnem az iskolai pódiumról, hogy ott még utoljára jól megcincálhassanak. Persze úgy, hogy minez a külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha az eredeti forgatókönyvet forgatnánk, és egy kiegyensúlyozott Anikó vonulna le a színről. És hogy mire volt mindez jó? Hát bevallom, még nem tudom. De biztos jó volt valamire, nem? "Azért zuhanunk a mélybe, hogy kimásszunk belőle."

A.