Merengő

Eszméletlenül sok inger és információ ért az elmúlt három hónapban (mióta a suliszezon beindult), és úgy érzem, kezdem lassan felfogni, mit próbált Dumbledore egy helyen megértetni Harry-vel a HP-ben. A negyedik könyv (A Tűz Serlege) vége táján - 556. oldal - az idős iskolaigazgatónak van egy mondata, amit vagy milliószor olvastam és gondoltam végig. Azután mondja, miután Harry-t "nyakoncsípi", ahogy az a merengőjében turkál. A mondat válasz arra a kérdésre, hogy mi is az a merengő:

"Ez? Egy merengő. Néha úgy érzem, hogy a fejemben túlcsordulnak a gondolatok és az emlékek - biztosan te is voltál már így."

Aki nem olvasta, annak elárulom, hogy a merengő egészen pontosan egy tál, amibe emlékeket helyeznek a varázslók, és a belehelyezett emlékeket bármikor újraélhetik. Harry egyébként csak később tapasztalja meg a Dumbledore által leírt érzést, úgy emlékszem, egy regénnyel később, de ez a mi esetünkben most lényegtelen. Azt akarom mondani az egésszel, hogy mostanában kezdem megérteni, mit is akart Dumbledore érzékeltetni a fenti egyszerű magyarázattal. Nem állítom, hogy minden egyes percben érzem, de néha előfordul, hogy olyan, mintha a nyomás megnövekedett volna a fejemben a sok gondolattól. Ilyenkor bizony jól jönne egy pálca, amit egyszerűen a homlokomnak szegezhetnék, és egy tálba helyezhetném az általam kiválasztott gondolatot. Roppant praktikus lenne.

De nincs merengőm, valószínű, soha nem is lesz. Az ingerek ettől függetlenül egy gyorsvonat sebességével és a csillagok sűrűségével áramlanak az agyamba, az érzékszerveimen keresztül. Könyvek, filmek, beszélgetések, csupa-csupa olyan dolog, amiről egyszerűen nincs időm gondolkozni. Akartam írni a blogomba arról a közel 120 kilós középkorú fickóról, aki mögöttem ült a buszon egyik reggel, és azon csámcsogott egy nálam két évvel fiatalabb srácnak, hogy biztos csak a zsidók vesznek karácsonyra a szeretteiknek "gázszámla-kupont". Majd hozzátette, hogy a hülye disznók (?!). Három órával később, a második magyarórám közepén egy teljesen üres osztályterem közepén álltam, és majdnem elsírtam magam. A tanárunk beteg, és beküldött egy koreai filmet, a Lopakodó Lelkeket, amit szerintem mindenkinek meg kéne néznie. Gyönyörű és nagyon mély témát érintő film. A film után úgy éreztem, hogy képtelen lennék a zsidózó hájpacniról írni ide, habár korábban megfogadtam, hogy egy szaftos, hosszú bejegyzést szentelek a témának. De a filmről sem tudnék mit írni, még annyira sem, mint a hájpacniról, mert az a film egy olyan dolgot tárt elém, amit sosem tudatosítottam magamban ezidáig: honnan tudhatod, mi a valóság? Egy mondatban ez volt a lényege...

Alig négy óra elteltével Isten létezéséről olvastunk középkori és modern fejtegetéseket filozófiaórán. Piszkosul untam, és úgy éreztem, egy nagyon-nagyon pici hajszál választ el attól, hogy felálljak, és egyszerűen kimenjek az óráról. Késő délután már egy másik dögunalmas órán, egy másik kényelmetlen széken ültem, és odaadóan figyeltem a KRESZ-tanáromra. "Tiszta?" - kérdezte újra és újra. "Tiszta." - válaszoltuk mi percenként. Tiszta.

Ma pedig ez a fickó az Amway-től... Körülbelül olyan előítéletekkel ültem le az asztalhoz (ahol a családom nagy része is helyet foglalt), mint amikor egy istentiszteletre ülök be. A különbség az volt, hogy nem éreztem undort, mert a pasi nagyon szimpatikusnak tűnt, az önjelölt prédikátorokkal ellentétben. Három óra múlva - ugyan még mindig egy jó nagy adagnyi kételkedéssel - úgy álltam föl az asztalhoz, hogy basszus, ez a pasi mondott valamit. Újabb földet rengető változás a gondolkozásomban, megint ki kell irtanom egy mély gyökereket eresztett elképzelést, amiről eddig azt hittem, hogy kiirthatatlan.

Hogy mindez ne legyen elég, a beszédtechnikusom múlt héten rávilágított arra, hogy a mondat végén felfelé viszem a hangsúlyt, pedig lefelé kell. Hány mondatot is mondtam ki rosszul életemben? Mindet. Kivéve a ritka véletleneket. Ráadásul a sok "rádöbbenés" közben olyan könyvet olvasok, ami (igen, tudom, uncsi már....) megint Stephen King, megint 900 oldalnál hosszabb, és megint őrülten nagy gondolatok vannak benne. Könyvek, filmek, emberek, tapasztalatok... És még ezer évig folytathatnám a sort.

MEG-E-MÉSZT-HE-TET-LEN!!! Ti, rajtam kívüli emberi lények, hogy bírjátok ki ilyen helyzetekben az agyban keletkező túlfeszítettséget? Hogy lehet ennyi, addigi hamis bizonyosságról belátni, hogy tényleg hamis - úgy, hogy egy napban csupán 24 rövidke kis óra van, nem több. Holnap vasárnap, a pihenés napja, az a nap, amikor csöndes elmélkedéssel kéne csücsülnöd egy székben, az élet dolgain gondolkozva. Hol van a modern embernek erre ideje? Újabb ingerek, újabb információk, újabb földrengések robognak el mellettünk. Mindezt abban a 15 percben kell megemésztened, amikor a buszon állva bámulsz ki az ablakon, és egészen egyszerűen nincs jobb unaloműződ a merengésnél. Hogy emészd az ingereket. És aztán leszállj a buszról.

A.