Képek

Ígértem, hogy felteszek egy-két képet a kirándulásról, meg a cicákról. Hát íme:

Az erdő odafelé:

Jéé, ez itt a Zsombi!
Erőltetett menet:
Fekete a tökön italozni próbál:

Teréz, Hedvig és Lukács

Nálunk eddig idehaza nem létezett olyan, hogy halloween. Igaz, eddig senkitől sem hallotam, hogy halloween-i családi vacsit, vagy közös ijesztgetést tartottak volna, csak halloween-partykról és hősök tere-i közös lámpagyújtásról tudok.

Idén viszont valami bekattant, és elkezdtünk sorozatban töklámpásokat gyártani. Leginkább én, de segített Eszter is. Eddig három tököt faragtunk ki, három különböző napon. Amikor arra került a sor, hogy nevet kellett adni a tököknek (semmi nem létezik, aminek nincs neve), akkor előkaptuk a naptárat, megnéztük, milyen nap van, és így született meg Teréz, Hedvig és Lukács. Teréz az Anyatök, mert ő volt az első, és mert neki még jóságos arca van. Hedvig elpártolt tőlünk, és Mamánál kötött ki, akinek a szülinapját ünnepeltük Hedvig napon. Szegény Mama igen meglepődött, amikor előzetes bejelentés nélkül ott termettünk a lakásában, egy világító töklámpással, két csomag ajándékkal, itt-ott pizsamában és cumisüveggel a szánkban (azon a szombaton egy szaftos kis cumisüvegpartyt szakítottunk félbe Mama kedvéért). Szóval Hedvig a muskátlik között rémített tovább, míg Lukács másnap, születése napján rögtön ki is került az erkélyemre, a legijesztőbb kivájt arccal, amit valaha látott a Föld. Egész este világított nekem, de sajnos ez volt az első és egyetlen világítása, mert többet nem gyújtottuk meg. Szegénykém elrohadt. Akkor ötlött fel, hogy alapból minden töklámpást rohadtul kellene megcsinálni, mert sokkal félelmesebb, ha fekete a foga és a szemürege a rátelepedő penésztől. Nyami.

Eszter csinálja Teréz száját:

És Teréz, sötéten és kalaposan. Figyeljétek meg a táblát a jobb felső részénél:

És ma van Halloween! Hivatalosan, legalábbis. Ma faragjuk ki a legnagyobb tököt, amit eddig vettünk, még Teréznél is nagyobb lesz. Pedig Teréznek szép élete volt, hiszen neki még sapka, sál meg műhaj is jutott. Anyuci le is vitte a pincébe a kis angolosoknak, miután Eszter csinált egy kis táblácskát, hogy "Üdvözöld családunkban Terézt!". Tehát Teréz örök becsben lesz tartva, még akkor is, ha már a kuka hamvai között rohad elfele (tényleg hamu van a kukában, háromszoros hurrá a kandallónak!). A baj az, hogy ma Farkas nap van, és elég idétlen név ez egy töklámpásnak, de majdcsak kitalálunk valamit. Manapság úgyis ezernyi névnap van egy napon, csak jó helyen kell keresni.

Ünnepli még valaki rajtunk kívül a halloweent? Márha a töklámpás fetisizálását ünneplésnek vehetjük...

A.

Gyuri cicusa

Ö csak az egyik cicus, de egyszerre kettejükröl sajna lehetetlen képet csinálni...

A rövidebb út

Kedden bepakoltunk a kocsiba Anyummal, és eljöttünk Diósjenőre, a szokásos Gyuri-látogatóba. Legutóbb tavaly karácsony táján jártunk itt együtt, és már régóta vártam, hogy megismételjük. Gyurinál ráadásul van két csöpp kiscica, akiknek még nincs ugyan nevük, de én Kis Feketének és Borzosnak hívom őket. Akkorák, mint a tenyerem, de jóval gyorsabbak nálam. Különleges ismertetőjelük, hogy imádnak kertészkedni.

Tegnap aránylag korán keltünk, kilenc körül már reggeliztünk. Felmerült, hogy mit is kéne csinálni, én meg gyanútlanul rábólintottam a kérdésre: el szeretnék-e menni Drégely várába? Imádom a várakat, nagyon sokat láttam már, de messze nem mindet, úgyhogy ha vár, akkor jöhet. Gyuriék csak azt felejtették el mondani, hogy a várig 4 kilométer az út, mert kocsival járhatatlan az út. Én meg rádöbbentem, hogy kabátot bizony elfelejtettem hozni (miért hoztam volna?), az idő pedig már lent a kocsinál is picit szeles volt.

No de rajta, elindultunk, az erdő gyönyörű volt, a nap itt-ott kisütött, olyan igazi őszi erdei sétát tettünk a vár felé. Elég meredeken mentünk, de nekem, mint vérbeli túrázónak meg se kottyant! :) Fotóztam is, csak sajnos itt nem tudom feltölteni a képeket, majd ha hazaérünk, akkor feltöltöm a jobbakat.

A vár maga inkább csak várrom volt, és fent már emberekkel is találkoztunk, nem úgy, mint az odafelé vezető úton. Az egyik falnál volt egy fadoboz, szép magyar zászlóval átkötve, amit kinyitva egy emlékfüzetet találtunk, amibe lehetett írni. Anyu felcsapta a vaskos füzetet, aminek majdnem minden oldalára volt írva, és egy-két lapozás után felkiáltott: ,,Hát ez a Zsombi!" Kiderült, hogy az egyik tanítványa nevére bukkant, aki nemrég járt ott. Amikor kiörömködte magát, és küldött mms-t szlovák hálózatról Zsombiéknak, én is hozzáfértem a füzethez, és rajzoltam bele lábas csigát. A védjegyem.

Egy-két alma után jött a kérdés, hogy merre menjünk vissza: a vasúti síneken, vagy az erdőben, ahol jöttünk? Két mazochista sorstársam ellenem voksolt, úgyhogy muszáj volt a síneken mennünk. Én visszafelé bosszúból makkokkal bombáztam a hátukat, de sajnos nem nagyon zavarta őket. Itthon kiderült, hogy 4,1 kilómétert ségáltunk a síneken, plusz még amíg odajutotunk, az olyan 1 kilométer volt, tehát csináltunk egy nagyon hosszú és nagyon talpszétszedő kerülőt. Csináltam nektek egy fáintos kis térképet, hogy érzékeljétek a makkdobálós kedvem mértékét:

A kék az odaút, a piros a visszaút. De legalább láttuk a forrást. És vittem haza sok-sok makkot a macsekoknak is.

Hazaérve belezuhantam az ágyamba, és addig aludtam, amíg Gyuri kész nem lett az estebéddel - naaagyon fincsi lencseleves volt, tele zöldséggel meg husival. Rögtön evés után visszatámolyogtam az ágyamba, és megint aludtam, egészen a Gyuri-süti elkészüléséig. Nyamm. A süti eltüntetése után már nem feküdtem vissza, gondoltam estére is kell hagyni, úgyhogy lekaszáltam a farmomat Facebook-on és olvastam egy kicsit. Este még egy mozi, utána vissza az ágyba.

A tanulás így mára meg holnapra maradt. Rengeteg feladatom van, a tanárok sajnos nem mindig veszik figyelembe, hogy bizony szegény diáknak nem azért van szünete, hogy napokat tanulással töltsön. De hát ez van.
A.

PS: bocsánat a formázásért, a szöveg szétesik, ha a képet nem a szöveg megírása után illesztem be, de nem találtam még meg a megoldását a dolognak, sorry...

The Host

Van egy könyv, aminek már a címe is ellentmondásos. Lehet mondani, hogy mazochista vagyok, hogy elolvastam, valószínű igaza is lenne annak, akinek így tűnik majd a bejegyzés vége felé, de remélem, meg tudom majd magyarázni, miért olvastam mégis végig, mind a 617 oldalát.

A könyv címe The Host. Magyarul úgy fordították, A Burok, de én angolul olvastam. Az alkotó Stephenie Meyer, "the author of the international bestseller: the Twilight saga". Szóval ő írta az Alkonyatot. Amiről már írtam régebben. És igen, azon is kiborultam. Miért olvastam most el mégis ezt az újabb regényét a mélyen tisztelt írónőnek (akit tényleg mélyen tisztelek)? Mert szarrá keresi magát, azért. Mert eladta a nyilvánvalóan romboló szörnyűségét, a Twilightot, majd írt egy ugyanolyat, a Hostot, és azzal is billiárdokat tett zsebre.

Most, hogy az okot már sikerült teljesen elhomályosítanom, rátérnék a könyvre. Elnézést attól, aki már nagyon unja a témát, de három napom ráment, hogy elolvassam ezt a csodát, és valahol le kell vezetnem. Tegnap délután, amikor az utolsó ötven oldalon rágtam át magam odalent a kandalló előtt, nem ritkán kiáltottam fel (csak úgy magamnak, vagy Zsuzsinak, ha éppen arra járt), hogy "ELÉGETEM!" És közel álltam hozzá! Egy lépés, és ott a kandalló!

Aki olvasta az Alkonyatot, most majd jobban meg tudja érteni, miről beszélek. Az egyszerűség kedvéért maradnék a főszereplő jelleménél, úgyis E/1-ben írta Stepy néni, és úgyis ő a legidegesítőbb az összes szereplő közül. Szóval nézzük csak meg: Host. Magyarul azt jelenti, vendéglátó. Eleve én a "gest" 'vendég' címet adtam volna a könyvnek, lévén végigkövetjük egy földönkívüli vendég életét a földön. Róla szól a mű, nem arról, akibe beleeszi magát.

A történet lényege az, hogy a földet megszállták a parazita lelkek, akiket az elkapott emberek nyakába ültetnek be (???), és onnantól kezdve az eredeti ember személyisége megszűnik létezni, csak a földönkívüli tudat él a testben. Igen ám, de a mi esetünkben a földönkívüli (Wanda a Wandererből broáf) amikor tudatára ébred egy huszonéves lány testében, észrevesz a fejében egy másik tudatot is, Mel-t, aki emberi tudat, ami azt jelenti, hogy az emberi tudat ezesetben túlélte a procedúrát. Innentől a lényeg az, hogy a kedves olvasó minél több haját tépje ki a világ leggyengébb és legellentmondásosabb karaktere, Wanda miatt. Mel ugyanis elkezdi megmutatni Wandának az emberi életében szerzett emlékeket, és mit ad isten, van egy szerelme, meg egy öccse. Wanda természetesen belezúg a Mel pasijába, az öcsike iránt meg testvéri szeretetet kezd érezni.

Wanda kocsiba ül. Elmegy a sivatagba. Megissza az összes vizét. T/1-ben beszél, amitől kedved lenne lehányni a könyvet. Elájul, majdnem meghal. Jeb bácsi találja meg, aki az ő nagybátyja és még nem szállta meg a "lélek". Innentől (114. oldal) kezdve csak és kizárólag a megmenekült emberek barlangrendszerében játszódik a történet, ami szinte hihetetlen - konkrétan 500 oldalon keresztül nem történik semmi, csak elfogadják a földönkívüli Wandát, és rájönnek, hogy még benne van a Mel. Itt-ott megverik, majdnem megölik, kiközösítik és gyűlölik. A végén persze mindenki imádja, ketten belezúgnak, és Wanda majdnem ember lesz - azt az apró körülményt nem figyelembevéve, hogy egy parazita lélek. Segít kajátlopni, és folyton a "családja" miatt aggódik - az emberekért és a lelkekért egyaránt.

A főszereplő karaktere olyan, hogy simán ki lehetne faragni egy sziklából, és ráírni, hogy "a mártír". Ezzel a szóval csak az lenne a baj, hogy a mártírok általában valami értelmes dologért halnak meg, ez a nő meg csak a saját butasága miatt szenved, ő maga teremti a (természetesen elviselhetetlen) fájdalmat, és folyamatosan mindenen kibukik. Csodaszép ötlet, hogy egy testben két jellem van jelen, ezt hívják skizofréniának vagy én-hasadásnak. Az is tetszett, hogy néha eltűnik Mel, ilyenkor Wanda kétségbeesetten próbálja megtalálni őt a fejében - na az már nem volt ínyemre, hogy ezt úgy éri el, hogy kényszeríti kettejük szerelmét, hogy csókolja őt meg, merthogy akkor biztos visszajön Mel - és tényleg.

Természetesen ebből a regényből sem hiányzik a megvágomakaromat-jelenet, az üssmeg,mertmuszáj-jelenet, a szerelmemmegakarölni-jelenet, a meghalokazellenségemhelyett-akimegakartölni-jelenet, a nemeszemhaéhesvagyok-jelenetek sorozata, és a drog. A regény legvégén Wanda megmutatja az embereknek a módot, hogyan lehet az emberi testből kivágni a földönkívüli lelket. Ezt azzal a feltétellel teszi, hogy Doc belőle is kivágja saját magát, merthogy ő nem akar senkit börtönben tartani. Ezen 100 oldalon keresztül sír, szenved, összeomlik, de végül csak kivágják belőle azt a nyamvadt saját magát, és beleteszik egy cryotankba, ami nemtom micsoda, valami nagy és légmentes cucc, amiben hibernálják a lelkeket. Amikor végre azt hinnéd, hogy vége a könyvnek, lapozol két üres oldalt (ami rengeteg fát jelent), és kiderül, hogy egy frászt, a 100 oldalas szenvedésnek semmi értelme nem volt, merthogy az emberek kerítettek neki egy másik testet, amiben nincs emberi tudat, és abba belerakták - él és virul megint a földön kedves és nélkülözhetetlen Wanda. Hát itt voltam nagyon közel a hisztériához.

A nyelvezetről csak annyit, hogy Stephy író néni egy amerikai nő, és úgy is ír. Néha törnöm kellett a fejemet, hogy ugyan mi is van ide leírva, példának okáért nála a "what are you" egy és ugyanaz a whatcha-val. A gonna és wanna (going to és want to) annyira nem zavart, ismertem őket, de azért leírva félelmetes. Hogy az -ing helyett -in'-t már ne is említsem...

Szóval félelmetes. Utólag elnézést kedves családomtól, akik a közelemben voltak a könyv olvasása közben, de meg kell hagyni, nagyon jól tűrték az "áááááá" meg "ne szenvedj wazzzeeee" kiáltásaimat föntről-lentről. Nem tudom, mennyire volt értelmes ez a bejegyzés, de nekem jólesett. Ha valaki még olvasta a könyvet, szívesen kíváncsi lennék a gondolatokra: miért veszi meg többmillió ember Stephenie Meyer könyveit?

A.

Egy különleges nap

Különleges nap volt a mai. Na nem azért, mert reggel 9:50-kor már a sűrű ködben álldogáltam egy budaörsi téren, a városi 56-os megemlékezésen :S, sokkal inkább azért, mert ma családi ebéd volt itthon.

Nagyon sokat jelent nekem a családom, pedig manapság már sok helyen elterjedt a nézet a tinédzserek körében, miszerint csak ÉN és a haverok a fontos, a család pedig valami furcsa, zavaró körülmény. Nekem azért mégis jólesett, hogy - ugyan a szüleim már évek óta elváltak - mégis le tudtunk ülni együtt egy ünnepi ebédre, ami nem is volt olyan ünnepi. Anyuci Apuci mellett, Julcsi és Zsuzsi egy oldalon, Eszterrel ketten a kör végén. Viccelődve, Anci finom húslevesét és káposztáját dicsérve (tényleg isteni káposztát csinál!). Mindennapjainkat két-három különböző otthonban töltjük, az itthon viszont mindig ez a ház, és ez a hely marad, de csak ha mind a hatan idehaza vagyunk. Nem tudom pontosan, milyen csoda folytán hoztuk ezt össze, de eszméletlenül hálás vagyok érte. Estére már csak Anyuci és én maradtunk itthon, mindenki szétszóródott, mégsem bántuk. Jólesik egyedül is lenni néha.

Nem mondom, hogy minden szép és jó az életemben (beleőrülnék, ha nem lehetne harcolni), de annak nagyon örülök, hogy vannak ilyen biztos pontok, mint Ők. És ha csak egy-két havonta ülünk is össze húslevest enni vagy cumisüvegből kakaót inni és rajzfilmeket nézni, nekem mégis nagyon hiányozna, ha nem lennének ilyen alkalmak az életünkben.

A.

Szünetváró

Úgy érzem, mostanra kezdek szétesni.

Habár a leckémet még mindig rendszeresen itthon írom meg (ami tavaly messze nem volt jellemző rám), és rossz jegyek szempontjából is az "elmegy" kategóriában vagyok, azért már érzem, hogy lassan lemerülnek a Dupla Duracell elemek, amiket nyáron sikeresen feltöltöttem. Valószínű nem véletlen, hogy az őszi szünet október végére esik, mert ha hamarosan nem lenne egy kis pihi, én biz'isten felhúznám a fehér zászlót.

Az egyetlen pozitívum, hogy ugyan fizikailag és néha idegileg hajlamos vagyok a tűréshatárom alját nézegetni, a lelki lendületem azért még egész jó állapotban van. Ezt többek között annak tudom be, hogy idén kivételesen többségében értelmes és számomra hasznos dolgokat tanulok, ami először fordul elő velem iskolai pályafutásom alatt. Lényegesen kevesebb a tavalyihoz képest azoknak az óráknak a száma, amiket legszívesebben egy szép, vastag, vörös tollal kihúznék az órarendemből - és az életemből.

Pedig nekem szavam sem lehet, elég, ha csak ránézek Eszter húgomra, rögtön látom, hogy mi is az a kimerültség. Őt is hajtja viszont a tudat, hogy azt csinálja, amit szeretne, ott, ahol jó, azokkal, akikkel imád együtt lenni. Ez tartja bennem is a lelket, ezért nem omlok össze minden hazaérkezés után, ezért vagyok hajlandó kismilliomodszorra is leülni az íróasztal elé és olyanokat tanulni, mint például a német szórend-szabályzat, Dante Pokla, la familia, vagy Hunyadi János és V. László malőrjei (oké, azt itthon nem szoktam olvasni...), esetleg a sinx>1/2.

De bevallom, hogy a legnagybb gerincegyenesítő gondolat azért mégiscsak az az egy hét múlva esedékes szünet...

A.

Újabb magyarlecke-szülemény

Feladat: írj akrosztikont (olyan verset, aminek a sor-, vagy szótagkezdőbetűiből egy szó/név jön ki). Választható lehetőségek: vagy Timár András (tanárom neve... kicsit sem egoista) jöjjön ki belőle, vagy a saját neved. Hát én írtam egyet a saját nevemre, és most megosztom veletek. Előre szólok, semmi értelme, csak a viccelődés kedvéért ideírom, ha esetleg nem akarsz a nevemen szólítani, mondd el ezt a kis versikét. Az utolsó sorát főleg!
Jah és ha valaki ír a saját nevére akrosztikont (vagy már írt), akkor nyugodtan írja a megjegyzésekhez, kíváncsi lennék rá!

Akrosztikon - a nagy semmiről

Töröd a fejed, kéne valamit írni,
Álmosságod nem lehet kibírni.
Régi tudásod elillan messze,
Céltalan versed egye meg a fene.
Zümmögő zümik zúgnak a fejedben:
Y-vel szókezdet szinte lehetetetlen.

Amikor kivagy, és hagynád az egészet,
Nem találsz semmilyen megfelelő mentséget.
Igaz, hogy nem kötelező, de mégis,
Kifacsart agyadból előjön a rím is.
Ó jaj nekem.

A.

Élni vagy nem élni

Tegnap egy nagyon kedves barátommal ebédeltem (szezánmagoscsirke, nyami), és felmerült egy kérdés, ami már régen is nagyon tudott bosszantani.

Ne értsetek félre, ezzel a barátommal tényleg nagyon jóban vagyok, legfőkképpen azt szeretem benne, hogy igenis megmondja, amit rólam gondol, például ha nem tetszik neki a hajam, fogja, kiveszi a hajgumit belőle (na azt utálom, de leszoktattam róla), mindezt abszolút nem bántóan teszi. A lényeg az, hogy ettünk, én mutogattam a magyar és fizikafüzetemet, ő szakadva röhögött a fizika-nem-tudásomon, majd megkérdezte, hogy "Anikó, és mikor élsz?".

Na bumm. Megint itt a kérdés: mikor élek én? Ott, akkor, abban a pillanatban nem tudtam szegénynek megfogalmazni, hogy mi is a problémám a kérdéssel, ezért csak hajtogattam, hogy élek én, élek, ő meg sorra megcáfolta: nem járok el partyzni minden pénteken, a legtöbb délutánom a tanulással, otthon, egyedül telik, hétvégénként mindenkit azzal kergetek el, hogy "haggyá', tanulok!", és ha esetleg egy kis szabadidőm van, hát biztos, hogy valami olyan ocsmányságot csinálok, mint az olvasás - vagy írás...

Volt egy hosszabb kapcsolatom még régen, és ott is folyton piszkálva voltam (magyarfakt!), hogy "nem élek". A legrosszabb, hogy én ezt minden további nélkül elhittem, és szenvedtem miatta. Akkori barátom legfőbb érve az volt, hogy nincsenek barátaim. Hát ezt is elhittem - pedig nem volt igaza. Tegnap is ez történt: ami mondva vagyon, az igaz vagyon. Rögtön bevettem. Elkezdtem gondolkodni, hogy mit is csinálok rosszul? Aztán valahogy, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag rákérdeztem magamban, hogy mit is jelent az, hogy élni? Miért jelentené ez a fogalom azokat a dolgokat, amiket féltő jó barátom felsorolt nekem? Biztos így van ez?

Úgy döntöttem, hogy az én véleményem más lesz. Lehet, hogy nincs igazam, de mostantól ehhez tartom magam, lehet próbálkozni a meggyőzésemmel, ha úgy tetszik. Szerintem én igenis élek. Sőt, nagyon aktív, termékeny életet élek, habár tényleg nem megyek kocsmázni péntekenként. Tudniillik a péntek Kultúrpéntek, és mi olyankor Lizával kulturálódunk. Mozi, színház, kiállítás, ami akad. A másik, az olvasás. Nekem nagyon fontos, hogy sokat olvassak, ha nem tehetném, olyan lenne, mintha valaki betapasztaná a számat, és kijelentené, hogy mostantól az orrommal kell beszélnem. A termékenység pedig azért szerepel a listámon, mert az iskola valójában nem is olyan gondosz hely, és habár nem lettem egy Harry Potter, hogy remegve várjam, hogy suliba tudjak menni, azért hányingerem sem támad, ha arra visz az utam reggelente. Értelmes dolgokat tanulok (nagytöbbségben), és rengeteget fejlődök ezáltal.

Szóval köszönöm szépen, élek. Október végefelé egyébként Lillus és Lili szülinapi partyja lesz a Morisonsban, és most szólok mindenkinek, hogy át fogom ropni az éjszakát. Aki teheti, meneküljön. Hétfőn Diákközgyűlés háromtól a suliban, aki egyéb programot tervez magának (például edzést, pfujj), az tegyen le róla, három óra szövegelésnél semmi sem lehet élvezetesebb.

És végül szeretném megköszönni tegnapi ebédpartneremnek - jóbarátomnak - azt, hogy segített végre rájönnöm, miért útálom, amikor valaki a szemembe néz, és őszíntén, segítő szándékkal kiejelenti, hogy "Anikó, te nem élsz!".

A.