Kánikula és 14 millió papír

Fáradtan ébredtem. Úgy éreztem, órákig bírnék még aludni, de a telefonom nem akarta abbahagyni a zajongást, így hát végül mégiscsak rászántam magam, és a tettek mezejére léptem.
Egy átlagos hétköznap reggelemet mindig egy tejes teával kezdem (korábban említettem, hogy ez a kedvencem), ami egy kicsit felébreszt, de nem olyan káros, mint a kávé vagy a kakaó. Ma reggel is így történt, lebotorkáltam, hunyorogva a reggeli napsütéstől, és arra gondoltam, hogy röpke három hónapja még hogy utáltam korom sötétben kelni. Megcsináltam a teámat, és visszacaplattam a szobámba, ahol már ment a Whitney Huston cd-m. Mostanában azt hallgatom reggelente. Visszafelé belebotlottam egy tükörbe, és elgondolkoztam, hogy milyen képet vágna barátnőm, Liza, ha ilyen képpel és hajjal állítanék be az iskolába. Na ezen elderültem egy ideig, és elkezdtem felöltözni.
Nem számoltam, de körülbelül három-négyszer öltöztem át, mire megtaláltam a megfelelő ruhadarabokat, amiket fel akartam venni. Ugyanis szokásom, hogy miután már teljesen felöltöztem, eszembe jut még valamilyen körülmény (ma reggel például számítottam a délutáni kánikulára, a társaságra, és a cipekedésre), amiért kicserélek egy-két ruhadarabot, így a végére teljesen máshogy végzem az öltözködés műveletét mint ahogy elkezdtem. De én legalább aránylag gyorsan teszem ezt, és nem túl nagy kupival.
Ma nem volt tanítás az évfolyamnak, mert országos kompetenciamérés volt. Igen, ez az, aminek akkora feneket kerítenek, és amit minden értelmes pedagógus kiröhög. Habár valóban készülnek statisztikák ez alapján, én nekem valahogy az egész ködös és gyanús a sok kódszámmal és rengeteg fölösleges pénzkidobással. Amúgy tényleg így van, az egész egy pénzkidobás, az idei feladatlapot négyszer 45 percig kellett írni, matek és magyar tantárgyakra volt bontva. Ez eddig csak időkidobás, a pénzkidobás ott kezdődik, hogy egy feladatlap 68 oldalas volt, ami barátok között is minimum 34 db lapot jelent. És hány diák is töltötte idén ki a tesztet? Utánanéztem: hivatalosan (elvileg) 422.773 diák, negyedikes, hatodikos, nyolcadikos és tizedikes együttvéve. Hány darab A/4-es papírt jelent ez az országunknak? 14.374.282. Na de nem ez lenne a legnagyobb pénzkidobás, amit láttunk, csak engem ez érint most a legnyilvánvalóbban. Maguk a feladatok gyakorlatilag nevetségesen könnyűek voltak, mindig azok, és olyan sok feladatot zsúfolnak bele, hogy a kedves diák a negyedik óra végére garantáltan a földet nyalva vánszorog ki a tanteremből (ahol egyébként van légkondi, de nem lehet használni, mert csak egy emberre fújja a levegőt, aki viszont fázik...). Na nem azért fárad el, mert megerőltette az agyát, hanem mert tényleg fárasztó ilyen sokáig buta kérdésekre válaszolgatni.
Szóval ezzel a tesztel telt a délelőttöm. Volt már jobb is... Egyébként tegnap voltam írásbeli érettségizni informatikából, az eredményét jövő hét keddjén tudom meg. A szóbeli még odébb van, hálistennek. A tegnapi is három órás feladatsor volt, az szünet nélkül és gép előtt, ma négy óra, szóval egy kicsit le vagyok szívva.
Negyed egykor végeztem a suliban, és mentem be Pestre, hogy elvigyem a gitáromat nevelő-javító intézetbe. Mindkettőt el kellett volna vinnem, de ma csak az elektromost vittem be, praktikus okokból kifolyólag. Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen dögmeleg lesz a városban. Egy barátom elkísért a szervizbe, mert én hajlamos vagyok a legegyszerűbb egyenes úton is eltévedni, leadtuk a gitáromat és utána elmentünk enni egyet. A Wesselényi-nél van egy nagyon jó vasaltszendvicses, és ugyan elvileg ettem az iskolában, gyakorlatilag az történt, hogy elhagytam az ebédkártyámat, úgyhogy hiába fizettem ki, nem ebédeltem. És kezdek arra is rájönni, hogy a Tic-tac reklámosok mégsem hazudnak, és a Tic-tacban valóban nincs egy gramm kalória sem, ebből következik, hogy én sem laktam jól vele. Nade a jó kis szenya után elindultam hazafelé, ám mire odáig jutottam, hogy megkönnyebbülten leszálltam a cirka ötven fokos volánbuszról, valahogy már semminek nem tudtam örülni.
Hazaértem - aránylag korán is, mert szerdánként később szoktam hazaérni csak elmaradt az angolórám -, ledobtam magamról mindent, és rohantam a hideg zuhany alá. Onnan aztán sikoltva kifelé, mert az addig oké, hogy képzeletben tök jó a hideg zuhany, de sose higgyétek el, nem így van, a valóságban a tényleg hideg! Szóval inkább langyosra vettem a figurát, de így is nagyon jólesett.
Holnap kúpert (12 perces teszt) úszok reggel, ami szintén nem egy leányálom, és ha minden jól megy, pénteken bulizunk egy jót a barátokkal, hogy levezessem ezt a kissé stresszes hetet. Jövő héten aztán majd jön a diákönkormányzat, ahol rengeteg dolgom lesz, de azt legalább szívesen csinálom. Addig is reggelente ugyanúgy teával kezdem, szóval ha valaki netalántán arra vetemednék, hogy reggel teát akar nekem felhozni (ááá, ugyan, SENKIre nem célzok!), hát üsse kő, elfogadom... :DA.

Gitár a sarokban

Az egész másodikos koromban kezdődött. Akkoriban még Törökbálintra jártam, a BM-be, ami általános iskola és gimnázium volt egyben. Gyűlöltem. Egy nap nyolc órám volt, délelőtt négy, utána két óra szünet, majd még kettő. Későn értem haza, fáradtan és kedvtelenül. Akkoriban történt, hogy egy nap fel-alá botorkáltam a házban, és véletlenül betévedtem a könyvsarokba, ahol anyukám szokott olvasni, és megláttam Azt. Egyébként világ életében ott állt a könyvek között, egy eldugott sarokban, porosan és szinte használhatatlanul, de bennem akkor tudatosult, hogy mi is Az igazából: egy régi, korhadt, kissé már az utolsókat rugó hangszer: életem első gitárja.

Akkor, egész pontosan kilenc éves koromban kezdődött. Anyumnak azt mondtam azon a délutánon: gitározni akarok! Ez a teljesen átgondolatlan mondat később megváltoztatta az egész életemet. Következő szeptemberben már gitároztam, tanárom, Éles Gábor egy rendkívüli nyugalommal bíró ember, akinek rengeteg mindent köszönhetek. Gábor bácsi (ahogy én hívtam akkoriban) egy fiatal, csupa szív ember, aki nem rótt meg, ha úgy mentem órára, hogy nem gyakoroltam, mégis gyakoroltam, mert bűntudatom támadt, ha úgy mentem órára, hogy nem tudok semmit. Gábor bácsi akkor is rátapintott a lényegre, ha nem is tudott róla. Sokszor volt, hogy valami miatt nagyon ki voltam készülve, bementem órára hozzá, komótosan kipakoltam a gitáromat, leültem a kottatartó mellé, vártam a jelzést: játszhatok. Ám ilyenkor rendszerint nem jött a jelzés, beszélgetés jött, az, hogy mi van velem. Amikor váltak a szüleim, Gábor megkérdezte, hogy apukám mivel foglalkozik. Addig még csak nem is érintette a témát, de éppen akkor, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag ez a kérdés hangzott el tőle. Amikor a diákönkormányzatban iszonyú teher nehezedett rám, megkérdezte, hogy „ugye most én vagyok az elnök itt Bián?”. Pedig addig nem is volt róla szó. Hát, így ő. Volt azonban olyan eset is, amikor ugyan nem a konkrétumra, de rátapintott a lelkem dilemmáinak legmélyére. Mai napig ő jut eszembe olyan szituációkban, amikor úgy érzem, nem bírom tovább: ő, amint egy darab kapcsán meséli, hogy ha már olyan a helyzet, hogy az ember legszívesebben paffot mondana (ezt szó szerint így mondta), akkor csak azért is tovább kell menni, küzdeni kell. És bármilyen sémás is, én elhittem neki.
Egy ilyen beszélgetésünk alkalmával került szóba véletlenül a vallás. Anyai ágról zsidó vért örököltem, de a vallás már kihígult belőle. Gábor tanít a Lauder Javne zsidó alapítványi zeneiskolában is, Budakeszin, és amikor szóba jött, hogy zsidónak vallom magam, megemlítette, hogy van egy tábor: a Ráckevei Zenetábor, ahol sok-sok diák egy hétre beköltözik a ráckevei kastélyba, és zenélnek. Először csak megemlítette, de én éppen abban a korban voltam, hogy minden programot vállaltam, amit csak lehetett. Hetedikes voltam ekkor. Utólag visszaemlékezve nagyon túl voltam hajszolva, még nyolcadikban is. Ezt ma már annak tulajdonítom, hogy szüleim akkor váltak el, és én így próbáltam kompenzálni az érzelmeimet, hogy rengeteget vállaltam és hajtottam, amíg csak lehet.
Elmentem Ráckevére. Senkit nem ismertem ott, de már akkor is belevalónak tartottam magam, gondoltam, itt is ugyanúgy megállom a helyem, mint bárhol máshol. Bevallom, eleinte kicsit féltem, de amint kiosztották a szobákat, és összekerültem két kedves lánnyal, rögtön tudtam, jó helyre kerültem. Ráckeve gyönyörű, a kastély csodaszép, és én egész héten csak gyakoroltam és zenéltem és élveztem hogy ilyen sok zenész van itt. Gábor is ott volt, ha valamit nem tudtam, mentem hozzá, ő mondott egy-két dolgot amit még a zenémbe belevittem, és este úgy zártam a napomat, hogy beáztattam agyonhajszolt ujjaimat, hogy másnap megint alkalmam legyen őket kikészíteni.
És itt még egy véletlen (nincsenek véletlenek) esemény történt: megismerkedtem egy elég jól összeszokott baráti társasággal, akikkel mai napig tartom a kapcsolatot. A dolog úgy történt, hogy egyik este a velünk egy idős fiúk szobájába érkezett egy meghívás. Én azért voltam ott hogy zenéljek, és nem volt kedvem átmenni, de vonzott a tény, hogy a szobában lakik egy vak. Soha nem voltam addig testközelben vak mellett, és be kell vallani, tetszett a srác, habár láttam, a szobatársnőmnek is „bejön”, így én inkább csak messziről csodáltam. Késő estig voltunk a szobájukban, és egész este játszott a vak fiú a gitárján, énekelt hozzá, és ha ismertük a darabot, énekeltünk mi is. Egy másik srác ütőzött hozzá, a hangulat tényleg nagyon jó volt. Azt hiszem, ez az este szilárdította meg bennem a vonzalmat, talán szerelemmé is.
Ráckevének vége lett, egy fergeteges hétzáró koncerttel. Soha nem sírtam még búcsúzkodáskor, pedig voltam én már kint Bukarestben, Kijevben, sok táborban, ahonnan el kellett búcsúzni, de akkor elsirattam a gyönyörű hetet és élményeket, nem akartam hogy vége szakadjon. Ám visszatértem a való világba – sajnos azonban ez nekem nem a realitásokkal teli világot jelentette, mert burokban voltam, a kötelességeim és programjaim burkában, ezek mögé menekültem, és egy álomvilágot építettem fel magamnak, teljesen kizárva belőle a valódi gondokat és megoldásokat.
Szeptemberben elkezdtem utolsó évemet Biatorbágyon, az általánosban, ahova harmadikos koromban írattak át szüleim – megszöktem a BM-ből. A Ráckeve utáni nyáron végig a vak fiúról álmodoztam, vonzott a személye, rejtélyessége, és nem utolsósorban az öröm, amikor együtt játszottunk, mert játszottunk mi egy kis zenekarban, ami a táborban verbuválódott össze. Szeptemberben aztán megcsörrent az otthoni telefon, és engem kerestek – valami Tomi az, mondja nekem anyukám, az én szívem erre hatalmasat dobban, és alig bírok beledadogni a telefonba, végül sikerül. Tomi az, a Juhász, a vak fiú a táborból. Azt mondja, hogy felléphetnénk a Lauder évnyitó koncertjén, a közös számmal, de praktikus lenne, ha megadnám a mobil telefonszámomat. Míg élek, nem felejtem el, mennyire pironkodtam az után a beszélgetés után, mert amikor Tomi a számomat kérte, azt feleltem, hogy elküldöm sms-ben. Ő azt mondta, hogy jobb lenne, ha megmondanám, mert nem látja az sms-t. Egy percig csak dadogtam, pirulva próbáltam elnézést kérni, ő meg csak nevetett rajtam.
Elmentem az évnyitóra, fergetegeset zenéltünk, nagyon élveztem. Ám a java csak azután jött: Tomi megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem játszani a zenekarában. Hogy ne lenne! Még szép hogy volt. Úgy sincs még elég programom, hetente csak háromszor járok a Kondorosiba úszni, diákelnök vagyok, szombatonként az Illyés Gimnáziumban vagyok előkészítőn, kitűnő a bizonyítványom, járok gitárórákra és rengeteget olvasok, de nekem nem volt elég, beléptem a First Age-be, és sosem bántam meg. Novemberben már együtt voltam a Tomival, a kapcsolatunknak tavaly nyáron lett vége, de mai napig nagyon jó barátok vagyunk – azért, mert a barátságunk mindig erősebb volt bármifajta szerelemnél, mert a mi barátságunknak az alapja a Gitár volt. És minden, ami a gitárral jár.
Félek, sőt, egyenesen rettegek belegondolni, mi történt volna, ha nem látom meg az olvasósarokban azt a hangszert. Ebből a pillanatból nyertem el az ismeretséget Gábor bácsival és örökérvényű tanításaival, innen indult a barátságom Tomival, ettől a pillantástól kaptam a mai baráti társaságomat, akik a régi zenekar tagjai és nekik a lauderes barátaik, és ezrért voltam képes kijönni az irrealitások világából is, ahonnan a Tomi rántott ki – néha drasztikus lépésekkel, rengeteg fájdalommal és sebbel, de kijöttem, ezért lehetek ma olyan, amilyen. Ma már látom, milyen képem volt 14 évesen a világról, és megrettent, hogy ha nincs gitár, még ma is ott lennék, kizárva magamból mindent és mindenkit.

Az egész másodikos koromban kezdődött. Amikor megláttam azt a gitárt... a könyvek közé eltemetve.
A.

Kvk értékelés és a Dzsungel gyermeke

Kissé ugyan hosszú idő telt el az utolsó közvélemény-kutatás óta, de most mégis véget ért ez a mostani. Egy gyors kiértékelés, és máris írom, hogy ugyan miért voltam én erre kíváncsi:

Kérdés: "Egy átlagos hétköznapodon kb. hányszor kapod magad szorongáson?"
Válaszok: (legtöbb szavazatot kapótól lefelé)
1-3 - 10 szavazat (55%)
4-6 - 5 szavazat (27%)
nem szoktam szorongani - 2 szavazat (11%)
több - 1 szavazat (5%)
7-9 - 0 szavazat
összes szavazat: 18 db.
Nos, ebből ugyebár kitűnik, hogy elég sok szavazat érkezett erre a kérdésre. Én az összes szavazatból általában levonok 5-öt 6-ot, hogy beleszámoljam azokat is, akik többször szavaztak (miért ne tennék?). A szavazóknak külön köszönet a szavazatokért. :) Később ugyan megbántam a válaszoknak az elnagyolását, mert szerencsésebb lett volna az 1-2, 3-4, 5-6 stb felbontás, de most már így is jó. Remélem, így is okulok/unk belőle.
Hogy a kérdés feltételének indítékaihoz röppenjenek gondolataim, az egész úgy kezdődött, hogy olvastam egy könyvet. Egy szép, hosszú könyvet, melynek címe a Dzsungel gyermeke (írta: Sabine Kuegler). Alapvetően egy német csajsziról szól, aki misszionárius-nyelvész szülők gyermeke, akik a családdal a dzsungelbe költöznek, hogy egy ismeretlen törzs nyelvét kutassák. Ekkor a főhős négy éves - tizenhét éves koráig élt a vadonban, amúgy Pápua Új-Guineában, egy, a civilizációt és a fehér embert nem ismerő törzsben. Ez a lány viszont végtére is német, európai ember, habár a saját anyanyelvét rosszabbul beszélte gyerekkorában mint a törzsi nyelvet, ám 17 éves korában mégis úgy dönt, hogy visszamegy Európába. Svájcba került egyedül, ekkor már két testvére is civilizált helyen tanult, és itt írja le azt az érzést, ami engem végül is a kvk kérdésének megfogalmazásához vezetett: félt a civilizációban, nem érezte magát biztonságban, és nem értette, mire jó ez az állandó rohanás, miért jó hogy a napjaid egy pillanatnak tűnnek, mert egyszer sem állsz meg megnézni, hol vagy és miért. A Dzsungel gyermeke ma egy körülbelül 35-40 éves családanya négy gyerekkel, munkával, kocsival, és egy (számunkra) teljesen átlagos élettel.
Miután elolvastam a könyvet a maga izgalmas fordulataival, egyedi hangulatával és vicces jeleneteivel (mindenkinek ajánlom), én is belegondoltam, hogy ugyan miért futok folyton, megállás nélkül? Ha nekem kéne megválaszolnom az általam feltett kérdést, én olyan 4-6-ra szavaznék. Szorongok amikor felkelek, hogy úristen, nem tanultam meg a német szavakat. Utána szorongok a buszon, mert eszembe jut hogy délután különórám van, és nem fog beleférni az időmbe a leckeírás. Utána szorongok minden keményebb óra előtt, hogy "kérlek, uram, ne kérdezzen tőlem semmit". Mire odáig érek, hogy lefekszem az ágyba aludni, már kész ideg vagyok, és csak néha-néha jut eszembe a könyv tanulsága, miszerint nem szabad stresszelni - de hát ha egy olyan világban élek, ahol egyszerűen a túléléshez nem az szükséges, hogy jól tudjak íjjal lőni, vagy megegyem a legfurább bogarakat a pókoktól a grillezett gilisztáig, esetleg hogy mennyire tudok úszni ha a folyó elsodor - itt a túléléshez az kell, hogy hajtsd magad, és stresszelj. Persze ezt is lehet tudatosan mérsékelni, ám sajnos ehhez nagyon erős jellem kell, önismeret, elhatározottság, és bizony elég kevés embernek sikerül.
Itt, a kvk eredménye azt mutatja, hogy 18-ból 2 az olyan ember, aki nem szokott szorongani. És 16, aki minimum háromszor naponta...
A.

Kirándulás Pozsonyba

Jaj, hát még nem is meséltem a szuperül sikerült szünetről, ami május 1-től 7-ig tartott (lévén az ünnep és érettségi szünet). Na de majd most. Ígérem, rövid leszek.

Mondtam már hogy nekem szuper-anyukám van? Normális esetben ugyan mindenkinek ez lenne a véleménye a saját anyukájáról, de nekem tényleg az van :). Ez a szupi-anyu szünet előtt egy héttel kitalálta, hogy elmegyünk a hosszú hétvégén Prágába. Nos, nem részletezem az összeszervezés bonyolult és idegeket próbáló részleteit (hiszen ha a gyereked 12 éves elmúlt, már nem lehet követni, hogy mikor hol van, anyumnak meg négy ilyen gyereke van...), a lényeg az, hogy a végső felállás: Anyum, barátja Gyuri, Julcsi nővérem, barátja Joci, Eszter húgom és jómagam. Az úticélt időközben megváltoztattuk, és Pozsony lett Prágából, mert nem akartunk olyan sokat utazni.
Anyukám szülinapjára (aug. 29) kapott egy Peugeot 407-est. A legvagányabb kocsi a világon, bár meg kell hagyni, nem akarnám feldühödött állapotában látni az autót - láttátok már a szemét? Fééélelmetes! Szóval a "pözsóban" voltunk anyu, Gyuri, Eszter meg én, a Pólóban meg Julcsi és Joci. Jocinak már kb fél éve van jogsija, és el sem tudjátok képzelni, hogy örült a farkának ez a két 19 éves nagy gyerek, hogy "saját" kocsival utazhat. Édesek voltak.
Elindultunk 2-án pénteken, leparkoltunk Pozsony belvároságban (szintén nem részletezném), és elkezdtük a felfedező-körutunkat. (Volt nálunk két bicigli, de nem nagyon használtuk) Iszonyú mázlink volt, pikk-pakk találtunk egy nagyon vagány kis szállást, ami még olcsó is volt, igaz, a nyolcadikra kellett fölliftezni, és a szobánkból ha kinéztünk, egy hatalmas T-com felirat virított kedves arcocskánkba. Ezzel egy édes story: apumnak lefotóztam a feliratot, és elküldtem mms-ben, azzal a szöveggel, hogy "kilátás a szobánkból :P". Ha tudom, hogy éppen Ausztriában van sportolni, nem biztos hogy megtettem volna, mert szinte rögtön jött a válasz mms - kilátás az ő szobájából. Hát, megmutattam tesóimnak, röhögtünk rajta egy jót.
A legjobb az egészben az volt, hogy fesztelen volt a hangulat, és egyszer sem volt sértődés, megbántódás, kiabálás, ilyesmi. Sajnos nekem sokszor volt olyan tapasztalatom, hogy a kirándulásoknál ez elkerülhetetlen. Mindenki azt csinált, amit akart, de így is volt összetartás, együtt voltunk, és jó volt hangulat. Szombaton átmentünk Ausztriába Heinburgba, ahol túráztunk egy nagyot, de voltunk a Duna másik oldalán is, Dévény váránál, ami szintén gyönyörű volt. Gyurival imádok várnézőbe menni, mert nem csak hogy történelemtanár, de kiváló régész is, így mindig lehet számítani emberi csontok hazalopására, ha vele vagyunk. A mostani termés egy ujjperc volt, meg valami lapos.
Huh, már most is nagyon bő lére eresztettem a mondandómat, habár egy vicces esetet még mindenképp elmesélek, mielőtt befejezem: Ausztriából jöttünk haza a szállásra (két kocsival), amikor kitaláltuk, hogy nekünk sör kell meg rágcsi, álljunk meg a Tescoban. Gyuri jól ismeri Pozsonyt, így elég ügyesen odatalált a Tescohoz, de zárva volt. Jött a feladat: találjunk haza. Mint később kiderült, a Tesco-szállás út körülbelül három utcasarok, és két perc, na nekünk a menetidőt sikerült nagyon vagányul fél órára bővíteni. Nem volt nagy forgalom, mert este volt már, de azért csináltunk mi olyat is, hogy anyu a négysávos úton a bal szélen balra akart kanyarodni, amikor meggondolta magát, és jobbra ment, mert ott zöld volt a lámpa. Joci utána. Amúgy Joci végül már mindig úgy követett minket, hogy sose lehet tudni alapon mindenre fel volt készülve. Duplazáróvonal átlépés, behajtani tilos tábla, stb.. mi ez nekünk? Akkor kezdett izgi lenni a dolog, amikor a belváros helyett egy hatalmas töltésnél lyukadtunk ki, valami híd alatt, és nem hogy belváros, de egy lámpaoszlop sem volt sehol. Egyébként végül hazaértünk, a hatalmas T-com táblának hála, és hatalmas röhögcsélés mellett elemeztük az esti sightseeinget. (Ja amúgy sört sikerült venni, úgy hogy Anyu észrevett egy benzinkutat - természetesen miután már túlmentünk rajta, úgyhogy az út közepén kellett visszatolatnunk...)
Vasárnap hazajöttünk, még elbúcsúztunk a várostól, és ettünk egy fagyit. Én nagyon bírtam a kis kiruccanást, főleg hogy ilyen szuper anyum van, aki képes volt 150 000-ből kihozni három napot, amiben nem csak a szállás, kaja és belépőjegyek voltak benne, hanem két nadrág (Julcsinak és nekem), egy kislabda Eszternek, amit végig dobáltunk mindenhol, valamint egy-két apró ajándék ennek-annak. Szóval tényleg nagyon jól kijöttünk, büszke vagyok magunkra.
A szünet végeztével én most infóra készülök, és angolozom. Na de ez már egy másik történet...
A

Pár kép a kirándulásról:Eszter - nem normális, de így szeretjük. Amúgy utána fordítva is csinálta...

Julcsi elfáradt, gondolta ledől. Itt labdáztunk egy jót Eszterrel és Jocival - cicásat, ja nem macskásat!"Kilátás az ablakból..."Joccci...Gyurrancs-Murrancs és Szuperanyu. Hát nem éédesek? :)Az utolsó fagyizás.Ez még az elején készült, miért ne rakjam utoljára? Egyébként ez Pozsony legszebb sétáló utcája (szerintem), ahol a végén a főtérbe fut. (Mint a gyermek anyja kebelére...)

"A kéziratok nem égnek el"

Egy okos ember egyszer ezt mondta: A kéziratok nem égnek el.
Valóban? Én nem így gondolom. Úgy vélekedem, hogy bármi, amit az ember egyszer papírra vetett, az nyomtalanul elveszhet - tűz, háború, bosszú, bármi elpusztíthatja. Ám nem hiszem, hogy félnünk kéne attól, hogy amit leírunk, eltűnik.
Konkrétan most a történetekre gondolok. Azokra a történetekre (is), amiket az ember "papírra vet" (vagy számítógépbe gépel, esetleg diktál, bármi), amik az emberből kijönnek, mint gondolat, mint érzés, esetleg probléma kifejtés. Leírja, és utána féltve őrzi, hogy megmaradjon, bízva bízva a mondás igazságában, miszerint a kéziratok nem égnek el. Ám vannak történetek, amik sosem kerülnek megírásra...
Ha mélyen belegondolunk, mégiscsak igaza van ennek a fránya idézetnek. Ugyanis az idézeteknek megvan az a tulajdonságuk, hogy nem arról szólnak, amit konkrétan leírnak. Kell tudni a sorok között olvasni - habár ezt a legtöbbször mindenki másképp teszi meg. Menjünk hát akkor egy lépcsőfokkal mélyebbre, az én lépcsőházamban: az átalakulás egyszerű, csupán a kéziratok szót kell kicserélnünk a történetek szóra, valamint az égnek-et a vesznek-re. Így már egyetértek az idézettel (és valószínűnek tartom, hogy az eredeti is lényegében erről szól): a történetek nem vesznek el.
De mit is jelent számomra ez a mondat? Miért fejtegetem én ezt itten hosszan és fárasztóan (némelyek szerint tán értelmetlenül)? Azért, mert nekem is vannak történeteim. Sőt, csökönyös véleményem, hogy mindenkinek vannak történetei. Neked is, kedves Olvasó. Voltál már olyan szituációban, hogy valamilyen erős érzelem miatt elmenekültél a Való Világból, és inkább egy másik, szebb, kényelmesebb és merőben ideálisabb világba képzelted magad (vagy egy kitalált éned)? Hát, nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy erre mindenki igennel válaszol, de én hadd valljam be: bizony sokszor teszek így.
Sőt, nekem nem is kell hozzá erős érzelem. Elég, ha iskola után iszonyú fáradtan zötyögök hazafelé azon az átkozott Volán buszon, és úgy érzem, semmi kedvem a délutánomat azzal tölteni, hogy a holnap miatt stresszelek, így hát kialakítok egy történetet, egy világot, ahol nincs holnapi számonkérés, és az én állította szabályok uralják a világot. Vagy ha egyszerűen csak kedvem támad kiszakadni világunk rendjéből, és nyugalomra vágyom. Némely lélekgyógyász barátunk talán azt mondaná, hogy ez nem egészséges. Én viszont híres vagyok arról, hogy az orvosi szakvéleményt hajlamos vagyok teljességgel figyelmen kívül hagyni. (Egyszer egy doki három görcsoldót akart belém tukmálni, ám én tapasztalatból tudtam, hogy egy is kiüt, így csak felet vettem be. Sose tudta meg.) Szóval szerény véleményem szerint nincs azzal semmi baj, ha az emberek (vagy csak én?) történeteket találnak ki. Van, aki ezeket később le is írja, így születnek a novellák, regények, versek, satöbbi.
De térjünk vissza az eredeti gondolatmenetre: a történetek nem vesznek el. Hiszem, hogy minden gondolat, minden történet, minden mosolyra késztető vidám ugrabugrálás egy nem létező világban: örök. Hiába gondoljuk, hogy "oh, ez csak a képzeletemben él, soha senki nem fog róla hallani" - talán az utóbbi igaz, de az első semmiképp sem. Megmarad, és valahol, talán egy másik helyen (esetleg bennünk) végigpörög az összes történet, és ha már a regények elégnek, a verseskötetek porrá hamvadnak, akkor is ott lesz valahol minden szó, amit valaha is gondoltunk - egy helyen, biztosan.
Ne kérdezzétek, mivel tudnám bizonyítani ezt a gondolatmenetet. Nem tudom. De én elhiszem. A kéziratok nem égnek el.
És ha a lépcsőfokokon lejjebb megyünk...
A.

Drága Bogaraim!

Ez most egy üzenet azoknak, akik itten néha idetévednek.
Kaptam egy észrevételt, hogy mivel nem mindig írok rendszeresen, miért nem csinálom azt, hogy küldök egy e-mailt az érdeklődőknek, ha bejegyzésem érkezik. Nem tudom, hányan igényelnék ezt a "szolgáltatást", de szerintem nem rossz ötlet. Így hát mostantól aki szeretne kapni értesítő e-mailt új bejegyzés születéséről, az adja meg az e-mail címét azon módon, hogy a "blogbejegyzés" szót elküldi a tarczyaniko@vipmail.hu címre. Ezzel én meg is lennék elégedve, és a kövi bejegyzésemről már fogom is küldeni a message-t. A lista egyébként eddig két személyt tesz ki, remélem, ez a szám csak nőni fog.
Puszi mindenkinek (akinek nem, annak csókolom), ígérem a hétvégén termékeny leszek. (Na nem úgy, bejegyzések szempontjából - van egy ötletem.)
Anikó

Szokatlanul heves vérmérséklet

Hugom, drága Eszter ma odajött hozzám, és teljesen korrekt hangnemben megkérdezte tőlem: "Elvehetem a gitárodat?"

Le kell szögeznem, magával a kérdéssel semmi probléma, szoktam neki kölcsönadni a gitáromat, hiszen ő is szeret játszani rajta, miért is ne adnám kölcsön. Annyit kértem csak tőle, hogy kérdezze meg előtte, és ezt rendszeresen be is tartja. Ám mégis: ha az egész folyamat úgy zajlott le, ahogy az a Nagykönyvben meg van írva, miért feleltem mégis idegesen, indulatosan, és miért éreztem azt, hogy meg tudnám fojtani szegénykémet, hogy zavarni mert? (válaszom egyébként igenlő volt)
És az eset sajnos nem volt egyedülálló. Manapság valahogy nagyon könnyen felhúzódom olyan apróságokon, hogy nem találok valamit, vagy valaki egy kicsit lassabban hajt végre egy mozdulatsort vagy egy feladatot, én meg ott toporgok a sarkában, idegeskedve. Miért? Ma délelőtt is anyum odaadta a laptopját hogy ki tudjak nyomtatni egy érettségi tételt, és amikor nem sikerült minden simán, rögtön és azonnal, el kellett mennem lehiggadni hogy ne szegény jószívű anyámmal kezdjek el üvöltözni. Lehet hogy valami áll az egész hátterében, vagy csak egy ilyen fázist élek meg?
Arra gondoltam, hogy én vagyok a hibás. Ez egy szép és okos gondolat, végtére is ki más lehetne a hibás azért hogy folyton szikrázik a szemem és nem lehet hozzámszólni, de ez nem elég: a hibának a jellege érdekelne. Biztos meglepő hogy itt boncolgatom magamat, de őszintén szólva nincs túl sok tippem, hogy miért vagyok mostanság ilyen - illetve inkább biztos tippem nincsen... Először az ugrott be, hogy gyakorlatilag délutánonként nincs semmi dolgom: eddig megszoktam, hogy tele vagyok különórákkal, ám mostanában valahogy semmilyen különórám nincsen, "csak" a különangolom heti egyszer szerdán, a gitárórám kedden vagy szombaton, ezen kívül hétfőnként ottmaradok az iskolában infóelőkészítőre. Ezzel fuccs is neki. Nem így szokott ez lenni. És a sport most kivételesen nem lehet indok, mert rendszeresen futok és elkezdtem cangázni is, úgyhogy tényleg inkább az lehet hogy nincs különórám. Egyosz, dráma-projekt, zenekar, ilyesmi. Ma semelyik sincs. És ez felettébb frusztráló.
Ám mégsem gondolom hogy ez lenne az (egyedüli) oka. Tudni illik immáron több mint fél éve nincs barátom, és habár én magamat egy nagyon önálló lénynek titulálom, aki soha nem szorul rá senkire (...), be kell vallanom, lehet hogy itt van a kutya elásva. Ám ha itt sem, akkor meg ott, hogy nem vagyok magammal megelégedve, bár hogy ez pontosan mit jelent, nem tudok rá felelni. Kérdem én: ki az manapság ebben a nyüzsgő és elvárásokkal teli világban, aki teljesen, abszolút mértékben és fenntartások nélkül elégedett magával? Hát szerintem nincs nagyon. Ha meg van, adja meg a számát, és beszélgessünk. Fizetek neki. : )
Így hát tippekben gazdag vagyok, de várom azért még a feltevéseket, ötleteket, talán ha gondolkozok még egy ideig a problémán, rájövök a nyitjára és megoldom. Addig is megpróbálok még több programot szervezni magamnak, hogy levezessem a feles energiákat, és ha ügyes vagyok, csak bepasizom már végre megint :). Ám amíg ezek a dolgok nem történnek meg, és az adrenalin-szintem továbbra is hirtelen gyorsasággal tud a magasba szökni, ajánlatos elkerülni engem, vagy talán még ajánlatosabb: futni.
A.