hol anyukám szokott olvasni, és megláttam Azt. Egyébként világ életében ott állt a könyvek között, egy eldugott sarokban, porosan és szinte használhatatlanul, de bennem akkor tudatosult, hogy mi is Az igazából: egy régi, korhadt, kissé már az utolsókat rugó hangszer: életem első gitárja.Akkor, egész pontosan kilenc éves koromban kezdődött. Anyumnak azt mondtam azon a délutánon: gitározni akarok! Ez a teljesen átgondolatlan mondat később megváltoztatta az egész életemet. Következő szeptemberben már gitároztam, tanárom, Éles Gábor egy rendkívüli nyugalommal bíró ember, akinek rengeteg mindent köszönhetek. Gábor bácsi (ahogy én hívtam akkoriban) egy fiatal, csupa szív ember, aki nem rótt meg, ha úgy mentem órára, hogy nem gyakoroltam, mégis gyakoroltam, mert bűntudatom támadt, ha úgy mentem órára, hogy nem tudok semmit. Gábor bácsi akkor is rátapintott a lényegre, ha nem is tudott róla. Sokszor volt, hogy valami miatt nagyon ki voltam készülve, bementem órára hozzá, komótosan kipakoltam a gitáromat, leültem a kottatartó mellé, vártam a jelzést: játszhatok. Ám ilyenkor rendszerint nem jött a jelzés, beszélgetés jött, az, hogy mi van velem. Amikor váltak a szüleim, Gábor megkérdezte, hogy apukám mivel foglalkozik. Addig még csak nem is érintette a témát, de éppen akkor, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag ez a kérdés hangzott el tőle. Amikor a diákönkormányzatban iszonyú teher nehezedett rám, megkérdezte, hogy „ugye most én vagyok az elnök itt Bián?”. Pedig addig nem is volt róla szó. Hát, így ő. Volt azonban olyan eset is, amikor ugyan nem a konkrétumra, de rátapintott a lelkem dilemmáinak legmélyére. Mai napig ő jut eszembe olyan szituációkban, amikor úgy érzem, nem bírom tovább: ő, amint egy darab kapcsán meséli, hogy ha már olyan a helyzet, hogy az ember legszívesebben paffot mondana (ezt szó szerint így mondta), akkor csak azért is tovább kell menni, küzdeni kell. És bármilyen sémás is, én elhittem neki.
Egy ilyen beszélgetésünk alkalmával került szóba véletlenül a vallás. Anyai ágról zsidó vért örököltem, de a vallás már kihígult belőle. Gábor tanít a Lauder Javne zsidó alapítványi zeneiskolában is, Budakeszin, és amikor szóba jött, hogy zsidónak vallom magam, megemlítette, hogy van egy tábor: a Ráckevei Zenetábor, ahol sok-sok diák egy hétre beköltözik a ráckevei kastélyba, és zenélnek. Először csak megemlítette, de én éppen abban a korban voltam, hogy minden programot vállaltam, amit csak lehetett. Hetedikes voltam ekkor. Utólag visszaemlékezve nagyon túl voltam hajszolva, még nyolcadikban is. Ezt ma már annak tulajdonítom, hogy szüleim akkor váltak el, és én így próbáltam kompenzálni az érzelmeimet, hogy rengeteget vállaltam és hajtottam, amíg csak lehet.
Elmentem Ráckevére. Senkit nem ismertem ott, de már akkor is belevalónak tartottam magam, gondoltam, itt is ugyanúgy megállom a helyem, mint bárhol máshol. Bevallom, eleinte kicsit féltem, de amint kiosztották a szobákat, és összekerültem két kedves lánnyal, rögtön tudtam, jó helyre kerültem. Ráckeve gyönyörű, a kastély csodaszép, és én egész héten csak gyakoroltam és zenéltem és élveztem hogy ilyen sok zenész van itt. Gábor is ott volt, ha valamit nem tudtam, mentem hozzá, ő mondott egy-két dolgot amit még a zenémbe belevittem, és este úgy zártam a napomat, hogy beáztattam agyonhajszolt
ujjaimat, hogy másnap megint alkalmam legyen őket kikészíteni.
És itt még egy véletlen (nincsenek véletlenek) esemény történt: megismerkedtem egy elég jól összeszokott baráti társasággal, akikkel mai napig tartom a kapcsolatot. A dolog úgy történt, hogy egyik este a velünk egy idős fiúk szobájába érkezett egy meghívás. Én azért voltam ott hogy zenéljek, és nem volt kedvem átmenni, de vonzott a tény, hogy a szobában lakik egy vak. Soha nem voltam addig testközelben vak mellett, és be kell vallani, tetszett a srác, habár láttam, a szobatársnőmnek is „bejön”, így én inkább csak messziről csodáltam. Késő estig voltunk a szobájukban, és egész este játszott a vak fiú a gitárján, énekelt hozzá, és ha ismertük a darabot, énekeltünk mi is. Egy másik srác ütőzött hozzá, a hangulat tényleg nagyon jó volt. Azt hiszem, ez az este szilárdította meg bennem a vonzalmat, talán szerelemmé is.
Ráckevének vége lett, egy fergeteges hétzáró koncerttel. Soha nem sírtam még búcsúzkodáskor, pedig voltam én már kint Bukarestben, Kijevben, sok táborban, ahonnan el kellett búcsúzni, de akkor elsirattam a gyönyörű hetet és élményeket, nem akartam hogy vége szakadjon. Ám visszatértem a való világba – sajnos azonban ez nekem nem a realitásokkal teli világot jelentette, mert burokban voltam, a kötelességeim és programjaim burkában, ezek mögé menekültem, és egy álomvilágot építettem fel magamnak, teljesen kizárva belőle a valódi gondokat és megoldásokat.
Szeptemberben elkezdtem utolsó évemet Biatorbágyon, az általánosban, ahova harmadikos koromban írattak át szüleim – megszöktem a BM-ből. A Ráckeve utáni nyáron végig a vak fiúról álmodoztam, vonzott a személye, rejtélyessége, és nem utolsósorban az öröm, amikor együtt játszottunk, mert játszottunk mi egy kis zenekarban, ami a táborban verbuválódott össze. Szeptemberben aztán megcsörrent az otthoni telefon, és engem kerestek – valami Tomi az, mondja nekem anyukám, az én szívem erre hatalmasat dobban, és alig bírok beledadogni a telefonba, végül sikerül. Tomi az, a Juhász, a vak fiú a táborból. Azt mondja, hogy felléphetnénk a Lauder évnyitó koncertjén, a közös számmal, de praktikus lenne, ha megadnám a mobil telefonszámomat. Míg élek, nem felejtem el, mennyire pironkodtam az után a beszélgetés után, mert amikor Tomi a számomat kérte, azt feleltem, hogy elküldöm sms-ben. Ő azt mondta, hogy jobb lenne, ha megmondanám, mert nem látja az sms-t. Egy percig csak dadogtam, pirulva próbáltam elnézést kérni, ő meg csak nevetett rajtam.
Elmentem az évnyitóra, fergetegeset zenéltünk, nagyon élveztem. Ám a java csak azután jött: Tomi megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem játszani a zenekarában. Hogy ne lenne! Még szép hogy volt. Úgy sincs még elég programom, hetente csak háromszor járok a Kondorosiba úszni, diákelnök vagyok, szombatonként az Illyés Gimnáziumban vagyok előkészítőn, kitűnő a bizonyítványom, járok gitárórákra és rengeteget olvasok, de nekem nem volt elég, beléptem a First Age-be, és sosem bántam meg. Novemberben már együtt voltam a Tomival, a kapcsolatunknak tavaly nyáron lett vége, de mai napig nagyon jó barátok vagyunk 
– azért, mert a barátságunk mindig erősebb volt bármifajta szerelemnél, mert a mi barátságunknak az alapja a Gitár volt. És minden, ami a gitárral jár.
Félek, sőt, egyenesen rettegek belegondolni, mi történt volna, ha nem látom meg az olvasósarokban azt a hangszert. Ebből a pillanatból nyertem el az ismeretséget Gábor bácsival és örökérvényű tanításaival, innen indult a barátságom Tomival, ettől a pillantástól kaptam a mai baráti társaságomat, akik a régi zenekar tagjai és nekik a lauderes barátaik, és ezrért voltam képes kijönni az irrealitások világából is, ahonnan a Tomi rántott ki – néha drasztikus lépésekkel, rengeteg fájdalommal és sebbel, de kijöttem, ezért lehetek ma olyan, amilyen. Ma már látom, milyen képem volt 14 évesen a világról, és megrettent, hogy ha nincs gitár, még ma is ott lennék, kizárva magamból mindent és mindenkit.
Az egész másodikos koromban kezdődött. Amikor megláttam azt a gitárt... a könyvek közé eltemetve.
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése