"A kéziratok nem égnek el"

Egy okos ember egyszer ezt mondta: A kéziratok nem égnek el.
Valóban? Én nem így gondolom. Úgy vélekedem, hogy bármi, amit az ember egyszer papírra vetett, az nyomtalanul elveszhet - tűz, háború, bosszú, bármi elpusztíthatja. Ám nem hiszem, hogy félnünk kéne attól, hogy amit leírunk, eltűnik.
Konkrétan most a történetekre gondolok. Azokra a történetekre (is), amiket az ember "papírra vet" (vagy számítógépbe gépel, esetleg diktál, bármi), amik az emberből kijönnek, mint gondolat, mint érzés, esetleg probléma kifejtés. Leírja, és utána féltve őrzi, hogy megmaradjon, bízva bízva a mondás igazságában, miszerint a kéziratok nem égnek el. Ám vannak történetek, amik sosem kerülnek megírásra...
Ha mélyen belegondolunk, mégiscsak igaza van ennek a fránya idézetnek. Ugyanis az idézeteknek megvan az a tulajdonságuk, hogy nem arról szólnak, amit konkrétan leírnak. Kell tudni a sorok között olvasni - habár ezt a legtöbbször mindenki másképp teszi meg. Menjünk hát akkor egy lépcsőfokkal mélyebbre, az én lépcsőházamban: az átalakulás egyszerű, csupán a kéziratok szót kell kicserélnünk a történetek szóra, valamint az égnek-et a vesznek-re. Így már egyetértek az idézettel (és valószínűnek tartom, hogy az eredeti is lényegében erről szól): a történetek nem vesznek el.
De mit is jelent számomra ez a mondat? Miért fejtegetem én ezt itten hosszan és fárasztóan (némelyek szerint tán értelmetlenül)? Azért, mert nekem is vannak történeteim. Sőt, csökönyös véleményem, hogy mindenkinek vannak történetei. Neked is, kedves Olvasó. Voltál már olyan szituációban, hogy valamilyen erős érzelem miatt elmenekültél a Való Világból, és inkább egy másik, szebb, kényelmesebb és merőben ideálisabb világba képzelted magad (vagy egy kitalált éned)? Hát, nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy erre mindenki igennel válaszol, de én hadd valljam be: bizony sokszor teszek így.
Sőt, nekem nem is kell hozzá erős érzelem. Elég, ha iskola után iszonyú fáradtan zötyögök hazafelé azon az átkozott Volán buszon, és úgy érzem, semmi kedvem a délutánomat azzal tölteni, hogy a holnap miatt stresszelek, így hát kialakítok egy történetet, egy világot, ahol nincs holnapi számonkérés, és az én állította szabályok uralják a világot. Vagy ha egyszerűen csak kedvem támad kiszakadni világunk rendjéből, és nyugalomra vágyom. Némely lélekgyógyász barátunk talán azt mondaná, hogy ez nem egészséges. Én viszont híres vagyok arról, hogy az orvosi szakvéleményt hajlamos vagyok teljességgel figyelmen kívül hagyni. (Egyszer egy doki három görcsoldót akart belém tukmálni, ám én tapasztalatból tudtam, hogy egy is kiüt, így csak felet vettem be. Sose tudta meg.) Szóval szerény véleményem szerint nincs azzal semmi baj, ha az emberek (vagy csak én?) történeteket találnak ki. Van, aki ezeket később le is írja, így születnek a novellák, regények, versek, satöbbi.
De térjünk vissza az eredeti gondolatmenetre: a történetek nem vesznek el. Hiszem, hogy minden gondolat, minden történet, minden mosolyra késztető vidám ugrabugrálás egy nem létező világban: örök. Hiába gondoljuk, hogy "oh, ez csak a képzeletemben él, soha senki nem fog róla hallani" - talán az utóbbi igaz, de az első semmiképp sem. Megmarad, és valahol, talán egy másik helyen (esetleg bennünk) végigpörög az összes történet, és ha már a regények elégnek, a verseskötetek porrá hamvadnak, akkor is ott lesz valahol minden szó, amit valaha is gondoltunk - egy helyen, biztosan.
Ne kérdezzétek, mivel tudnám bizonyítani ezt a gondolatmenetet. Nem tudom. De én elhiszem. A kéziratok nem égnek el.
És ha a lépcsőfokokon lejjebb megyünk...
A.