Le kell szögeznem, magával a kérdéssel semmi probléma, szoktam neki kölcsönadni a gitáromat, hiszen ő is szeret játszani rajta, miért is ne adnám kölcsön. Annyit kértem csak tőle, hogy kérdezze meg előtte, és ezt rendszeresen be is tartja. Ám mégis: ha az egész folyamat úgy zajlott le, ahogy az a Nagykönyvben meg van írva, miért feleltem mégis idegesen, indulatosan, és miért éreztem azt, hogy meg tudnám fojtani szegénykémet, hogy zavarni mert? (válaszom egyébként igenlő volt)
És az eset sajnos nem volt egyedülálló. Manapság valahogy nagyon könnyen felhúzódom olyan apróságokon
, hogy nem találok valamit, vagy valaki egy kicsit lassabban hajt végre egy mozdulatsort vagy egy feladatot, én meg ott toporgok a sarkában, idegeskedve. Miért? Ma délelőtt is anyum odaadta a laptopját hogy ki tudjak nyomtatni egy érettségi tételt, és amikor nem sikerült minden simán, rögtön és azonnal, el kellett mennem lehiggadni hogy ne szegény jószívű anyámmal kezdjek el üvöltözni. Lehet hogy valami áll az egész hátterében, vagy csak egy ilyen fázist élek meg?
Arra gondoltam, hogy én vagyok a hibás. Ez egy szép és okos gondolat, végtére is ki más lehetne a hibás azért hogy folyton szikrázik a szemem és nem lehet hozzámszólni, de ez nem elég: a hibának a jellege érdekelne. Biztos meglepő hogy itt boncolgatom magamat, de őszintén szólva nincs túl sok tippem, hogy miért vagyok mostanság ilyen - illetve inkább biztos tippem nincsen... Először az ugrott be, hogy gyakorlatilag délutánonként nincs semmi dolgom: eddig megszoktam, hogy tele vagyok különórákkal, ám mostanában valahogy semmilyen különórám nincsen, "csak" a különangolom heti egyszer szerdán, a gitárórám kedden vagy szombaton, ezen kívül hétfőnként ottmaradok az iskolában infóelőkészítőre. Ezzel fuccs is neki. Nem így szokott ez lenni. És a sport most kivételesen nem lehet indok, mert rendszeresen futok és elkezdtem cangázni is, úgyhogy tényleg inkább az lehet hogy nincs különórám. Egyosz, dráma-projekt, zenekar, ilyesmi. Ma semelyik sincs. És ez felettébb frusztráló.
Ám mégsem gondolom hogy ez lenne az (egyedüli) oka. Tudni illik immáron több mint fél éve nincs barátom, és habár én magamat egy nagyon önálló lénynek titulálom, aki soha nem szorul rá senkire (...), be kell vallanom, lehet hogy itt van a kutya elásva. Ám ha itt sem, akkor meg ott, hogy nem vagyok magammal megelégedve, bár hogy ez pontosan mit jelent, nem tudok rá felelni. Kérdem én: ki az manapság ebben a nyüzsgő és elvárásokkal teli világban, aki teljesen, abszolút mértékben és fenntartások nélkül elégedett magával? Hát szerintem nincs nagyon. Ha meg van, adja meg a számát, és beszélgessünk. Fizetek neki. : )
Így hát tippekben gazdag vagyok, de várom azért még a feltevéseket, ötleteket, talán ha gondolkozok még egy ideig a problémán, rájövök a nyitjára és megoldom. Addig is megpróbálok még több programot szervezni magamnak, hogy levezessem a feles energiákat, és ha ügyes vagyok, csak bepasizom már végre megint :). Ám amíg ezek a dolgok nem történnek meg, és az adrenalin-szintem továbbra is hirtelen gyorsasággal tud a magasba szökni, ajánlatos elkerülni engem, vagy talán még ajánlatosabb: futni.
A.
És az eset sajnos nem volt egyedülálló. Manapság valahogy nagyon könnyen felhúzódom olyan apróságokon
, hogy nem találok valamit, vagy valaki egy kicsit lassabban hajt végre egy mozdulatsort vagy egy feladatot, én meg ott toporgok a sarkában, idegeskedve. Miért? Ma délelőtt is anyum odaadta a laptopját hogy ki tudjak nyomtatni egy érettségi tételt, és amikor nem sikerült minden simán, rögtön és azonnal, el kellett mennem lehiggadni hogy ne szegény jószívű anyámmal kezdjek el üvöltözni. Lehet hogy valami áll az egész hátterében, vagy csak egy ilyen fázist élek meg?Arra gondoltam, hogy én vagyok a hibás. Ez egy szép és okos gondolat, végtére is ki más lehetne a hibás azért hogy folyton szikrázik a szemem és nem lehet hozzámszólni, de ez nem elég: a hibának a jellege érdekelne. Biztos meglepő hogy itt boncolgatom magamat, de őszintén szólva nincs túl sok tippem, hogy miért vagyok mostanság ilyen - illetve inkább biztos tippem nincsen... Először az ugrott be, hogy gyakorlatilag délutánonként nincs semmi dolgom: eddig megszoktam, hogy tele vagyok különórákkal, ám mostanában valahogy semmilyen különórám nincsen, "csak" a különangolom heti egyszer szerdán, a gitárórám kedden vagy szombaton, ezen kívül hétfőnként ottmaradok az iskolában infóelőkészítőre. Ezzel fuccs is neki. Nem így szokott ez lenni. És a sport most kivételesen nem lehet indok, mert rendszeresen futok és elkezdtem cangázni is, úgyhogy tényleg inkább az lehet hogy nincs különórám. Egyosz, dráma-projekt, zenekar, ilyesmi. Ma semelyik sincs. És ez felettébb frusztráló.
Ám mégsem gondolom hogy ez lenne az (egyedüli) oka. Tudni illik immáron több mint fél éve nincs barátom, és habár én magamat egy nagyon önálló lénynek titulálom, aki soha nem szorul rá senkire (...), be kell vallanom, lehet hogy itt van a kutya elásva. Ám ha itt sem, akkor meg ott, hogy nem vagyok magammal megelégedve, bár hogy ez pontosan mit jelent, nem tudok rá felelni. Kérdem én: ki az manapság ebben a nyüzsgő és elvárásokkal teli világban, aki teljesen, abszolút mértékben és fenntartások nélkül elégedett magával? Hát szerintem nincs nagyon. Ha meg van, adja meg a számát, és beszélgessünk. Fizetek neki. : )
Így hát tippekben gazdag vagyok, de várom azért még a feltevéseket, ötleteket, talán ha gondolkozok még egy ideig a problémán, rájövök a nyitjára és megoldom. Addig is megpróbálok még több programot szervezni magamnak, hogy levezessem a feles energiákat, és ha ügyes vagyok, csak bepasizom már végre megint :). Ám amíg ezek a dolgok nem történnek meg, és az adrenalin-szintem továbbra is hirtelen gyorsasággal tud a magasba szökni, ajánlatos elkerülni engem, vagy talán még ajánlatosabb: futni.
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése