A Hírvivő

2001 nyarának végén New York utcáin az időjárás kezdett felkészülni az őszre: csöpörgő eső, nyálkás utak, rohanó emberek a ködben. Minden a megszokott kerékvágásban zajlott: reggel a pékségből friss kalács illata szállt az utcára, öltönyös férfiak és kosztümös nők siettek a metró felé, taxik hada próbálta átverekedni magát a reggeli csúcsforgalmon. A sikátorokban már kezdtek ébredezni a nincstelenek, és Isten mondvacsinált szolgái is harsogták már az Úr legújabb üzeneteit a bűnös járókelőknek – természetesen pénzt remélve a naivabbaktól.
Augusztus végén Sara West is – épp úgy, mint a többiek – munkába sietett. Egy szállítócégnél dolgozott, és az irodája New York legnagyobb irodaépületében, a Word Trade Center-ben volt, a 98. emeleten. Sara egy éve került ide, miután szüleit és barátait hátrahagyva Magyarországról New Yorkba költözött, egy új és szebb élet reményében. Akkoriban még csak 21 éves volt – és teljesen optimista. De ezen a késő augusztusi reggelen, ahogy kopogó cipővel sietett a hatalmas épületkomplexus, a munkahelye felé, a jövőjén gondolkodott. Arcán ráncok jelentek meg, és valami rejtett szomorúság amit csak a figyelő szem vehetett észre.
Sara megérkezett a WTC egyes számú épületébe, és a hatalmas nyüzsgésben a lift felé vette az irányt. Modern környezetét eleinte nehéz volt megszoknia, de ma már észre sem vette, hogy milyen fejedelmi körülmények között dolgozik. A lift villámgyorsan suhant, és Sara már be is nyitott modern irodájába. Odabent még csak egyik munkatársa, Tom főzte szokásos reggeli kávéját.
- Jó reggelt – köszönt Sara – hogy s mint vagy ma reggel?
- Kösz, megvagyok – mondta Tom erős angol akcentussal. – Tegnap este kizártam magam a lakásomból, de anyámnak hál’ isten van pótkulcsa a lakáshoz, úgyhogy megúsztam. – Sara jól tájékozottan rávigyorgott Tomra, és elvonult a saját részlegéhez. Tommal mindig történik valami szokatlan, de rendszerint igen mókás dolog.
Munkatársai lassan szállingózni kezdtek az irodába, és kilenc órakor már telt ház volt bent. Sarának fel is tűnt, ritka az ilyen, hogy senki sem hiányzik, vagy nincs szabadságon. Körülbelül havonta fordul elő.
A munkaidő hatkor lejárt, és Sara hazaindult. Útközben az otthonára gondolt: Magyarországra. Nevét 1999-ben, 18 évesen változtatta meg Weiß Sáráról Sara Westre. Mivel tudta, hogy hol fog kikötni, ezért tudatosan választott angolos nevet. Igaz, odahaza sem volt nagyon szerencsés a neve, hiszen ha valakinek régi nvén mutatkozott be, rögtön jöttek a ferde pillantások: dús, vörös, göndör haja, a szokásosnál kisség görbébb orra, zöld szeme. Na és ez a Weiß!
Sara hazaért, megvacsorázott, és ágyba bújt. Stresszes munkája volt, mint itt New Yorkban a legtöbbeknek, ám álmatlanságát most nem ennek tudta be. Még mindig azok az értékek jártak a fejében, amit egy messzi országban, a hazájában hagyott. Elalvás előtt bátyjára gondolt, Lajosra. Erre még nyugtalanabb lett, és még sokáig nem tudott elaludni.

Az augusztus hamar véget ért. Az idő mit sem változott, csak néha sütött ki egy-két órára a nap. A hangulat mégsem volt nyomott, csak a mindennapi rohanások jellemezték. Itt már megszokott a rossz idő.
Szeptember 5-én reggel 9:02-kor Sara már a munkahelyén volt. Tom a reggeli kávé mellett a tegnap estéjéről beszélt, hogy fogadásból hogyan futottak a barátjával végig a Broadway-en – énekelve. Sara még a kis anekdota hatása alatt állt, úgyhogy vidáman ült le íróasztala mellé. Az asztalon ott hevert a napi postája. Elkezdte nézegetni a leveleket. Csekkek, reklámanyagok, megrendelések, reklamációk... és egy levél, személy szerint neki címezve: Magyarországról. Sara hirtelen megdermedt, és csak nézte a sima, fehér borítékot. Miért az irodájába küldték ezt a levelet? Hiszen anyja tudja a lakása címét, miért nem arra írt? És ha nem anyja írt, ki más?
Lassan tépte fel a levelet, mint egy álomkóros. Az anyjától jött. A borítékban csupán egy papírlap volt, és nem is volt nagyon teleírva. Így szólt:

„Kedves Sára!
Ha nem haragszol, most magyarul írok, bár lehet, hogy lassan még a saját anyanyelvedet is elfelejted. Nem hallottam rólad már vagy fél éve. Mi van a munkáddal? Bírod még? Olyan rég nem írtál...
Sajnos ez a levél nem lesz túl vidám. Már egy éve tervezgettük apáddal, hogy elmegyünk hozzád, meglátogatunk, de közben szörnyű dolgok történtek idehaza. Nem akartam levélben megírni, de nem adtál nekem semmilyen telefonszámot, amin elérhetnélek.
Apádnak múlt hét kedden szörnyű köhögő rohama volt. Bevittem a kórházba, de az orvosok már nem tudtak rajta segíteni. Szerdán hajnalban meghalt. Én ott voltam mellette, és halála előtt még meg tudott szólalni. Azt szerette volna, hogy legyen megint együtt a család: te, én, és a bátyád, Lajos. Nem tudta, milyen nehéz feladat elé állít...
Én most megkérlek, hogy gyere haza. Kérlek, nem kötelezlek, hiszen nem is tudnálak. Te már eldobtad a családod, a barátaid, a vallásod, a hazád. Ne dobd el végleg, kérlek! Gyere haza.
Apád kívánságát teles mértékben, félek, nem tudom teljesíteni. Fáj a szívem, hogy nem vagy itthon, de tudom, jó sorod megy ott, ahol vagy. Ám Lajossal más a helyzet. Közvetlenül az apád halála utáni napon levelet kaptam Lajostól. Azt írta, hogy eldobja vallását, anyját, apját, és megtér az „igazságnak”. Elméje teljesen elborult. A leveléből kihámoztam, hogy valamilyen titkos társaságba lépett be, de hogy milyen jellegű lehet ez, még csak nem is sejtem. Félek, hogy nagyon veszélyes dologba keveredett, és nem tegnap, vagy a múlt héten, hanem már évekkel ezelőtt.
Így hát még egy okom van rá, hogy nyomatékosan kérjelek: gyere haza, és temessük el apádat tisztességgel, és ha lehet, Lajossal együtt. Talán még segíthetünk rajta.

Szeretlek. Ölel: Anyád”

„Szeretlek. Ölel: Anyád.” – olvasta el Sara még sokszor egymás után. A levélen látszott, hogy anyja sírt, mikor írta. Sara arcán a döbbenet és a kétségbeesés váltakozott, újra és újra elolvasta a levelet, mégy egyszer és még egyszer... ...végül észrevette, hogy már majdnem fél órája ezzel van elfoglalva. Eltette a levelet, és kiment a szobájából. Kint Susan, a főnöke reggelizett.
- Jó reggelt, Sara! – köszönt Susan vidáman.
- Szia, Susan! – hadarta Sara holtsápadtan.
- Valami baj van? – kérdezte Susan aggódva.
- Ööö... nem érzem teljesen jól magam ma reggel. Azt hiszem, a legjobb, ha mára szabadságoltatom magam. Ugye nem baj? – Sara biztos volt benne, hogy főnöke elengedi, hisz jó barátnők voltak, már a kezdetektől kezdve. Susan karolta föl, amikor New Yorkba került, ő segített neki lakást találni, és nem utolsósorban ő volt a munkaadója.
- Menj nyugodtan. De biztos nem segíthetek? Ne vigyen haza Tom?
- Nem, köszönöm. Megoldom. – Sara rámosolygott főnökére, és kisietett a folyosóra. Ott már szinte rohant, csak ki az épületből, csak el innen, messzire el. Hova menjen? Menjen vissza a lakásába? Vagy csak sétálgasson New York utcáin? Úgy érezte, megfojtja a tömeg, ki akart szabadulni ebből a nyomorult városból. Az apja halott. El a városból, el Amerikából, el az egész világból. A bátyja őrületes hibát követett el. El innen, el! Sara átfutott a túlsó utcára, és a metró felé indult. Aztán meggondolta magát és felszállt egy buszra. Ott leült a leghátsó székre, és ismét elővette a levelet, ami fenekestül felforgatta szürke hétköznapjait.
Anyja azt kéri, menjen haza. „Kérlek, nem kötelezlek, hiszen nem is tudnálak. Te már eldobtad a családod, a barátaid, a vallásod, a hazád. Ne dobd el végleg, kérlek!” Ezt írta az anyja. Eldobta? Valóban eldobta magától az egészet? Abban, hogy a hazáját eldobta, nem kételkedett, de nem is zavarta. Nem jelentett neki túl sokat az a szó, hogy haza. A barátait? Barátai itt is vannak, és senki nem jutott eszébe, akit nagyon hiányolna otthonról. A vallásáról tudta a választ: nem, nem dobta el, szíve mélyén mindig is zsidó volt, bár nem gyakorolta a vallását, és itteni barátai nem tudtak róla. Ám szíve mélyén mindig is ott lesz ez a kapaszkodó. Család? Igen, úgy néz ki, anyjának igaza lehet: valóban eldobta magától. Nem volt ott az anyja mellett, akinek viszont nagyon nagy szüksége lett volna rá.
Sara gondolatai most bátyja felé fordultak. Kiskorukban Lajos mindig olyan magába-zárkózó, olyan sötéten csöndes volt. Mikor felnőtt, nagyon furcsa társaságba keveredett, hiába tiltotta őt anyja a bandától. Aztán 18 éves korában elszökött otthonról, és közel-keletre ment. Azóta szinte semmit nem hallottak róla.
Sara kinézett az ablakon a zuhogó esőbe. Észre sem vette, hogy eleredt az eső. Mióta lehet buszon? Fogalma sem volt róla.

Másnap, csütörtökön, szeptember 6-án Sara úgy ment munkába, mint minden reggel. Ahogy ment az utcákon, át a metróhoz, végignézett a szürke embereken, a szemetes utcákon, önmagán. Annyira nem érezte magát idevalónak. Régen azt hitte, hogy nincs is annál jobb szórakozás és móka, mint egy nagyvárosban élni, dolgozni, élvezni az életet. Most minden megváltozott. Az egészet mintha egy sűrű függönyön keresztül látta volna, ami egyre sötétebb és sötétebb lesz.
Már majdnem megérkezett a két hatalmas toronyhoz, amikor elhatározásra jutott: hazamegy. Anyjának szüksége van rá, és amint lehet, haza is repül. Segít megkeresni Lajost, és együtt átteszik magukat anyjával apja halálán. Újult erővel lépett be az irodája ajtóján.
- Jó reggelt, Tom! – köszönt Sara vidáman. – Na, mi történt tegnap este, mesélj!
- Jó reggelt, Sara! – Tom hangja valahogy tompán csengett, és a kávéját is csak lustán kevergette a csészében. – Semmi. Az ég világon semmi... – felelte szórakozottan.
- Valami baj van?
- Tegnap közölte velem Susan, hogy kell valaki, akit ki tudunk küldeni Angliába, hogy ott is legyenek összekötőink. – felelte Tom teljesen leverten. – És mivel én onnan jöttem, Susy úgy gondolta, hogy én vagyok a legalkalmasabb, hogy visszamenjek Európába. És pont Angliába! – Tom az asztalra csapott dühében. – Oké, sokkal többet fogok keresni, de semmi kedvem itt hagyni ezt a pörgős várost! New Yorkban mindig történik valami! És miért mindig velem történik, hogy semmi sem történik?
- Azt azért nem mondanám, hogy semmi, Tom. – mosolygott Sara a kétségbeesett fiúra. – Pont egy hete mesélted, hogy az ablakon keresztül kellett távoznod egy lánykoleszból, mert a lányok szobája előtt az igazgatónő követelőzött, hogy nyissák ki az ajtót. – Tom arcán halvány mosoly jelent meg. Sara nekidőlt a konyhaasztalnak, és szánakozó pillantást vetett a nagyra nőtt gyerekre. – Attól függetlenül nagyon sajnálom, hogy ilyen csapás ért – folytatta Sara –, de van egy jó hírem. Nem csak te mész Európába közülünk.
- Jól hallok? – kérdezte az éppen betoppanó Susy – Miért, ki megy még közülünk?
- Én – emelte fel fejét Sara – muszáj hazamennem, Susy, szörnyű dolgok vannak otthon.
- Te is hazamész? – döbbent meg Tom – de hát imádtál itt lenni!
- Igen, de haza kell mennem. Ma adom be a felmondásomat – folytatta Sara Susy felé fordulva. – Azt tervezem, hogy a jövő hét folyamán indulok. Hogy pontosan mikor, azt még nem tudom.
- Én kedden indulok, és közvetlenül Londonba megyek. – mondta Tom – Ott ellehetsz egy ideig, mielőtt továbbmész. Meglátogatjuk London összes bárját – Tom szemében felcsillant a remény.
- Nagyon kedves tőled, de a lehető leghamarabb haza szeretnék menni. – felelte Sara – Úgyhogy nem időzhetek Londonban.
- Rendben, Sara – mondta Susy –, de jövő hétig még dolgozz, kérlek. Nehéz lesz ilyen jó munkaerőt találnom, mint te, főleg ilyen rövid idő alatt. Kedden mikor indul a gépetek, Tom?
- 11:10-kor, Susy, úgyhogy a búcsúzkodást akár még kedd reggel is megtarthatjuk. Mindenkit idecsődítünk, és jól elbúcsúzunk! – Tom megint elemében volt. Már fel is állt, és elkezdte tervezgetni a meghívó szövegét. – Kedves blablabla, elmegyünk, blablabla, hiányozni fogsz, blablabla, puszilom anyudat, blablabla....
- Sara... – fordult beosztottja felé Susy.
- Igen?
- Hiányozni fogsz. – a két barátnő megölelte egymást. Utána még mélyen egymás szemébe néztek, majd mindketten mentek dolgozni. Az élet megy tovább.
- 2001. szeptember 11-én, blablabla... – hallatszott még Tom hangja.

2001. szeptember 11-én aránylag hideg napra ébredtek a new yorki lakosok. Sara már össze volt pakolva, és 8:05-kor elindult, hogy utoljára megtegye az utat munkahelye felé. Most már nem látta olyan szürkének, inkább csak egy kicsit unalmasnak. Rájött, hogy alig várja, hogy viszontlássa a szmogos, zajos Budapestet, végigmenjen az Andrássy úton, és karácsonykor is otthon akart lenni, anyjával és Blökivel a kandalló előtt.
8:32-kor mosolyogva lépett be az irodába. Háromnegyed kilencre szólt a meghívó, de ő korábban be akart jönni, még egyszer egy kicsit végignézni régi irodájában.
Lassan elkezdtek szállingózni a munkatársak, majd Tom is befutott, bár egy kicsit másnaposnak tűnt, és mintha nem aludt volna túl sokat az este. Mikor ezt szóvá tették, csak ezt felelte:
- Hát, annyira marasztaltak tegnap a bárban, hogy nem mondhattam nemet, értitek! Meg hát az ember élvezze az életet, főleg ha az az utolsó estéje New Yorkban. Fú, emberek, sosem volt még ilyen buli az este...
Tom elkezdte részletesen ecsetelni, milyen kalandokat élt át utolsó new yorki éjszakája alatt. Ezzel lassan elkezdődött a búcsúztató fogadás a 98. emeleti irodában, a WTC tetején.

Független Hírügynökség:
2001. szeptember 11-én terroristák egyidejűleg négy utasszállító repülőgépet kerítettek hatalmukba az Amerikai Egyesült Államokban. A négy gép közül az első New York-i idő szerint 8:46-kor, a második 9:03-kor a New York-i Világkereskedelmi Központ (World Trade Center) ikertornyaiba, a harmadik Washingtonban az USA hadügyminisztériuma, a Pentagon épületébe csapódott; a negyedik, amelyet feltételezések szerint a Fehér Háznak akartak vezetni a terroristák, Pennsylvania államban lezuhant.

„Sára vagyok, Weiß Sára, magyar állampolgár. Haza akarok menni. De fáj a lábam, mert amikor hallottuk a nagy robbanást föntről, valami ráesett, és azóta füst van, és nem látok. Nem érzem a kezem. Lajos, mit tettél? Jaj, Lajos, nekünk haza kell menni. Anyu, szeretlek. Salom, apu, salom. Még várj, még beszélek anyuval, még haza kell mennem. Salom, salom, de engedd el a kezem, mert fáj. Szeretlek, anyu.

Weiß Ráhel nem hitt a szemének, amikor a TV-ben élőben közvetítették a WTC tornyok leomlását. Azonnal a lánya jutott az eszébe. Sára! Tudta, hogy a lánya a tornyok közül az egyikben dolgozott, de azt is tudta, hogy elvileg ma dél körül indul ottani idő szerint a gépe. Biztos nincs ott, biztos nincs. Biztos...
Weiß Ráhel sosem látta viszont lányát. Egy hét múlva kapott egy hivatalos levelet angolul, hogy Sára nagy valószínűséggel a romok között halt meg, és semmi esélye nem volt a túlélésre. Fia soha többé nem jelentkezett. Egy év múlva behívták az FBI magyarországi követségéhez, ahol egy órát töltött el. Látogatása után egy nappal szomszédja talált rá: szokásos altatóadagjának sokszorosát vette be, és már órák óta halott volt, amikor megtalálták. Üzenetet nem hagyott hátra. Ő volt a hírvivő.

Közvélemény-kutatás 2

Lezárult a második közvélemény-kutatás is a blogomon.
A kérdés: Felrakjam a Hírvivő című novellámat a blogomra?
12 szavazat született, ebből 12 igen volt.
Így hát felrakom. Az ötlet eredetileg nem tőlem született, hanem anyukámtól, és a kvk eredménye azt mutatja, hogy érdekel titeket a novellám. Mondanom sem kell, ez nagyon jól esik.
A novellát 2007 decemberében írtam az Illyés-napok keretében. Akkoriban csak azért írtam, mert nem volt jobb dolgom, amikor azonban megnyertem a pályázatot, újra elolvastam, és tényleg egész jó lett. Hozzá kell tennem azonban, hogy ide az eredeti változatot rakom föl, habár most már látom, milyen sok hiba van benne. Ezért kérlek titeket, így olvassátok. Mindenféle kritikát - jót és építőt - szívesen fogadok. Rossz kritika nincs, én ebből csak tanulni tudok. Tényleg mondjatok róla véleményt, mert sokat tudok belőle tanulni.
Köszönöm mindenkinek, aki szavazott, nemsokára jön a következő kvk!
A.

Beszélgetések önmagammal

Éreztétek már úgy, hogy tehetetlenek vagytok? Illetve nem is hogy tehetetlenek, de... mondjuk éreztek valamit, szeretnétek tenni az érzésért, de nem tehetitek. Egyszerűen nem lehet. Talán magatokért, talán másért. Hol önző módon, hol csak mert másnak nem akartok rosszat.
Az eddigi egyetlen hozzászólóm, Orsi azt írta nekem, hogy őszinte vagyok, és ezért szereti a blogomat. Ám valójában nem lehetek őszinte, hisz gondoljatok csak bele, milyen őrültség lenne minden érzésemet és gondolatomat teljes cenzúra nélkül fölrakni a netre. Teljes ostobaság. Ám vannak dolgok, amik állandóan foglalkoztatnak, ezért valami kis szócskát szeretnék ejteni róluk itt is. Csak hogy megismerj. :) Kénytelen vagyok azonban talányokban beszélni, és néha ezek a talányok egy kicsit érthetetlennek is tűnnek - visszaolvasva. Teszem azt például a legutóbbi "álmos" bejegyzésem. Volt, aki olvasta, és azt mondta, hogy nem érti. Talán ennek a bejegyzésnek az első része is ilyen érthetetlen rész - és marad is az.
Aki ismer, tudja, hogy vannak érdekes dolgaim, amiket nem mindig tudok megmagyarázni, még kevésbé magamba fojtani. És néha nem csak a hallgatóságom csodálkozik el ezen, hanem gyakran én is. Istenem, hányszor volt már amiatt konfliktusom, hogy magam sem értettem, mit akarok és mit érzek! Ma is volt egy olyan pillanatom, hogy majdnem hülyeséget csináltam - majdnem felhívtam valakit, márpedig az biztos szörnyű következményekkel járt volna. Aztán mégsem tettem, hanem elmentem sétálni - hisz ma jó idő volt - és telefonáltam az Istennel. Hé, most komolyan! Szoktam ilyet csinálni. Amikor nagyon magam alatt vagyok és elegem van mindenkiből, elkezdek gondolkozni, hogy kit is hívhatnék föl. Nincs olyan barátom, akivel feltétel nélkül mindent megbeszélnék. Illetve már nincs. Így hát felhívom az Úristent, és elcsevegünk. Ez az egyoldalú beszélgetés általában arról szól, hogy megbeszélem magammal a problémát, és meg fogtok lepődni: nagyon sokat tud segíteni. Kimondva a dolgok sokkal kézzelfoghatóbbak, és nem azért beszélgetek a Jóistennel ilyenkor, mert hogy vallásos lennék, hanem csak mert... ő az isten, nem? Valahol az én istenem én vagyok. Illetve bennem van - és bár ez egy közhely, sokszor érzem azt, hogy nem kívül kell keresgélnem a megoldásokat, hanem magamba kell szállnom, és ott bizony olyan ötletek merülnek föl, amik biztos nem az enyémek - ugyanis én nem vagyok ilyen okos. Ezt így leírni egy kicsit bonyolult, mert ha például meg kéne neveznem egy, a lelkemhez legközelebb álló vallást, a zsidóságot mondanám, habár csak vér szerint vagyok zsidó, még ha nem is teljesen. A valóság azonban annyira más. Nekem van egy hitem, és ennek a hitnek semmi köze egyik valláshoz sem. És nem is mondanám ki nyíltan, hogy: hiszek Istenben, inkább azt mondanám, hogy van valami, nevezzük azt Istennek, Sorsnak, Véletlennek vagy akár Ilúvatarnak, bárminek, aki vagy ami az eddigi életem legnehezebb pillanataiban segítettek nekem. Amikor a szüleim elváltak. Amikor a barátommal összevesztünk. Amikor nem vettek fel az Illyésbe. És még sorolhatnám. De ezekből kikecmeregtem, és nem kis segítséget nyújtott ez az egyszerű tudat: ha eddig itt volt, most is itt van velem a segítség.
Így hát ma is megbeszéltem magammal az én kis problémámat, hiába voltam tehetetlen, végül megtaláltam az egyetlen járható utat. Már csak bátorságot kell hozzá meríteni, és meg kell találni a tökéletes időzítést. Nehogy azt higyjétek, hogy valami hatalmas love-storyról van szó, arról úgy sem beszélnék itt. Tudjátok, a cenzúra. De ha az ember egy süket telefonba beszélget csak hogy megértse önmagát - az már gyógyításra szorul. :)

Vége...

...hogy egész pontos legyek, a tavaszi szünetnek van vége. Ma még szabadság van, de holnap már keményen iskolába kell menni. : ( A szünetünk idén összesen a múlt hét péntektől máig, azaz keddig tartott. Szegény nővéremnek, aki a Lauderbe jár, még ennyi sem volt, lévén az egy zsidó iskola, és van sok más szünetük ezen kívül is.

Ez a szünet nem sikerült olyan nagyon kialvós-pihenősre. Péntek este az exbarátom koncertjén voltam az Akkord nevű nagyon hangulatos kis kávézóban (Budapest, Krúdy Gy.u.20.), onnan fél tizenkettőkor keveredtem haza Zsuzsival. Amúgy mindenkien ajánlom a helyet, tényleg nagyon igényes, és Tomiék most zeneileg is kitettek magukért.

A szombat olyan takarítós hangulatban telt (én rendbe raktam a szobámat!), főleg mert a nagyimék vasárnap kettő körül érkeztek hozzánk, és az én szobámban szálltak meg. Ennek örömére én vasárnap a díványon aludtam (nem túl sokat), hétfőn pedig befutott anyumnak másik két testvére is, gyerekestül-mindenestül. Voltunk… hányan is? 19-en. Abból szombat este 9-en aludtak nálunk, és nem mondom, nagyon vendégszerető család vagyunk, helyünk is van, de a díványnál jobb helyet is találhattam volna magamnak a szundikáláshoz. Na majd legközelebb…

Hétfőn egyébként azért jött ki a bagázs, mert most karácsonykor elmaradt a szokásos nagy züllés, amikor anyukám szülei és négy testvére kijönnek hozzánk, és nagy kajálás van. Na meg ajándékosztás. Most meg amúgy is volt szülinap, házassági évforduló, névnap, de még esküvő is. Az időjárás kicsit mondjuk csalóka volt, mert hétfőn havas volt a táj itt Bián, rengetegen voltunk és sok kaja volt, szóval kicsit olyan érzésem támadt, mintha karácsony lenne. Álmodik a nyomor… Maga a buli egész jól sikerült, nagy sikere volt a csocsó-asztalnak a pincében, volt sok pezsgő is, meg miegyéb, egyszóval minden korosztály megtalálta az őt lekötő élvezeti cikkeket és társaságot.

Ma viszont tanulás van, hiszen nyakunkon az előrehozott informatika érettségi, valamint az év végi jegyvadászó-őrület. Nem mondom, hogy kitűnően fényesek a jegyeim, de nem is nagyon elkeserítők. Szóval hajrá, bele a közepébe, és ahogy a carpe diem is kimondja: „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon!” /Janis Lyn Joplin/
Sok igazság van benne…

Közvéleménykutatás

Lezárult az első közvéleménykutatásom.
Őszíntén szólva ez csak egy próba volt, hogy meglássam, mennyire érdemes ilyet felrakni. Azt hiszem, megtartom ama jó szokásomat, hogy hetente más-más kérdést teszek föl kedves Látogatóimnak. Eddig egész jól bejött.
Ezúton is szeretném megköszönni azoknak, akik szavaztak, valamint Orsinak az első blog-hozzászólásomat! : )
A kvk kérdése: Melyik színkombinációt tudod a leginkább elképzelni ruháidon?
Az eredmény:
zöld-piros: 4
citromsárga-fehér: 4
fekete-kék: 2
rózsaszín-lila: 1
A következő kvk kérdés (mint azt láthatjátok oldalt): Felrakjam a blogomra a "Hírvivő" című novellámat?
A kérdéshez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a válasz azért fontos számomra, mert - természetesen - kíváncsi vagyok a véleményetekre, és mert tényleg komoly dilemma ez nekem. A Hírvivő egy nem túl hosszú novella (három oldal), és az Illyés Pályázaton első helyezett lett (iskola szinten). Szóval kíváncsian várom a szavazatokat.
A.

Egy gondolat Stephen Kingtől

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki

megértsen." /S.K./

Rém-fellegekből

"Nem hallott senki." - ennyit írtam ma hajnalban félálomban a telefonomba. Történt már olyan, hogy kaptam egy sms-t este, elolvastam, és utána nem emlékeztem rá. Érdekes dolgokat tudok így művelni félálomban, sokkal érdekesebbeket mint ébren.

Nem hallott senki. Később megtaláltam a feljegyzést a telefonom piszkozatok mappájában, és rájöttem, mire gondolhattam reggel: hogy megint repültem álmomban, és nem hallott senki. Miközben elmélyültem ennek boncolgatásában, beugrott egy kép: ahogy lerepülök a pincénk lépcsőházán keresztül a garázs felé, ahol anyum takarított. Azt akartam, hogy lássa, hogy repülök, de féltem, rettegtem, hogy mielőtt észrevesz, én lezuhanok, és nem fog hinni nekem. Elkezdtem üvölteni neki, de ő nem hallotta, pedig az én hangomon kívül semmi zaj nem volt. Emlékszem a hátára, ahogy annak sikítozok, hogy nézzen már rám, nézze: repülök! De nem tudtam hozzá közelebb menni, és ő nem hallott. Utána elkeseredtem, hogy nem hallja amit mondok, és leestem a földre. Ő abban a pillanatban felém pillantott, de én már nem akartam elmondani, hogy repültem.
Utána már zavarosabb képek jöttek. Rémlik, hogy ide-oda röpködök (érdekes módon mindig a kertünkben, csak az valahogy sokkal nagyobb) és azt akarom, hogy valaki vegye már észre, hogy tudok röpülni, de senki nem hallja az üvöltésemet.
Általában ha álmomban repülök, az egy boldog állapotot jelez, de most a boldogság mellett kétségbeesés volt, hogy hiába vagyok ilyen boldog, senki sem hall meg. Később ledöbbenve jöttem rá, hogy ez az érzés mennyire hűen tükrözi mostani félelmeimet is: hogy hiába csinálok bármi jót, vagy számomra érdekes dolgot (egyszerűen: bármit!), nem hall senki. Mert még nem sikítok.
A.

Testvéreim

Olyan csodálatos, ha az embernek három testvére van! De komolyan! Ma ültem a buszon (mert volt hely), és azon morfondíroztam, hogy milyen kegyetlen a világ (jól van na, holnap két témazárót kell írnom, és nem tudom egyiket se), amikor elkaptam egy pár beszélgetésfoszlányt a mellettem ülő lánytól, aki a barátnőjével cseverészett.

'Neked van testvéred?' kérdi az egyikük.
'Nincs'
'És szeretnél egyet?' A másik elgondolkozott, és egy rövid habozás után kijelentette:
'Nem, mert az biztos nem lenne jó'Hát, szerintem szuper. Emlékszem, amikor még négyen lányok egy szobában aludtunk, két emeletes ágy volt a szobában, és esténként Anyuci olvasott fel nekünk mesét. Volt, hogy kakaót is hozott, főleg, amikor még kisebbek voltunk. Cumisüvegben. :) Az volt ám az arany élet! A kakaózás után Anyuci be is takart minket, igaz, én néha tartottam tőle, hogy megtalálja a dugicsokijaimat a párnám alatt. Mindig torkos gyerek voltam, és nagyon jól tudtam, hol vannak az édesség-dugihelyei anyánknak.
A legcukibb közülünk Eszter volt. Mivel ő volt a legkisebb, és a legfiúsabb is négyünk közül, apánk őt kedvelte a legjobban. Ő mindig fiút akart, Eszter meg olyan mókás gyerek volt, hogy tényleg jobban beillett volna fiúnak mint lánynak. Van róla egy videó, amikor Horvátországban vagyunk, ő az asztal mellett ül a fején egy hatalmas baseball-sapka, játszik a kulccsomóval, vigyorog, és közben ott van mellette két doboz sör meg egy tál mogyoró. Az is rémlik, hogy milyen lelkesen teljesítette minden kérésünket. "Eszter, légyszíí!" - és rögtön pattant, fogatlan vigyorával várta a parancsokat. Amikor viszont iskolába került, nem lehetett már pattogtatni! Na neeem! Sőt, egyre sértődékenyebb, és nyavalygósabb lett. Aztán azt is kinőtte, és ma már egy tök jó csaj. Vasutazik, tök ügyes stúdiós, és szerintem ő a leglazább és legalkalmazkodóbb közülünk.
Merőben más tészta azonban drága fiatalabb nővérem, Zsuzsi. Amikor rá gondolok, először mindig a csillogás jut eszembe. Ami a szemében van. Istenem, ő tud a legjobban és legőszintébben, legnagyobb lelkesedéssel örülni közülünk. Kiskorunkban imádtam vele játszani, hatalmasakat tudtunk párnacsatázni és ugrálni az ágyneműkupacra az emeletes ágyról. Persze ilyenkor legtöbbet már Eszer is velünk volt, de valahogy nekem mindig megmarad az a végtelen lelkesedés, és viccelődés amit Zsuzsi produkált ilyenkor. Emlékszem, egyszer én aludtam az emeletes ágy alján, ő meg a tetején, de az ő matraca rövidebb volt mint maga az ágy, így fel tudtam nyúlni hozzá. Rengeteget ijesztgettem azzal, hogy felnyújtottam a kezem, és ő rendre megijedt tőle. Aztán ő dugta le a fejét az ágyról, attól meg én ijedtem meg. Hát nem gyönyörű? :) Manapság Zsuzsi nem egy egyszerű eset számomra. Hol kedvel, és odajön, ha bajom van, hol pedig utál, amit nem értek. Minden testvér között vannak konfliktusok, és örülök, hogy a mi esetünkben nem a szüleink döntik el a konfliktusok végkifejlettjét, hanem mi játszhatjuk le a saját játszmánkat. Zsuzsival még lesz egy-két játszmám, de tudom, hogy ha lélekben igazán bajban vagyok, akkor rá biztos számíthatok. Ő tudja közülünk a legjobban, mi az: bajban lenni.
Na és Júlia. Drága Júlia. Aki kiskorunkban stopperrel a kezében mérte a három percet, amíg nem vehettük ki a fogkefét a szánkból. Aki megrendezte az örök sikerű és fergeteges "Ezek vagyunk MI!" című darabot, amire keményen kellett tanulnunk a szöveget. És aki kitaposta hármunk előtt az utat, először kóstolt bele az óvodába, iskolába, gimnáziumba, és később az életbe. Ő tőle származik a mondat, miszerint: "Szolidaritok a hugaimmal". Igaz ugyan, hogy vele is voltak nézeteltérések, és neki is voltak érdekes elméletei ezzel-azzal kapcsolatban, de hát kinek nincsenek. Be kell vallani, hogy ő a legdrágább közülünk. :) Na nem úúgy! Neki mindig igényes kell, mert ő egy úrihölgy, és ebben teljesen igaza van. Úrihölgy, mégis minden teketória nélkül eljött velem bicajozni szombaton a sáros dombokra, és kiskorunkban kemény munkával felépített egy nagyon bonyolult rendszerű kuckót a kertben. Júlia ma még csak próbálgatja a szárnyait a nagyvilágban, és néha magam sem nagyon tudok kiigazodni rajta. Hiszen ő a legjobb színésznő közülünk, de ha kell, nála senki sem lesz nyersen őszintébb veled.
Hát, ők az én testvéreim. Mindhárman másban jók, de az biztos, hogy nagyon értékes emberek. Ezt nem azért mondom, mert ők a testvéreim, hanem mert velük élek, látom és ismerem őket, és ezt a következtetést vontam le. Minden elismerésem szüleimnek, hogy három ilyen merőben különböző egyéniséget sikerült produkálniuk. Mindenkinek benne van a saját munkája, és még mennyi munkánk lesz, drága bogaraim! De négyesben szép az élet. De hatosban a legjobb! :)

Az élet szép

Furi volt visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Hétfőn bementem az iskolába, és olyan jó volt ott lenni. Körbenéztem, és élveztem a légkört, hogy tudta, hogy itt van angol wc, és tudtam, hogy itt a barátaim között vagyok. Tényleg jó volt iskolában lenni. Bár amikor a hét folyamát megtudtam, hogy témazárót írok jövőhéten fizikából, énekből, földrajzból, németből és kémiából "röp"dolgozatot, máris megváltozott a véleményem. :) Neem íís, bírom én az iskola búráját, csak ne kellene olyan sokat tanulni! De mire való az iskola, ha nem arra, hogy nap mint nap puskagyártással és hangzatos kifogáselméletek gyártásával töltsük az időt? Bárki bármit mond is, én örülök, hogy még csak gimis vagyok.

Az élet viszont nem könnyű. Szerdán felhívott Feri barátom (Kovács Feri, a kievi Darab rendezője), hogy szombat óta kórházban van a térdével (már Kievben is nagyon fájlalta a térdét). Én megkérdeztem, hogy műtét előtt vagy után van-e. Azt mondta, hogy nem lesz műtét, mert ez annál sokkal rosszabb. A lényeg az, hogy trombózisos. Vagy mi. Én nem vagyok egy nagyon tájékozott ember, ezért azonnal felmentem a netre, megkerestem a google-on a trombózist, és hát... nem lettem boldogabb. Ferinek most vérhígító tablettát kell szednie, és pihennie kell. Az újpesti Károlyi Sándor kórházban van - vagy fogalmazzak úgy, hogy a magyar egészségügyi intézmények egyik középszerű lepratelepében? Mert a kórházak között a Károlyi Sándor egy egész kis kultúrált helynek mondható, én mégis koszfészeknek és nyomorgó emberek tömegének mondanám. Egy kb. öt négyzetméternyi területen négy vaságy, és egy ablak. Komolyan, ha ilyen helyen "gyógyítanának" engem, hát, nem biztos hogy meggyógyulnék. Újra hálát adok valakinek, hogy olyan körülmények között élhetek, ahol mindent a fenekem alá dugnak.
Nagyim is beteg. És így, hogy hétvégén március 15-ei "ünnepség" lesz a városban, ki akartuk őket hozni az Oktogonról nagypapámmal együtt, de Mami egy térdműtét után van, és azt mondta, hogy most inkább otthon marad. pedig ha valami, akkor az Oktogon ilyenkor nem a legkellemesebb hely. Nagyszüleimet mindig kiborítják az ilyen események, amikor tüntető emberek és rengeteg rendőr zajonganak a Körúton. Nem csodálom hogy kiborulnak, őket ez még emlékezteti erre-arra.
Képzeljétek, kaptam egy osztályfőnöki dicséretet a "kijevi szereplésemért"! Azonkívül hétfőn Oxa óráján (magyar óra) kiselőadást tartok a Biblia Kódjából, úgyhogy lesz egy óra, amikor nem Oxa randa képét kell bámulni, és ez a tökéletes béke nyugalmával ér fel. Már nincs sok a félévig, úgyhogy lassan elkezdődnek a jegyvadászatok. Zsíír, abban mindig jó voltam. :)
Barátom, Lilla jelezte, hogy a kievi beszámolós jegyzetemben van egy hiba. Ezennel kijavítom hibámat: Lilla nem 8, hanem csak 6 doboz cigit hozott magyar földre Kievből.
:)
Szép az élet! - gondolj erre akkor is, amikor nem így látod. /by Kristóf

A kievi buszokról

Íme egy igazi, ehte kievi busz. <- Mint az a képen is látszik, a kievi buszoknak semmi köze a mi magyar nagy és kényelmes buszainkhoz. Neeem! Az első szabály a buszokkal kapcsolatban, hogy felejtsd el, hogy kényelmes. Kievben csak a troli buszok nagyok, és nem is járnak túl sűrűn. Az igazi buszok körülbelül 10-15 személyes kisbuszok, két ajtóval és rengeteg Jézus és Szent Mária fotóval. (Igaz, volt, amelyikben tv-t is felfedeztem, és természtfilm ment rajta...) A második szabály: felejtsd el a buszmegállót, mint fogalmat. Ugyanis nincs. Illetve nagyobb tereken elvétve találsz egy földbe szúrt karót a tetején egy busznak kinéző valamivel (menetrendről és útvonalról álmodozni is elképzelhetetlen), de a buszra való fölszállás úgy működik, hogy az út szélén álló egyén leinti a buszt, az az út szélén (vagy közepén - ez a dugó nagyságától függ) megáll, kinyitja az ajtaját, és az emberek felugrálnak rá. A busz általában már elindult, amikor az ajtaját becsukja, itt az emberek nem törődnek olyan apró cseprő dolgokkal, mint a biztonság.

Szóval, Istennek hálát lehet adni: fönn vagyunk a buszon. Na de fönn is kell maradni, sőt, leszállni sem egy rossz dolog. A harmadik szabály: felejtsd el a jegyet, mint fogalmat. Ugyanis nincs. A viteldíjat úgy oldották meg, hogy a sofőr mellet van egy alacsony emelvény (hogy mi az, nem tudom), amire egy pokróc van terítve. Erre kell rátenni az átlagosan 1,50 grivnyás viteldíjat, ami kb. 60 ft-nak felel meg. De mi történik, ha egy tökéletesen tömött buszra szállunk fel? Nem kell fizetni? Ááá, dehogy! Ez a rendszer nagyon szépen ki van dolgozva, és szó mi szó, elég szépen csinálják ukrán barátaink. A busz végében az utas előveszi a pénzét (nem feltétlenül a pontos összeget), és az előtte állónak adja. Az továbbadja, mígnem a pénz kiköt a sofőrnél, aki a visszajárót ugyanilyen úton postázza a feladónak. Egyébként ez nem csak a tömött buszokon jellemző, van, hogy csak lusták az emberek előremenni (vagy életveszélyesnek találják nem kapaszkodni).
És most jön a leszállás művészete... A negyedik szabály: felejtsd el a leszállásjelző gombot, mint fogalmat. Ugyanis nincs. Ha valaki arra vetemedik, hogy le akar szállni, ukrán szavakat ordibál a sofőrnek (valószínűleg utcákat, tereket, ilyesmiket, habár ezt elfelejtettem megkérdezni), a sofőr megáll (vagy nem), kinyitja az ajtaját, és alig tettük le a lábunkat a buszról, már se híre se hamva nincs. Ilyenkor hálát adhatunk a Mindenhatónak, hogy túléltük az utazást, és mehetünk dógunkra!
A

Képek Kievből

A képek sajnos fordított időrendben vannak, úgyhogy ha az elejéről szeretnéd látni őket, akkor a végéről kell indulni. Mindegyikhez fűztem egy apró kis kommentárt. Jó szórakozást!

Ez már a reptéren hazafelé készült, vártunk a csekkolásra. Ez az én mániám, hogy lábakról csináljak fotót, de olyan kifejező így egy körben mindenki cipőjét látni. :)

Szilvi Lilla és én. Próbáltam lefotózni mindhármunkat, de a fotós tudományom itt csődöt mondott, úgyhogy Szilvi fél fejét levágtam... Bocsi!

Itt éppen nagyon sznobok voltunk. 200 grivnyáért béreltünk egy órára biliárdasztalt egy plázában. Balról jobbra: Lilla Szilvi Zsuzsi és Viktor.

Igen, ez én vagyok! Éppen előadás előtt voltam, már a hastáncos jelmezemben. Naagyon szexi, nem? Nem mertem felrakni a teljes képet, csak a fejemet, mert kiröhögtök. :) Pedig álítólag jól csináltam!

Ez az előadások előtt készült, körülbelül tizenegy órakor. Én egy órán keresztül aludtam, és ezt a pillanatot kapta el Viktor barátunk. Persze csak hogy bosszantson a vakuval, de én nem ébredtem fel rá. Naagyon fáradt voltam!

A két jómadár: Zsuzsi és Viktor. A sör egyébként egy teljesen szokásos dolog előttük, én is minden nap benyomtam egyet-kettőt (vagy többet).

Natina görögországból és én. Hát nem gyönyörű ez a lány? És nagyon jól zongorázik, az Ameliből játszott nekem egy nagyon szép számot, imádtam! Ő is benne volt az international gruppomban.

És íme a két hostom: a jobb oldali Zsenya, a bal oldali a bátyja, Misha. Vele táncoltam csütörtök este. :)

Ez is egy portéka volt a kirakodóvásárban. Ez éppen egy ősrégi fotógép, ötágú csillaggal és a sarló-kalapács jelképpel. A háttérben itt is megfigyelhető a nem elhanyagolható mennyiségű Lenin-szobor.

Tanár úr és Feri ismét egy bazár előtt. Látjátok a McLenines pólókat és a tömérdek szovjetúniós jelképet? Zsííír!

Feri egy bazár előtt vigyorog. Érdemes megfigyelni a bazár kínálatát: kicsi Lenin szobor, nagy Lenin szobor, különböző színben és fajtában.

A két bolgár srác. A jobb oldalival voltam egy csapatban. Baromi jó teste van, és nagyon jól táncol. De nekem azért nem jön be... :)

A görög csapat: itt az egyik lány hiányzik, de nagyon jó fejek voltak mind az öten. És a lányok nagyon szépek. A fiú annyira nem volt nagy szám. :)

Az iskolai pottyantós WC. Nem csak az iskolában, a színházban és az operában is ilyenek voltak... WC papír és szappan viszont mindenhol van!

Lilla: kicsit fáradtan

Várakozás közben: Feri és Pánczél tanár úr

Hazaértem!

Végre ismét magyar földön vagyok. Nem mondom, nem ez volt a leghosszabb idő amit külföldön töltöttem, de ahhoz elég volt, hogy egy kicsit honvágyam legyen, és vidáman néztem körbe tegnap este a Petőfi hídról az én szép kis Budapestemre.

Hiába, Kiev nagyobb, mint Budapest, én mégis úgy gondolom, jobban jártunk mi ezzel a "ronda fővárossal". Legalább nincsenek nagy kék templomok minden sarkon, hatalmas arany hagymakupolávalkupolával a tetejükön és kóbor kutyákkal az udvarukon. Kiev összlátképe nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha egy nagyon vén néni játszadozott volna a műanyag játékházikóival. A baj csak az, hogy a néninek se stílusérzéke, se ép esze nem lehetett. A sok-sok szín egymás mellett annyira nem illik egymáshoz, de nem egyszer találkozunk Kievben például egészen csinos épületekkel, olyasmivel, amiket Budapesten találni, a baj csak az velük, hogy az aranyozott erkélyek és a fehér kőből faragott cicuskák nem illenek nagyon bele az képbe. De sebaj, Kiev így is izgalmas, a metrójuk például nagyon kis pöpec, sokkal mélyebbre van ásva, mint a mieink. Nem láttatok még olyan hosszú mozgólépcsőt! Körülbelül négy percen keresztül mást sem csinálunk, csak a mozgólépcsőn állunk, és megyünk lefele-lefele, egyre csak mélyebbre.
Van viszont jó pár dolog, amiért igazán érdemes ellátogatni ebbe az érdekes országba. Például a cigi. A nővéreimnek cigit hoztam Kievből, ráadásul nem is akármilyet. Magyarországon a Vague cigaretták körülbelül 700-800 forintba kerülnek (pontosan nem tudhatom, mert még életemben nem szívtam cigarettát). Ezt a cigit Kiev centrumában egy kis út menti boltban (amiből meglepően sok van az utcák szélén és a különböző tereken) 7,50 grivnyáért, azaz kevesebb mint 300 forintért árulják. Vettem négy dobozzal, de a magyar csapatból Lilla nyolc dobozzal vitt haza. Kész kis csempészek vagyunk. A sör is egész olcsó, főleg, ha nem egy plázában vesszük. Minden este söröztünk, és nem is bántam meg. Általában elég későn értünk haza, tíz előtt nagyon ritkán, és legkésőbb két órakor. :) Ez csütörtökön történt, de nem bántam meg. Nagyon jót szórakáztunk.
A hostom nem lány volt. Kaptam emailt a tanáromtól, hogy egy bizonyos Evgen Bentsa fog fogadni, és én jóhiszeműen úgy gondoltam, hogy lány. Na hát fiú volt, de nem is csak egy, hanem rögtön kettő, mert a bátyja is gyakorlatilag végig velünk volt. Főleg este, ha menni kellett inni :). Evgent sosem hívtam Evgennek, mindenki csak Zsenyának hívta (a "képe" bal oldalon látható), a bátyja pedig Misha volt. Nagyon jól összebarátkoztunk velük, és tényleg értékes emberek. Igaz, Auswitzról még egyikük sem hallott... (!)
Maga a projekt nagyon jól sikerült. Athénból négy lány egy fiú, Bulgáriából három fiú két lány, Ukrajnából egy fiú négy lány, hazánkból pedig szintén egy fiú négy lány szerepelt. Úgyhogy a lányok többségben voltak, de ez senkit nem zavart, mert rengeteg ukrán fiú host volt. :) Lásd az enyéimet. Igaz, a magyar fiút, Viktort meg lány fogadta, de hát ilyen az élet. Meg az ukránok. Egyébként tényleg perverz nép, de bírom őket. A nemzeti előadásunk aránylag jól sikerült, nem hibáztunk túl sokat, és néhol még színészkedés is volt benne. Az international performancban én hastáncoltam (!), amivel fergeteges sikert arattam. Állítólag jól tudom mozgatni a csípőm. Hát, ki lehet próbálni. Misha ki is próbálta az afterpartyn csütörtök este... Na nem úúgy!
Hát igen, az afterparty. A magyar csapatból nem akarok neveket mondani, de volt egy-két vicces jelenet. Legyen annyi elég, hogy a vége felé volt pár lassabb szám a dizsiben (ami egyébként egy tényleg nagyon színvonalas helyen került megrendezésre, és még piát is sikerült szerezni, úgyhogy én bevágtam másfél sört) és a lassú számokra nagyon sok párocska alakult ki. Ukrán-kűfődi, kűfődi-kűfődi, ki tudta azt ott! Volt, aki nem is tudta a nevét annak, akivel smárolva andalgott föl-alá a zenére. Én nem smároltam, mert Mishának barátnője van, de azért nem voltunk túl szemérmesek :D. Nagyon vicces feeling volt, amikor körbenézve csak annyit látott az ember, hogy összebújt párocskák csókolóznak ezzel-azzal. Hát, hiába: a kávé és a cigaretta egy kombináció. Ki tud még kombinációkat?
Rengeteget tudnék még mesélni, és a Kievi buszok szokásairól még biztos fogok ide írni, de az egy hosszabb történet. Legyen most a befejezés csupán annyi, hogy nagyon élveztem ezt az egy hetet, habár eléggé elfáradtam a folyamatos programtól. Jövőre Szófiában lesz a csapat, és remélem, én is ott leszek!
A