Rém-fellegekből

"Nem hallott senki." - ennyit írtam ma hajnalban félálomban a telefonomba. Történt már olyan, hogy kaptam egy sms-t este, elolvastam, és utána nem emlékeztem rá. Érdekes dolgokat tudok így művelni félálomban, sokkal érdekesebbeket mint ébren.

Nem hallott senki. Később megtaláltam a feljegyzést a telefonom piszkozatok mappájában, és rájöttem, mire gondolhattam reggel: hogy megint repültem álmomban, és nem hallott senki. Miközben elmélyültem ennek boncolgatásában, beugrott egy kép: ahogy lerepülök a pincénk lépcsőházán keresztül a garázs felé, ahol anyum takarított. Azt akartam, hogy lássa, hogy repülök, de féltem, rettegtem, hogy mielőtt észrevesz, én lezuhanok, és nem fog hinni nekem. Elkezdtem üvölteni neki, de ő nem hallotta, pedig az én hangomon kívül semmi zaj nem volt. Emlékszem a hátára, ahogy annak sikítozok, hogy nézzen már rám, nézze: repülök! De nem tudtam hozzá közelebb menni, és ő nem hallott. Utána elkeseredtem, hogy nem hallja amit mondok, és leestem a földre. Ő abban a pillanatban felém pillantott, de én már nem akartam elmondani, hogy repültem.
Utána már zavarosabb képek jöttek. Rémlik, hogy ide-oda röpködök (érdekes módon mindig a kertünkben, csak az valahogy sokkal nagyobb) és azt akarom, hogy valaki vegye már észre, hogy tudok röpülni, de senki nem hallja az üvöltésemet.
Általában ha álmomban repülök, az egy boldog állapotot jelez, de most a boldogság mellett kétségbeesés volt, hogy hiába vagyok ilyen boldog, senki sem hall meg. Később ledöbbenve jöttem rá, hogy ez az érzés mennyire hűen tükrözi mostani félelmeimet is: hogy hiába csinálok bármi jót, vagy számomra érdekes dolgot (egyszerűen: bármit!), nem hall senki. Mert még nem sikítok.
A.