
Olyan, mintha a szívemet kinyitották volna, megkeresve a lehető legmélyebb, legpuhább és legérzékenyebb részt, oda beakasztva egy kis kampót, majd újra örökre visszavarrva a szívemet, minden nyomot eltüntetve maguk mögött. A kampó mindig ott van, de a végére van erősítve egy láthatatlan, pókháló vékonyságú fonal, ami túlnyúlik a szívemen. És amikor eljön az a bizonyos érzés, mintha valaki húzná azt a fonalat, valahol messze, a láthatatlanban. Olyankor mindig ráncok jelennek meg a homlokomon, a tehetetlenség érzése szinte megbénít, a szemem kétségbeesetten nyílik ki, legszívesebben kirobbannék saját magamból, ordítanék, zokognék, futnék a semmibe, ehelyett általában csak állok – vagy éppen fekszek – valahol, esetleg kicsit összébb görnyedek, és egy csöndes, lassú sóhajt hallatok. A kampó megfeszül, a szívem fáj, én meg csak ülök. Vágyakozom.
Sok emberi tulajdonságot tudnék mondani, ami leginkább dominál az emberben, de az egyik legerősebb biztosan a vágy. Vágy a birtoklás iránt, vágy egy másik ember iránt, vágy a boldogság iránt, vágy az élet megélése iránt. Mindenki vágyakozik. Ez ad nekünk célt, ezért halad előre az emberiség.
Az én vágyam kezd egyre erősebb és követelőzőbb lenni. Sajnos azonban a mai világ nem teljesen alkalmas az én vágyam beteljesítésére. Őszintén szólva meg sem tudom pontosan határozni, mi az én vágyam tárgya, úgyhogy ez esetben segítségül hívom Tolkien-t. Ő azt mondja:
„Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel;
Felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,
utak találkozása vár;
futok, a lábam bizsereg –
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?”
Szóval így szól a vers. Ez a két versszak szorosan kötődik a Gyűrűk Ura Bilbójának ahhoz a mondásához, miszerint (szabad fordításban): Veszélyes kitenni a lábad a küszöbre, mert onnan már csak egy pár lépés, és ki tudja, milyen vad és ismeretlen tájakon találod magad! És milyen igaza van! Mert ha azt a kampót valaki egyszer túl erősen megrántaná, én biz’ Isten kiszedném a bicskám a fiókból, elraknék egy pár gyufaszálat, egy térképet, tollat és papírt, és elindulnék az Úton. Jobbra vagy balra – nem tudom, mert ha már a lábad egyszer az Útra tetted, nem állsz meg, amíg meg nem találod, amit keresel. Aztán ki tudja, lehet, hogy magát a keresést kerested, a kalandra vágytál, ahogy végtére Bilbó is. A kampó húzza a szívem, a vágyakozás összeroppantja a gerincem, de lehet, hogy mégiscsak a másik versnek lesz igaza:
„Hát szerbusz, édes otthonunk:
a nagyvilág vár, búcsuzunk.
De egyszer majd bealkonyul,
és fent a csillag mind kigyul.
Akkor majd szerbusz, nagyvilág:
otthon már vetve van az ágy.
Felhők, ködök, éjszakák,
nincs tovább! nincs tovább!
Lámpa, tűz és vacsora:
csak haza! csak haza!” /J.R.R.Tolkien/
Mindegy, jobbra vagy balra – csak el innen! csak el innen.
A.



