A berkenyei tóba, a közepén levö szigetröl.
2009. január 10., szombat
2009. január 8., csütörtök
Egy szoba
Ma körülnéztem a szobámban, és ismét rádöbbentem egy régi igazságra. Ez a kis terület, ahol az életem legbelsőbb, legintimebb és legszemélyesebb perceit töltöm, híven tükrözi a bensőmet.
Évekkel ezelőtt döbbentem rá erre először. Valójában persze n
em csak a szobával van ez így, hanem mindennel, ami az ember sajátja – mind tükrözi azt, hogy ki is ő valójában. Akár egy írása, akár egy nevetőránc a szája szegletében, de még olyan dolgok is, mint a cipője vagy egy csinos sál a nyakában. Mind mondanak ezt-azt viselőjükről, ugyanúgy, ahogy a szobám mesél rólam.
Mostanában sok időt töltöttem a szobámban, és szeretek is itt lenni. Régebben szinte csak olvasni és aludni jártam ide, és nem nagyon törődtem olyan dolgokkal, mint például a stílus, a melegség, a hangulat vagy az érték. De ma, ahogy ültem az ágyamban, körbenéztem, és rádöbbentem: jól érzem magam ott, ahol vagyok.
Reggelente már nem csak a csupasz parkettára lépkedek, hanem vannak kis szőnyegjeim, amik megóvnak attól, hogy fázzon a lábam. Kicsik, aranyosak, és tökéletesen illeszkednek a szoba stílusához. Van két könyvespolcom, amiknek az alsó két polca tömve van a kedvenc könyveimmel, rendszerezve és jelentéshordozóan. Fölöttük a tanszereim, és azok fölött két polc a kisebb ajándékoké, a képeslapoké, emlékeké, mint a ballagós vándorpálcám, vagy a giccsesen szép műanyag vekkeróra, amit Lizától kaptam születésnapomra, valamint rengeteg kis ládikó, amikben a kincseimet rejtegetem. És ez az egy polc is olyan, mint egy regény rólam: magában hordozza az értékrendemet.
A ruhásszekrényemben már nem a káosz uralkodik, és igyekszem rendet tartani benne. Már csak kevés használhatatlan, régi göncöt tárolok itt. Ami fölösleges, nem tartogatom. Az ágyamon melegbordó ágytakaró díszeleg, és a széles franciaágy másik oldalán ott fekszik a plüssmacim, néhány könyv, amit éppen olvasok, és egy szótár társaságában. A falak már nem kihaltak, mint régen, hanem szép, képes naptárak és hangulatos képek díszítik. Még növényem is van, amit Julcsitól kaptam karácsonyra. A falamon van egy kétajtós kis fekete faszekrényke, amiben a pipereholmijaim lapulnak meg, ügyesen elrejtve. Az asztalomon rendszerezett angolfelszerelés, és középen tágas hely, hogy legyen hol leckét írni. Ez az asztal a célok asztala.
Minden a helyén van. Minden rendben van. És minden azt hivatott megmutatni, hogy igen, ez én vagyok. A szoba összhatása nem az a túl-moderált, nagyon szögletesen rendes, és minden-a-helyén-van stílusú, de én sem vagyok az. Ez a szoba egy kissé szeszéjes, de boldog kisugárzású, a maga különc, egyedi, barátságos hangulatával. Nem hiszem, hogy bárkinek is rossz érzése támadna, ha belépne ide.
Egy szoba mindent elárul a tulajdonosáról. És én már bátran vállalom azt, amit az én szobám ad, és amit képvisel: saját magamat.
A.
Évekkel ezelőtt döbbentem rá erre először. Valójában persze n
em csak a szobával van ez így, hanem mindennel, ami az ember sajátja – mind tükrözi azt, hogy ki is ő valójában. Akár egy írása, akár egy nevetőránc a szája szegletében, de még olyan dolgok is, mint a cipője vagy egy csinos sál a nyakában. Mind mondanak ezt-azt viselőjükről, ugyanúgy, ahogy a szobám mesél rólam.Mostanában sok időt töltöttem a szobámban, és szeretek is itt lenni. Régebben szinte csak olvasni és aludni jártam ide, és nem nagyon törődtem olyan dolgokkal, mint például a stílus, a melegség, a hangulat vagy az érték. De ma, ahogy ültem az ágyamban, körbenéztem, és rádöbbentem: jól érzem magam ott, ahol vagyok.
Reggelente már nem csak a csupasz parkettára lépkedek, hanem vannak kis szőnyegjeim, amik megóvnak attól, hogy fázzon a lábam. Kicsik, aranyosak, és tökéletesen illeszkednek a szoba stílusához. Van két könyvespolcom, amiknek az alsó két polca tömve van a kedvenc könyveimmel, rendszerezve és jelentéshordozóan. Fölöttük a tanszereim, és azok fölött két polc a kisebb ajándékoké, a képeslapoké, emlékeké, mint a ballagós vándorpálcám, vagy a giccsesen szép műanyag vekkeróra, amit Lizától kaptam születésnapomra, valamint rengeteg kis ládikó, amikben a kincseimet rejtegetem. És ez az egy polc is olyan, mint egy regény rólam: magában hordozza az értékrendemet.
A ruhásszekrényemben már nem a káosz uralkodik, és igyekszem rendet tartani benne. Már csak kevés használhatatlan, régi göncöt tárolok itt. Ami fölösleges, nem tartogatom. Az ágyamon melegbordó ágytakaró díszeleg, és a széles franciaágy másik oldalán ott fekszik a plüssmacim, néhány könyv, amit éppen olvasok, és egy szótár társaságában. A falak már nem kihaltak, mint régen, hanem szép, képes naptárak és hangulatos képek díszítik. Még növényem is van, amit Julcsitól kaptam karácsonyra. A falamon van egy kétajtós kis fekete faszekrényke, amiben a pipereholmijaim lapulnak meg, ügyesen elrejtve. Az asztalomon rendszerezett angolfelszerelés, és középen tágas hely, hogy legyen hol leckét írni. Ez az asztal a célok asztala.
Minden a helyén van. Minden rendben van. És minden azt hivatott megmutatni, hogy igen, ez én vagyok. A szoba összhatása nem az a túl-moderált, nagyon szögletesen rendes, és minden-a-helyén-van stílusú, de én sem vagyok az. Ez a szoba egy kissé szeszéjes, de boldog kisugárzású, a maga különc, egyedi, barátságos hangulatával. Nem hiszem, hogy bárkinek is rossz érzése támadna, ha belépne ide.
Egy szoba mindent elárul a tulajdonosáról. És én már bátran vállalom azt, amit az én szobám ad, és amit képvisel: saját magamat.
A.
2009. január 5., hétfő
A sokadik első nap
Tapasztalt Első Napos vagyok.
Már vagy milliószor kellett hosszabb-rövidebb szünet után reggel hatkor kikászálódnom az ágyból és hullakómásan iskolába menni. Ezt a tapasztalatot mélyen a szívem belsejében tudva tehát tegnap este időben lefeküdtem. (Az időben ez esetben tizenegy órát jelent.)
Lekapcsoltam a lámpát, és arra gondoltam, hogy nem lehet igaz, hogy úgy érzem magam, mint aki most dobott be három Red Bul-t öt kávé után. Biztos csak én vagyok a hülye, és valójában olyan fáradt vagyok, hogy csak na. Nem így volt.
Egy idő után nagyon meguntam a hasztalan sötétbe bámulást, úgyhogy előkapartam az órát, és megnéztem az időd: fél 12. Még csak?! Nem baj, én rendíthetetlenül próbáltam továbbra is elaludni. Eszembe jutott, hogy Zsuzsi nemrég elkezdett bárányokat számlálni, úgyhogy én is megpróbáltam. De az a baj, hogy mivel nem sok báránnyal találkoztam életem során, eszméletlenül frusztrált, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni a bárányokat, és amit nem tud elképzelni az ember, azt ne is számolja. Így hát átírtam a feladatot a saját igényeim szerint, és immár lépcsőszámlálgatás folyt nagyban békés buksimban.
Amúgy nem tudom, ki volt az az idióta, aki a bárányszámolgatást kitalálta, de lehet, hogy így akarta potyán megszámoltatni a bárányait. Végülis ma már kemény pénzeket kell fizetni egy jó könyvelőért, ez meg igen praktikus megoldás. Mindegy, nekem nem segített semmit a számlálgatás.
Aztán kinyitottam az ablakot, mert melegem volt. Aztán elővettem még egy takarót, mert fáztam. Aztán becsuktam az ablakot, mert ugattak a kutyák. Aztán melegem lett, úgyhogy ledobtam magamról a második takarómat. Aztán bedugult az orrom, mert ezerrel ment a fűtés. Aztán elkezdtem
forgolódni. Aztán…
Hat óra volt, és a telefonom aranyos tudatlanságban próbált engem ébreszteni. Sajnos sikerült neki, így végül abban a felemelő és kihagyhatatlan élményben volt reggel részem, ahogy a gimibe belépve olyan arcok pillantanak a képembe, amiket nagyon könnyen össze lehetett volna téveszteni egy sült tökkel. A szemük benőve, az arcuk még gyűrött, és részeg vonalban közlekednek a fáradtságtól. Részeg sült tökök.
De azért a legtöbben fölkeltek. És írtunk egy magyardogát. És lezártak hármasra fizikából. És a legközelebbi szünet áprilisban lesz. És valaki elírta a naptárat, mert a március 15-ét vasárnapra rakta. Írassuk már be egy iskolába!
A.
Már vagy milliószor kellett hosszabb-rövidebb szünet után reggel hatkor kikászálódnom az ágyból és hullakómásan iskolába menni. Ezt a tapasztalatot mélyen a szívem belsejében tudva tehát tegnap este időben lefeküdtem. (Az időben ez esetben tizenegy órát jelent.)
Lekapcsoltam a lámpát, és arra gondoltam, hogy nem lehet igaz, hogy úgy érzem magam, mint aki most dobott be három Red Bul-t öt kávé után. Biztos csak én vagyok a hülye, és valójában olyan fáradt vagyok, hogy csak na. Nem így volt.
Egy idő után nagyon meguntam a hasztalan sötétbe bámulást, úgyhogy előkapartam az órát, és megnéztem az időd: fél 12. Még csak?! Nem baj, én rendíthetetlenül próbáltam továbbra is elaludni. Eszembe jutott, hogy Zsuzsi nemrég elkezdett bárányokat számlálni, úgyhogy én is megpróbáltam. De az a baj, hogy mivel nem sok báránnyal találkoztam életem során, eszméletlenül frusztrált, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni a bárányokat, és amit nem tud elképzelni az ember, azt ne is számolja. Így hát átírtam a feladatot a saját igényeim szerint, és immár lépcsőszámlálgatás folyt nagyban békés buksimban.
Amúgy nem tudom, ki volt az az idióta, aki a bárányszámolgatást kitalálta, de lehet, hogy így akarta potyán megszámoltatni a bárányait. Végülis ma már kemény pénzeket kell fizetni egy jó könyvelőért, ez meg igen praktikus megoldás. Mindegy, nekem nem segített semmit a számlálgatás.
Aztán kinyitottam az ablakot, mert melegem volt. Aztán elővettem még egy takarót, mert fáztam. Aztán becsuktam az ablakot, mert ugattak a kutyák. Aztán melegem lett, úgyhogy ledobtam magamról a második takarómat. Aztán bedugult az orrom, mert ezerrel ment a fűtés. Aztán elkezdtem
forgolódni. Aztán…Hat óra volt, és a telefonom aranyos tudatlanságban próbált engem ébreszteni. Sajnos sikerült neki, így végül abban a felemelő és kihagyhatatlan élményben volt reggel részem, ahogy a gimibe belépve olyan arcok pillantanak a képembe, amiket nagyon könnyen össze lehetett volna téveszteni egy sült tökkel. A szemük benőve, az arcuk még gyűrött, és részeg vonalban közlekednek a fáradtságtól. Részeg sült tökök.
De azért a legtöbben fölkeltek. És írtunk egy magyardogát. És lezártak hármasra fizikából. És a legközelebbi szünet áprilisban lesz. És valaki elírta a naptárat, mert a március 15-ét vasárnapra rakta. Írassuk már be egy iskolába!
A.
2009. január 3., szombat
2009
Eltelt egy év. Pontosan egy éve, 2008 januárjában kezdtem el írni a blogomat. Voltak hullámvölgyek, de úgy érzem, egész tisztességesen csinálom, amit csinálok. Néha lehetnék egy kicsit kevésbé depresszív, mint azt voltak kedvesek jelezni nekem, úgyhogy legyen nekik igazuk. Megpróbálok 2009-ben vidám, pörgős bejegyzéseket írni. Megpróbálok… : )
Elkezdhetném sorolni, hogy mi volt jó és mi volt rossz a tavalyi évben, de talán senkit nem érdekelne. És amúgy is, a tegnap már mindegy, a ma és a holnap viszont egyáltalán nem az. Idén szeretnék egy nyelvvizsgát április-májusban, szeretnék egy olyan bizonyítványt produkálni, ami nem hemzseg a hármasoktól (jelenleg ez a szituáció), ki szeretnék menni nyáron dolgozni Angliába, és szeptembertől el szeretnék kezdeni spanyolul tanulni, hogy mégiscsak legyen egy harmadik nyelvem. Ja, és jövőre ilyenkor már azon szeretnék izgulni, hogy úristen, német felsőfokú nyelvvizsgára kell tanulnom. Azt érjem meg…
Szóval terveim vannak, dögivel. A téli szünetben egész jól sikerült feltöltődnöm, és nagyon remélem, hogy ez az energia kitart egy ideig. Legalább a nyelvvizsgámig. De legalább azt tudom, hogy ott vannak mellettem sokan, akik támogatnak, bíztatnak, és hisznek bennem (legalábbis a többségük hisz bennem, vagy ha nem is, ezt mondják). Szülők, tanárok, tesókák, nagyik, és természetesen a barátok. Nagy szükségem lesz rájuk idén, talán még nagyobb, mint általában.
Hát, körülbelül így kezdeném ezt az évet, majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Én azért még bízom a saját kitartásomban és makacsságomban, és tapasztalatból tudom, hogy ha én egyszer valamit eldöntök, hogy megcsinálom, és igazán akarom, akkor azt az esetek nagy részében véghez is viszem. Asszem, ez a törtető életmód. Vagy valami olyasmi.
A.
Elkezdhetném sorolni, hogy mi volt jó és mi volt rossz a tavalyi évben, de talán senkit nem érdekelne. És amúgy is, a tegnap már mindegy, a ma és a holnap viszont egyáltalán nem az. Idén szeretnék egy nyelvvizsgát április-májusban, szeretnék egy olyan bizonyítványt produkálni, ami nem hemzseg a hármasoktól (jelenleg ez a szituáció), ki szeretnék menni nyáron dolgozni Angliába, és szeptembertől el szeretnék kezdeni spanyolul tanulni, hogy mégiscsak legyen egy harmadik nyelvem. Ja, és jövőre ilyenkor már azon szeretnék izgulni, hogy úristen, német felsőfokú nyelvvizsgára kell tanulnom. Azt érjem meg…
Szóval terveim vannak, dögivel. A téli szünetben egész jól sikerült feltöltődnöm, és nagyon remélem, hogy ez az energia kitart egy ideig. Legalább a nyelvvizsgámig. De legalább azt tudom, hogy ott vannak mellettem sokan, akik támogatnak, bíztatnak, és hisznek bennem (legalábbis a többségük hisz bennem, vagy ha nem is, ezt mondják). Szülők, tanárok, tesókák, nagyik, és természetesen a barátok. Nagy szükségem lesz rájuk idén, talán még nagyobb, mint általában.
Hát, körülbelül így kezdeném ezt az évet, majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Én azért még bízom a saját kitartásomban és makacsságomban, és tapasztalatból tudom, hogy ha én egyszer valamit eldöntök, hogy megcsinálom, és igazán akarom, akkor azt az esetek nagy részében véghez is viszem. Asszem, ez a törtető életmód. Vagy valami olyasmi.
A.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)