Gyűlölöm, ha valaki folyton kifogást keres. És mégis, amikor mostanában elgondolkozom a Problémán, rögtön azon kapom magam, hogy kifogásokat keresek. „Túl sok dolgom van.” „Nem is csináltam semmit!” „Az vagyok ami vagyok!” Mind kifogás… Először is az, hogy sok dolgom van, sose lehet mentség, mert nekem rejtélyes módon mindig sok dolgom van. Attól még vannak olyan dolgok, amiket nem szabad elhanyagolni. És itt jön a második sztenderd kifogásom, mert az egy nagyon szép dolog, hogy nem csináltam semmit, de néha pont ez a baj. A harmadik pedig az alapprobléma. Ha nem jó az, ami vagy, akkor próbálj meg kicsit változtatni, mert nem a saját világodban élsz, hanem egy emberi társadalomban, ahol emberekkel vagy körülvéve. Ezek közül pedig egyet-kettőt még a barátodnak is nevezel.
Amikor túljutottam a kifogások cáfolásán, elkezdtem gondolkozni a Probléma konkrét mibenlétében. Nem tudtam meghatározni. Részemről egy érzés volt, egy sejtelem, amit nem tudtam megfogalmazni, csak éreztem, hogy ott van a levegőben, megmérgezi a mosolyokat, a viccelődéseket, a barátságot. Sose gondoltam volna, hogy egy barátság ilyen nagyon fontos lehet számomra. De amikor azon kaptam magam, hogy jé, ezen a Problémán többet gondolkozom, mint a nyelvvizsgán, az Egyosz-napon és az összes többi hülyeségen együttvéve, rájöttem, hogy mennyire fontos. Mennyire iszonyúan fontos. Erről álmodtam. Ezen morfondíroztam órákon. Még akkor is felötlött bennem a kérdés, hogy mi a baj?, amikor a legnagyobb kavalkádban próbáltam teljesíteni a dolgaimat.
De nem jöttem még rá. Eddig azt a taktikát folytattam, hogy hagytam, hadd haladjon minden tovább a maga útján, hátha kapok jeleket, mondatokat, szavakat, amikből következtetni tudok, amiből kapok valamit arra nézve, hogy mi a rossz, mit változtassak. Kaptam jeleket. Kaptam mondatokat. De az egész még mindig olyan nehéz. Úgy érzem, valamit hibáztam. De nem tudom, mit, és nem tudom, mikor. Kezdek rájönni, hogy a feladatom nem az, hogy megváltozzak, hanem hogy saját magam jöjjek rá a válaszokra. Vagy legalábbis azt hiszem… De nem tudom. Csak össze vagyok zavarodva, el vagyok keseredve, és gyűlölöm magam a tehetetlenségem és a hülye kifogásaim miatt. Milyen nehéz a másik érzéseit megfejteni!
A.
Amikor túljutottam a kifogások cáfolásán, elkezdtem gondolkozni a Probléma konkrét mibenlétében. Nem tudtam meghatározni. Részemről egy érzés volt, egy sejtelem, amit nem tudtam megfogalmazni, csak éreztem, hogy ott van a levegőben, megmérgezi a mosolyokat, a viccelődéseket, a barátságot. Sose gondoltam volna, hogy egy barátság ilyen nagyon fontos lehet számomra. De amikor azon kaptam magam, hogy jé, ezen a Problémán többet gondolkozom, mint a nyelvvizsgán, az Egyosz-napon és az összes többi hülyeségen együttvéve, rájöttem, hogy mennyire fontos. Mennyire iszonyúan fontos. Erről álmodtam. Ezen morfondíroztam órákon. Még akkor is felötlött bennem a kérdés, hogy mi a baj?, amikor a legnagyobb kavalkádban próbáltam teljesíteni a dolgaimat.
De nem jöttem még rá. Eddig azt a taktikát folytattam, hogy hagytam, hadd haladjon minden tovább a maga útján, hátha kapok jeleket, mondatokat, szavakat, amikből következtetni tudok, amiből kapok valamit arra nézve, hogy mi a rossz, mit változtassak. Kaptam jeleket. Kaptam mondatokat. De az egész még mindig olyan nehéz. Úgy érzem, valamit hibáztam. De nem tudom, mit, és nem tudom, mikor. Kezdek rájönni, hogy a feladatom nem az, hogy megváltozzak, hanem hogy saját magam jöjjek rá a válaszokra. Vagy legalábbis azt hiszem… De nem tudom. Csak össze vagyok zavarodva, el vagyok keseredve, és gyűlölöm magam a tehetetlenségem és a hülye kifogásaim miatt. Milyen nehéz a másik érzéseit megfejteni!
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése