Hétvége

A lehető legtöbb vitamintömkeleget juttatom be a szervezetembe, mert bármilyen egészségesen próbáltam táplálkozni a tél folyamán - óhatatlanul is elért a tavaszi fáradtság.

Felettébb bosszant, hogy a reggeli tejestea mellett mostanság muszáj innom még egy-két kávét is az iskolában, mert egészen egyszerűen nem bírom ki ébren a fizika-, pénzügy- és történelemórákat (hát nem gyönyörű a magyar központozás? Holnap írok belőle!). Már nagyon várom a hétvégét, Julcsival és barátaival lemegyek Berkenyére, ahol az ő csapatuk drámázni fog, én pedig - hát, a lehető leghasznosabban próbálom majd eltölteni az időmet. Ez valószínű azt fogja jelenteni, hogy magammal viszem a mindenttudó vándorbotomat (a neve Valery) és a csudinehéz magyardossziéimat, majd belevágok a közepébe: tanulás-séta-tanulás-séta. Fizikai és szellemi feltöltődést remélek a hétvégétől, szurkoljatok nekem, hogy meglegyen. Jah, és már most szólok: nem lehet majd elérni se telefonon, se interneten. Mindenféle médium köztem és a világ között átmenetileg megszűnik. Great!

A múlt hétvégéről viszont van egy nagyon aranyos sztorim Nektek. Júlia nővérem nálunk aludt péntek-szombaton, így aránylag nagy létszámban képviseltette magát a család a szokásoshoz képest: öten voltunk Tárczyk, plusz Gyurrancs-Murrancs, aki hősiesen teljesítette az öt nő könyörgéseit - sütött például fincsi rétest, ami pikk-pakk el is szublimálódott. Mai napig nem tudjuk, hogyan. Egy dologban biztos vagyok: nem én voltam. Fogyózom. :P

Ami viszont az aranyos sztorit illeti: vasárnap este Júlia és én felkerekedtünk a Volkswagen Poloval, hogy átruccanjunk Herceghalomba Julcsinak egy-két ruhájáért. És ha már ott voltunk, nosza rajta, beültem a kocsiba egy kicsit vezetni. Julcsi rövid időn belül kinyomozta, hogy halványfűrészporosderengésem sincs az emelkedőn való indulásról, ezért elvitt a világon létező legmeredekebb emelkedőre, hogy hajrá, induljak el. Mondanom sem kell, hogy azonnal lefulladtam. Aztán megint. És megint. Ha jól emlékszem, olyan ötször-hatszor sikerült lefullasztanom a kocsit, amikor a Polo megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó gyújtani. Abban a pillanatban megjelent mögöttünk egy másik autó, ami nagyon nem fért el mellettünk. Kocsiból kipattan, kormány átad, Julcsi is lefullad, de végül sikerült a művelet, mindenki épségben megúszta.

Mentünk egy kört, és egy kisebb emelkedőn való sikeres próbálkozás után ismét eljutottunk a "mumus" kiindulási pontunkra. Elsőre megint lefulladtam, és ha jól emlékszem, másodikra is, de aztán - valamilyen rejtélyes okból kifolyólag - sikerült elindulnom! Én magamból kikelve sikítottam a boldogságtól, homályosan érzékelve csak a hasonló hangokat Julcsi irányából, bár ő egészen biztos nem a mámoros boldogságtól sikoltott, mint ahogyan én. A siker után ugyanis nem figyeltem arra, hogy ha a kocsi elindul, az utána tovább megy. Túléltük, mentünk még pár kört, utána még többször sikerült elindulnom az emelkedőn (nem lejtő! emelkedő!), de a kocsit azért nem voltam hajlandó hazavezetni.

Hát ennyit a mókás történetről, egyébként még körülbelül három-négy hónap, és (ha minden igaz) meglesz a jogsim, szóval féljen mindenki! Ígérem, az első útitervemet világgá kürtölöm, hogy legyen esélyetek egy szép, hosszú, békés nyugdíjra.

A.

Helyesbítés

Nem a 200. bejegyzésem volt a 200. bejegyzésem, mert utóbb kiderült számomra, hogy a bejegyzések száma, amit én látok, abba a blogger beleszámítja a piszkozatok számát is, ami esetemben kb 10 megjelenítetlen bejegyzést jelent - így az a szerencse ért, hogy még egyszer írhatok majd egy 200. bejegyzést, reményeim szerint még februárban.
ahoy
A.

Obama, mint főhős

Éjjel álmomban először találkoztam Obamával.

Egy bevásárlóközpontban voltunk, és amikor Obama felbukkant, nagyon tudtam neki örülni - ugyanis éppen egy tolvajt üldöztünk néhányan (nem emlékszem, kik), aki egy öreg néni kajáját ellopta azért, hogy megszerezze a néni aranyfogát. Egyszóval üldöztük ezt a valakit a csokis sor meg az alkoholos sor között, amikor a mélyhűtött cuccoknál megjelent Obama, és elállta az útját a gazfickónak.

Miután visszaadtuk a néninek a kaját az aranyfogával, Obamával kettecskén sétálgattunk a borok és könyvek között (álmomban ez a kettő valamiért egy helyen volt), és Obama undorodva nézett a könyvekre:

- Olyan silány, rossz minőségű könyvek íródnak mostanában! Már kiadtam a rendeletet, hogy Amerikában csak jó minőségű, értékes könyveket lehet írni. - mindezt úgy mondta, mintha tényleg az USA-ban lennénk, és ott csevegnénk a könyvekről.

- És mondd csak - kérdeztem én -, szerinted milyen az a jó könyv?

Na itt megfogtam. Sajnos soha nem fogom megtudni Obama véleményét a minőségi könyv fogalmáról, ugyanis amikor zavarba jött a kérdésem hallatán, szinte azonnal felébredtem. Azt egyébként megfejtettem, hogy miért egy bevásárlóközpont ételosztályán üldöztük az aranyfogas kaját - tegnap ugyanis annyira bitangpusztulatosan sok kaját ettem napközben, hogy konkrétan rosszul lettem tőle. :) Sajnos arra nincs rendelet, hogy mindenki csak annyi kalóriatömkeleget juttathat a szervezetébe naponta, amennyire szüksége van. Vagy legalábbis kezdeni tud vele valamit.

A.

Pötyi, az úrinő

Három-négy éve hozzánk került egy cicus, aki tetőtől talpig fekete volt, egyetlen fehér foltocskát kivéve, ami - mint valami elegáns bross, vagy nyaklánc - a mellkasán díszelgett. Ébenfekete színe ellenére Zsuzsi akkoriban rá volt kattanva a pöttyökre (senki nem emlékszik már, miért), és elnevezte a macsekot Pötyinek.

Így lett Pötyiből Pötyi. Hamarosan Anyum tanítványainak kedvence lett, mert akármit meg lehetett vele csinálni. Macskáktól nem várna az ember annyi alázatot és türelmet, mint amivel ő tűrte a gyerekek abajgatását. Sőt, néha úgy látszott, még élvezi is. 2007-ben bevittem Illyés Napokra, mert a Farm, ahol élünk volt a témánk, és gondoltam, elkél a teremben egy macska. Kutyust Nóri hozott, és már előre rettegtünk, hogy valamelyik állat meg fog kergülni a másiktól. Szerencsére Nóri golden rettrívere békés állat volt, habár megállás nélkül kellett rá figyelni, mert kicsit bezsongott a sok embertől. Nem úgy Pötyi. Eleinte nyávogott egy sort, hogy engedjük már ki a kosárból, ám miután kiszabadult, befoglalt magának egy-két, a gyönyörűségtől elolvadt lányt, akiknek az ölében konkrétan átaludta az eseményt. Tündéri volt, még hatszáz kutató tekintet sem tudta érdekelni. A terem zseniális lett, habár nem biztos, hogy Pötyi miatt vittük el az első helyet, azért ő is hozzátette a magáét.
Aztán ott van a Trixi kontra Pötyi ügy. Pötyi két éve nyáron ellett kiscicákat, de csak az egyiket tartottuk meg, ő lett Jacky. Az apuka Dagi, és Pötyi egész életében a "család" biztos magját képviselte. Sosem járt el kóborolni, ha kellett, erőszakkal is kinyávogta magának a kaját tőlünk, és mindig ő volt a békebíró a macskák és a kutyák között. Trixi kölyökként került hozzánk akkor, amikor Jacky született. Együtt nőttek fel, és mai napig nagyon jóban vannak. Pötyi viszont Trixinek mindig egyfajta irritációt jelentett, főleg télen, amikor valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindig rá akart feküdni a békésen éldegélő macskára. Pötyi meg tűrte... Trixi egyik nyáron az alvó Pötyiből próbálta kihozni a kisoroszlánt, de az ébenfekete cicus csak lenéző pillantásra méltatta a küszködő kutyát, mintha sajnálná, hogy ilyen ostobaságokra pocsékolja az idejét.

Szóval úrinő volt, de sajnos nagyon vézna termetű, és betegségre hajlamos. Egy hete már, hogy végleg eltűnt, arra tippelünk, hogy elment meghalni. Nem volt öreg, de Anyum szerint látszott rajta, hogy valami nincs vele rendben. Hiányozni fog.

A.

Tanáraim - 200.

És íme a kétszázadik. Egy véletlen gombnyomásból (van véletlen?) ez lett, egy számomra oly kedves blog. :) És végre itt az alkalom arra, hogy egy régóta esedékes témáról írjak: tanáraimról.

Mindenki, aki volt diák, tudja, hogy milyen értékes kincs a jó tanár. A szeretetnek van egy nagyon különleges fajtája, amit a diák a legkedvesebb tanárai iránt érez. Kicsit hasonlít ez a szülői szeretetre, a rajongásra és a színtiszta tiszteletre. Erős, megingathatatlan érzés ez, és egy olyan élmény, ami az ember életére szól. Nagyszüleim mai napig regélnek régi tanáraikról, akik ezt és ezt csináltak, ezt és ezt mondtak. A sok-sok év távlatából is élnek még a szavak, amik a tanároktól elhangzanak, habár amikor kimondták őket, bizonyára meg sem fordult a fejükben, hogy több emberöltő múlva is mesélik majd.

Ezeknek a tanároknak az a legnagyobb érdemük, hogy nem csak tanárként, hanem emberként is szólni tudnak a diákjaikhoz. Az én esetemben sem volt ez másként, és most végre elsorolhatom azokat a csodálatos embereket, akik megváltoztattak valamit az életemben, akik valami újat és többet adtak nekem, mint amennyi a munkakörükbe le volt írva. Engedjétek meg, hogy időrendi sorrendben haladjak.

Korábban már írtam bejegyzést csodálatos gitártanáromról, Gáborról, akihez harmadikos koromban kerültem, és akiért azóta is rajongok. Én állítom, hogy ufó, habár ő nem hisz nekem. Az egyik legérzékenyebb ember, akit ismerek, és csodálatosan tud bánni a gyerekekkel - még a sírva bömbölő tinédzserekkel is, akik csak akadozva tudják eljátszani a Für Elise-t az óráján. Csodálatos ember, csodálatos fejfedőkkel. Egyszerűen imádom.

Aztán ott van Marika néni. Talán ő az egyetlen ezen a listán, aki lehet, hogy nem tudná, ki vagyok, ha hirtelen elé toppannék. Ő volt általános iskolában a történelem tanárom. Ötödik elején gyűlöltem, mert sosem tanulásnak rossz jegy lesz a vége. Aztán bemagoltam Spártát és Athént, írtam belőle egy kövér ötöst - és életemben először ráéreztem a kemény munka által szerzett siker ízére. Onnantól kezdve rajongtam a történelemért, és le sem vettem a szemem Marika néniről attól fogva, hogy belépett az osztályterembe, egészen addig, amíg ki nem ment az ajtón.

Később elkerültem az általánosból, és bekerültem a zord Illyés falai közé - emlékszem, mennyire rettegtem azoktól a falaktól. De talán még jobban Gelencsér tanár nőtől, aki kegyetlenül szigorú németdolgozataival és gyors kiejtésével pillanatok alatt elnyerte nálam a Legfélelmetesebb Tanár címet az iskolában. Egy év múlva osztályfőnököm, és második anyukám lett. Ő olyan, mint egy anyatigris, az osztályáért mindent képes megtenni, hallatlan türelme és iszonyú nagy szíve van. Ő az egyetlen a suliban, akinek bármit elmondhatok, a suliügyektől a családi bajokon keresztül a pasikig - mindent. Egyszerűen: szeretem.

Két éve már (de rég volt!), hogy kisírtam Anyumtól, hogy nekem bizony angoltanárhoz kell járnom. És itt jön a következő szerelem a sorban: Zsuzsa, az angoltanárok gyöngye. Nem csak angoltanárom volt ő, sokszor mondtam, amikor mentem hozzá, hogy "megyek a pszichomókusomhoz". Tudták jól, hogy Zsuzsára gondolok, akivel még angolul is képesek voltunk órákig elbeszélgetni a legkülönfélébb témákról, természetesen "nyelvvizsgára készülés" néven. :) Iszonyatosan nehéz volt megszokni, hogy már nem járok hozzá többet, hiszen egy "zsuzsázás" után feltöltődve, tele új gondolatokkal mentem haza. Mai napig ő jut eszembe, ha tejesteát iszom. :)

És megintcsak egy "véletlen" műve a következő életre szóló élményem: Ági. Az ő nevét heccből felírtam a füzetembe, amikor szóba került magyarórán. Amikor tanultam, megakadt a szemem a nevén, és végül megkérdeztem a tanáromat, hogy nem tudná-e megadni a számát. Ő ugyanis az egyik legjobb logopédus kerek az országban. Bő két hónap alatt pikk-pakk megtanított beszélni. Nem is értem, hogyan tudtam létezni azok az információk nélkül, amiket tőle tudtam meg. Két hete, amikor egyik szerda délután elmentem hozzá, ő rám nézett, és ezt kérdezte: Anikó, miért vagy te még itt? Gyönyörűen beszélsz! Így hát ez a kaland is véget ért, Ági megtanított beszélni, lélegezni, és ő volt az a tanárom, aki kijelentette, hogy egy tanár-diák kapcsolatban nem csak a tanár van hatással a diákra, hanem a diák is a tanárra. Más szemszögből kezdtem közelíteni rengeteg dolgot az órái után, és nagyon hálás vagyok azért, hogy megtanított arra, hogy a mondat végén vigyem le a hangsúlyt. :)

Utoljára hagytam Bácsit, a magyartanáromat. Ő a kettes számú ufó. Ő is egy Timár, ahogy Zsuzsa is az, úgy néz ki, ezek a Timárok tudnak valamit. Bácsiról nem tudok mit mondani... ő Bácsi. Tanít az Illyésben, tanul és tanít az egyetemen - egyszerre. Egy éve, amikor Julcsival az oxfordi buszon csücsültünk, valamelyikünk feldobta a témát: kiket ismerünk, akik valóban intelligensek? Mindkettőnk első gondolata Bácsi volt: róla az intelligencia és a tájékozottság szobrát is ki lehetne faragni. Nagyon nagy szíve van, annál is nagyobb tudása, és egy szál haja se. Egyik kedvenc szava a kurva, és néha T-Rexet utánozva vicsorít a pad tetején, míg mi a padok alatt fetrengünk a röhögéstől. És már most rengeteget köszönhetek neki (NINCS olyan, hogy deviszont!!! - újabb vicsor....).

Vele zárom a Legkedvesebb Tanáraim toplistámat, de annyit mondhatok: itt korántsem fejeződik be a Jó Tanáraim nevű lista. Nyugi, majd egyszer írok egy Ki A Legszörnyűbb Tanárom listát is. Élvezni fogjátok...

Nagyon hosszú bejegyzés lett, kíváncsi vagyok, végig tudtátok-e olvasni. Ez volt a 200. irományom, minden elismerésem - és köszönetem - azoknak, akik figyelemmel kísérik a Napokat. Rengeteget jelent ez nekem.

A.

8 és feledikről

Amikor nagyon magam alatt vagyok, keresnem kell valamit, amibe belekapaszkodhatok.

Az elmúlt egy-másfél hónapban egy "lájtosabb" depresszióban szenvedtem, ami - gondolom - többeteknek feltűnt. (Azért írom "lájtos" depressziónak, mert az igazi depresszió nem egy hónapig tart.) Sok tündér közületek odajött hozzám, és megkérdezte: mi bánt? valami baj van? szomorú vagy? segíthetek? - eleinte tagadtam, de később csak annyit válaszoltam, hogy igen, baj van, de nem tud senki segíteni, a mélyből nekem kell kimásznom. Ezúton is köszönöm, hogy megértettétek, és toleráltátok antiszociális viselkedésemet. Ennél többet, jobbat nem tehettetek értem.

Nem mondanám, hogy kifejezetten kerestem a kapaszkodót. Mélyen nagyon jól tudtam, hogy jönni fog valami, ami megnyomja bennem a megfelelő gombokat, ami segít helyesen gondolkozni. Nem állítom, hogy már teljesen "kigyógyultam", de lényegében igen. Az elmúlt idő fájdalmas volt, és ezt szó szerint lehet érteni. Előfordultak olyan reggeleim, hogy felkeltem, és éreztem a szívemben egy mélységesen mély fájdalmat, ami összegörnyesztett, és muszáj volt sírnom. Előfordult, hogy mentem az utcán, gondolkodtam, és hirtelen valami semmiség elindította bennem újra ezt a fájdalmat, lehorgasztotta a fejem, és el kellett takarnom a szemem, hogy ne lássák, mennyire sírok. Volt este, amikor álltam a zuhany alatt, gondolatok nélkül, gépiesen végezve a megszokott mozdulatokat, amikor hirtelen eleredtek a könnyeim, és magamba roskadva álltam öt percig a forró víz alatt. De nem lett jobb, a sírás nem segített, csak jelzett nekem: hé, valami nincs rendben, csinálj már valamit! Csinálj már valamit.

A fogódzkodó - nem fogjátok elhinni - egy énekes lett. A zene (Soma barátom most bizonyára fintorogva csapja le Apple laptopját) nem más, mint eminem. Ki hallott róla, ki nem, lényegtelen, 4-5 éve elég híres rap-énekes volt, de drogproblémák miatt eltűnt egy időre. Egy éve újra megjelent, tisztán, és ismét zenélni kezdett. Én ezidáig soha nem hallottam tőle mást, csak a leghíresebb számát (Lose yourself), azt is csak azért, mert a maga idejében minden rádióból ez ömlött. Lényeg ami lényeg, valahogy belebotlottam eminembe, megnéztem a klippjeit, elolvastam a szövegeit, megvettem egy cd-jét és 8 mile című filmjét, utánanéztem az életének. Egyfajta megszállottság volt ez, egy transzállapot, a mániámmá vált minden vele kapcsolatos dolog. Jó példa az, hogy órákig képes voltam a neten keresgetni olyan képet/filmet, ahol eminem mosolyog. Mi ez, ha nem mánia? És ez a mánia észrevétlenül túllökött "lájtos" depressziómon. Nem tudnám megmondani, hogy történt, egy pszichomókus biztos tudna sok-sok okosat mondani a repetíciórítustól elkezdve a figyelemelterelésen keresztül az öntépelődésig mindenféle gyönyörű nyalánkságot, én inkább csak annyit mondanék, hogy a tíz lépcsőfokból elértem a nyolc és felediket, nemsokára ismét fent leszek a toppon. Mégegyszer köszönöm az aggódó (és szembesítő) kérdéseket. Habár nem látszott az üveges tekinteten keresztül, de mindent észrevettem - és mindenért hálás vagyok.

A.

One chance

Hat órám van még aludni, utána kezdődik az egész elölről. Tudjátok, arra jöttem rá, hogy tényleg attól függ, hogy az út melyik oldalára születsz. Mindig éreztem, hogy valami el lett cseszve. Valahol elcsúszott valami, és ezért van az egész.

Tudnék küzdeni. Az életem lenne a küzdelem, a harc, a kitartás, minden, ami ezzel jár. Szemétben, szarban, de küzdeni, valami másért. A véremben van, a szívemben van, én vagyok a küzdelem. És ez az, ami olyan nagyon hiányzik - nincs küzdelem. Miért küzdjek? K..ott nyelvvizsgákért? Egyetemért? Pénzért? Még több pénzért? Még több boldogságért? Miről beszélgetünk, miről dumálunk éveken, életeken keresztül?

Rájönni nem lehet - de ha küzdeni akarok, tudnom kell: a küzdelem mindig lentről kezdődik.

A.

320 fölött

A mai naptól a BKV jegyek ára 300-ról 320 forintra emelkedett.

Tegnap küldtem egy e-mailt egy nagyon kedves tanáromnak, hogy tud-e olyan embert javasolni nekem, aki otthon van a külföldön tanulás ügyében. Nem az ösztöndíjjal kimenős külföldi kiruccanásra gondolok, hanem arra, amikor kimész, és 3-5 évig intenzíven kint tanulsz, kinti iskolával vagy tanulói jogviszonyban, a végén diplomával, ahogy kell. Itt is megragadnám a lehetőséget, hogy mindenkit, aki olvassa a blogomat, kérem, szóljon, ha tud olyan személyről, aki ebben nekem segíteni tudna. Jelenlegi célom Lund (Svédország), úgyhogy akár olyan magyarokkal is szívesen felvenném a kapcsolatot, akik Svédországban élnek vagy tanulnak. Minden infót csokival jutalmazok!!!
Szóval 320 forint. 3850 a diákbérlet (a nyugdíjasokét persze nem emelték, hiszen nekik van idejük elmenni szavazni). Minden nap kétszer felmegyek az index.hu-ra, hogy megnézzem a nap történéseit, és néha elszörnyedek, hogy mi van ebben az országban. Egészségügy, tömegközlekedés, politika, közoktatás, autósiskola... Mind belülről rohad. És hogy mit érünk el vele? Azt, hogy a nyugdíjasok itthon maradnak, a fiatalok elmenekülnek külföldre, a középkorú, keményen dolgozó emberek pedig megszívják a levét, mert elmenni nem tudnak, itthon meg kiszipolyozza őket a korrupció és hozzá nem értés. Sokszor felteszem mostanában a kérdést, hogy a ropogós nagykorúságommal elmenjek-e szavazni. Mint a diákönkormányzatban tapasztalt bukó, tavaly elhatároztam, hogy persze, elmegyek szavazni, kezemben a sorsom, mentsük meg a világot, legyen világbéke, ilyesmi. Aztán rájöttem, hogy nem így működik. 1: nem is szavazhatnék, mert az utcánkban átszámozták a házakat, a lakcímkártyámon pedig még a régi szám szerepel. Jelenleg pedig van jobb dolgom, mint hogy újért rohangáljak. 2: akkor fogok elmenni a választásokra, hogyha nem csak a szar és a még szarabb között lehet választani, hanem legalább az elégséges és kevésbé elégséges között (iskolában a 2-est nevezik elégségesnek).

Szóval ma bemegyek a városba, megveszem a 3850 forintos bérletemet, hogy ne kelljen 1050 forintot kifizetnem azért, hogy bejussak a nagyihoz az autósiskolából (ahonnan mellesleg pont most fogok kilépni, mert már most a dupláját fizettette ki velem a csaj, mint amennyibe egy normális jogsi kerül). Két év múlva pedig egyetemre fogok járni. És mindent megteszek azért, hogy ne Magyarországon.

A.