Mese az udvarias női hangról

Tegnap este egy kissé felejthetőbb előadást néztem a Nemzetiben (Tartuffe - kár, hogy kívülről tudom az egészet, kicsit untam), és szerencsémre a délutáni előadásnak már negyed hatkor vége szakadt. Előzőleg elhatároztam, hogy betegségemre tekintettel kocsival megyek az Etele térig, onnan pedig tömegközlekedem.

Azám, de amikor a darabnak vége lett, kiderült, hogy Gyuri (Anyum barátja) is felénk tart a városból, azzal a különbséggel, hogy ő a XX. kerületben dekkolt apukájánál, én meg a Nemzeti előtt egy szál szoknyában fagyoskodtam a HÉV megállónál (voltam annyira - hát, hülye -, hogy nem a 103-assal mentem ki az Etelére, hanem körbementem a HÉV-6os vili-7es busz vonalon... lőjetek le!). A legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy én kimegyek a kocsiért, majd kocsistul elmegyek Gyuriért a Helsinki útra. Végülis már beüzemeltem az iPhone-omba a zseniálisan hiperszónikus GPS rendszeremet, ami kellemes női hangon - és természetesen magázódva - utasítgat jobbra-balra.

Így is történt. Egyik mustangos lábam a másikat követte, próbáltam nem elzanyálni a hányadéknak álcázott latyakban, végül sikeresen elértem az autót. Ülés maxra hátratol, csizma levesz (nem tudok magassarkúban vezetni...), telefonba remegő kézzel beír a cím. Eddig megvolnánk. Anyummal előtte megbeszéltem, hogy a Petőfi híd felé akarok menni, végtére is ez az egyetlen híd, amit ismerek. Hát, a GPS nem így gondolta. A Lágymányosi híd felé akart vinni, de én makacsul kitartottam a Petőfi mellett. Édesen elbeszélgettünk, valahogy ekként:

- Kérem, a következő lehetőségnél forduljon jobbra.

- Fogodbepofád!

- Kérem, ha lehetséges, azonnal forduljon meg!

- Mennyanyádba, fordújfő'!

- Kérem, tíz méter után forduljon jobbra. MOST forduljon jobbra!

- Magabiztos, önálló nő vagyok. Tudok vezetni. Nincs csúcsforgalom. Szeretem az életem. KUSS!

- Kérem....

Ez így folyt egészen addig, amíg a Petőfi hídon át nem értünk. Onnan átadtam az irányítást az udvarias női hangnak, hadd vigyen arra, amerre ő akar. Robotpilóta bekapcs. Egészen ügyes volt, annak ellenére, hogy nekem még az is nagy feladatnak bizonyult, hogy teljesítsem ama kívánságát, miszerint "kérem, haladjon ezen az úton öt kilométert". Köszi, de mit jelent az "ezen az úton", és mit jelent az "öt kilométer"?! Ráadásul abbeli örömében, hogy végre azt csinálom, amit mond, már nem pofázott annyit, és hirtelen roppant egyedül éreztem magam. Más lehetőséget nem láttam, elkezdtem én beszélni hozzá (a kis hűtlenhez), ilyeténképpen:

- Ugye tudod, hova megyünk? Én még sosem voltam ott, de most bizony oda megyünk, tudtad? Mit kértél a Mikulástól? Hmm? Hát ez baz***g hogy vezet? Őőőrüüült!

És így tovább, amíg monológomat újra meg nem szakította az udvarias női hang (valami név kéne neki, de hogyan hívhatnak egy udvarias női hangot?), kért, hogy forduljak le balra, majd utána ismét élesen balra. Ebből az elsőt sikerült is megcsinálni, de a másodikból egy éles jobbos lett, aminek következtében valamilyen hídon találtam magam, és az udvarias női hang ismét megkért, hogy takarodjak már, és "azonnal forduljak vissza". Köszi, egy híd közepén. Ennek örömére mentem tovább a rossz irányba, amikor (mintegy legmélyebb imáim megtestesüléseként) szembe jött velem A Benzinkút. Gyors behajt, gyors megfordul, gyors megy tovább. Át a hídon, itt egy balos, ott egy jobbos, és a megnyugtató, udvarias női hang végre közölte:

- Ön kétszáz méter múlva eléri célját.

Zsííír. Diadalmasan hívtam föl Gyurit, hogy jöhet, itt vagyok. Kicsit mondjuk csökkent az egóm, amikor észrevettem, hogy sikerült egy kocsikiállóba parkolni, és odébb kellett gurulnom, hogy egy dühös csákó ki tudjon hajtani a rozzant kocsijával, de ez van. Hazafelé csöppet megcsappant a lelkesedésem GPS-em iránt, mert nagyjából tudtam az utat, Sting If on a winters night című lemezét is be mertem kapcsolni, a navigációt meg nem tudtam kikapcsolni a nagy koncentrálásban. Ő meg csak nyomatta a rizsát ezerrel, teljesen feleslegesen és idegesítően. A nyolcvanadik körforgalomnál fogtam magam, bevágódtam egy buszmegállóba, és addig nyomogattam az iPhone-t, amíg el nem hallgatott az udvarias női hang ("Kérem, kétszáz méter múlva hajtson ki a körforgalomból a második kijáratnál. Kérem, száz méter múlva hajtson ki a körforgalomból a második kijáratnál. Most hajtson ki a körforgalomból.") Közben arra gondoltam: kérem, nyomja meg a piros gombot, és nyugodjon békében.

Ámen.

A.

Tanulok - fujj

Hétfőn matekból doga van, térgeometria uno.
Minek tanulsz?! Végzős koromban szart se tanultam, mégis megvan az érettségim!
Kedden magyar emelt szintű érettségi előkészítőm van öt órától, amire volt egy hetem, hogy megtanuljam az egész barokk korstílust (magyar és világi egyaránt). Plusz nyelvtanból beficcent egy szófajtan, ami egészen elképesztően bonyolult.
Látjátok? Szerintem ez már beteges, valami baja van, nem megy el cipőt venni, hanem folyton csak gubbaszt és tanul!
Múlt hét péntekre be kellett volna adnom egy hátomoldalas elemzést Kosztolányi Esti Kornél című novellaciklusáról.
Jaj, bocs hogy nem hívtunk, gondoltuk, nem érsz rá, tanulsz...
Hatszáztíz embernek szervezem meg két hét alatt, hogy négy színben és öt méretben illyéses pulcsit tudjanak rendelni/kifizetni/kézhez kapni. Több óráról elkésem, tesiórára sikerült úgy nem bemennem, hogy elfelejtettem elkérni magamat, erre a tanár (miután letorkolt, amikor el akartam mondani, mi történt pontosan) kijelenti, hogy egy "a kivételesen lusta Tárczy Anikó" vagyok.
És mindez mennyivel könnyebb lenne, ha...

Ezen kívül egészen ritkán van sírhatnékom, legtöbbször olyankor, amikor eszembe jut az egyetem. Még mindig nem írtam levelet sehova, sajnos valami bekattant ez ügyben, valószínű, annyira rettegek ettől az egésztől, hogy nem tudok racionálisan gondolkodni és cselekedni. Mindennemű segítségért iszonyú hálás vagyok, mert sajnos nem sok olyannal találkozik az ember, aki Lundban tanult úgy, hogy nem kiruccant egy Erasmussal, hanem ténylegesen ott volt jogviszonya. Furcsa, de ahányszor valaki (kedvesen, nem hitetlenül vagy követelőzve) megkérdezi, hogy "ugyan már, Anikó, mondd meg, hogy áll az a mumus levélírás az egyetemre?" - na annál többször fogom rávenni magam, hogy "most bizony megírom!". :) Aztán valamikor tényleg. Talán ma.
Tanulás után...
A.

Valami furcsa

Tegnap egészen megdöbbentő élményben volt részem. Indultam hazafelé a magyar előkészítőről (Semmelweis utca), és le kellett mennem az Astoria aluljárójába. Elindultam a lépcsőn, amikor egy „Hi!”-t hallottam magam mögül körülbelül egy-két lépésre. Megfordultam, és egy sötét-fekete néger állt mögöttem, tudjátok, az a típus, amelyik olyan nagyon-nagyon fekete. Sötét napszemüveget és szinte teljesen fekete ruhát viselt, és fülig ért a szája. Gondoltam, eltévedt, vagy kérdezni akar valamit, ezért széles mosollyal az arcomon visszaköszöntem: „Hi!”. Épp leértünk közben a lépcsőn, amikor ő gyors két lépéssel lefaragta a köztünk lévő távolságot, és megragadta a hajamat.

- Nice hair! – mondta. Teljesen leblokkoltam, a mosoly az arcomra fagyott. Első gondolatom az volt, hogy futni kéne, de mégiscsak nevetséges lenne elfutni fényes nappal… Ő nem zavartatta magát, tovább beszélt hozzám (továbbra is a hajamat tapizva):

- How are you? Fine? What’s your name? Where are you goin’? – és így tovább, és így tovább. Özönlöttek felém a teljesen privát kérdések, miközben még mindig a kezében volt a hajam, az idétlen mosoly a fejemen, mentünk befelé az aluljáróba. Lassacskán kezdtem tényleg nagyon megijedni, úgyhogy valami olyasmit motyogtam, hogy „sorry, I’m in a hurry”, azzal elkezdtem majdnem futni kifelé az aluljáróból. A hajamat szerencsére elengedte, de még egy ideig utánam jött, kérdezgetve, hogy „really? are you in a hurry?”, de szerencsére neki a metró felé kellett mennie, nekem meg a buszhoz, fel a szabad levegőre.

Felérve néhány percembe telt, mire kissé lenyugodtam, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy ugyan mi a frász volt ez? Persze az volt az első ötletem, hogy biztos valamelyik következő kérdése az lett volna, hogy nem akarok-e jól fizető állást külföldön, vagy valami hasonló, de további töprengés után felmerült bennem, hogy mi van, ha ő tényleg csak barátságos akart lenni? Lehet, hogy ott, ahonnan ő jött, ez teljesen természetes, hogy a pasik csak úgy megfogják valakinek a haját az utcán, elkezdenek kedvesen csevegni vele. Ezt kicsit megcáfolta az, hogy a hajam egyáltalán nem sorolható a kiugróan szép kategóriába, főleg nem egy két és fél órás előkészítő után - kifejezetten csapzott voltam.

Azt viszont biztosra tudtam, hogy az én intimszférám ennél sokkal-sokkal szélesebb, és kizárólag kettő darab ember nyúlhat külön engedély nélkül az én hajamhoz: a fodrászom és az anyám. Senki többet harmadszor. Amikor megfogta a hajamat, úgy éreztem, minta valamilyen módon a lelkemet ragadta volna meg, mert a hajam az egyik legkényesebb intimzónám. Más lett volna, ha a karomat fogja meg, vagy a vállamra teszi a kezét, ne adj’ isten a derekamat karolja át. Nem mondom, ez esetben is pánikba esem, de ez a haj-dolog… Nehéz megfogalmazni, miért ilyen kényes pont ez az embernek. Anyum azt mondta, hogy az Avatarban sem véletlen, hogy a hajukkal érintkeznek a Na’vik. :)

Hát ez történt velem. Utólag persze meglehetősen ostobának érzem a reakciómat, de amikor az ember élesbe kap egy szitut, nem valószínű, hogy úgy tud reagálni, ahogy azt hosszas gondolkodás után tenné. Rögtönözni kell.

A.

Álmomban már nem repülök

Ma tudtam meg, hogy vannak olyan emberek, akik nem emlékeznek az álmaikra. Álmodnak, de később, amikor felébrednek, egy aprócska kis foszlány nem sok, annyit sem tudnak felidézni.

Akik viszont álmodnak, azok sem mindig tudnak repülni álmukban - vagy legalábbis nem emlékeznek ilyen álmukra. Én kiskoromtól kezdve tudtam repülni, és amikor ez megtörtént, álmaim olyan mély (és nagyon jó érzéssel kevert) nyomot hagytak bennem, hogy sokra mai napig emlékszem.

Talán a legmeghatározóbb, amit még óvodás koromban álmodtam, a Jézus-álom volt. Még jártunk a biatorbágyi gyülekezetbe (jóóó régen volt már!), és a gyerekórán tanultunk mindig Jézusról. Halvány fogalmam sem volt, hogy ki ő, folyton kevertem Istennel, nem értettem, miért javítanak ki, ha Isten helyett Jézust mondok - mára már tiszta előttem a különbség, és az is, hogy jó hülye volt az a felnőtt ökör, aki kijavított, mert végülis Jézus és Isten egy és ugyanaz. Lényegtelen, Jézus végül nem határozta meg az életemet, annál inkább a róla álmodott álmom a személyiségemet.

Történt egyszer réges-régen, hogy volt egy képzelt alteregóm, akiről biztos meséltem már Nektek - ugyanúgy nevezték, mint engem, ugyanolyan idős volt, egyfajta Esti Kornél szerepet töltött be az életemben. Mai napig meg-megjelenik nálam, de csak nagyon válságos időszakokban. Egy szó mint száz, ezzel az "alakmással" álltam álmomban a házunk hátsó kertjében található dombon. Az álom meglepően egyszerű volt, ahhoz képest legalábbis, hogy milyen összetett és bonyolult álmokat tudok néha termelni. Ez esetben egészen letisztult volt a kép: Jézus baloldalán alteregóm, jobb oldalán pedig jómagam álltunk. Jézus csupa-csupa fehérben volt, mezítlábasan. Azt mondta, hogy beszélgetni akar velünk, erre megfogta a kezünket, és mi a kezét fogva lerepültünk vele a domboldalról, átrepültünk a kerten, és a kert végében található gyümölcsösnél értünk talajt. Ennyi volt az álom, de mindez az én saját szemszögemből pergett le bennem: ahogy megfogom Jézus hatalmasnak tűnő kezét, ahogy érzem, amint átáramlik valami furcsa meleg az ő kezéből az enyémbe, majd felemelkedünk, de én már a saját erőmből/képességemből repülök. Látom, ahogy alattam 4-5 méterre elsuhan a kert, és tudom, hol fogunk leszállni. Extázisszerű állapot volt, olyan tiszta boldogság, amit nem tudok semmihez hasonlítani. Abban is biztos vagyok, hogy az orgazmushoz sincs túl sok köze, mert ez az érzés valahogy a lelkem kielégülése, ami talán csak a kisgyerekeknél lehetséges.

A Jézus-repülés óta rengeteget álmodtam arról, hogy egyszercsak repülök. Szobák plafonjánál repkedtem, óceánokat repültem át, sokszor volt, hogy a környéken szálltam erre-arra, de olyan is előfordult, hogy nem létező, vagy legalábbis abszurd helyeken kezdtem repülni álmomban.

Utolsó repülésemre is épp olyan tisztán emlékszem, mint az elsőre. Majd' fél éve álmodhattam ezt, és emlékszem, milyen boldogan ébredtem, milyen feltöltődött voltam az álom utáni napon. Arról szólt az álmom, hogy egy lépcső tetején állok, a Balaton partján. A lépcsőnek teteje is volt, félkör alakú üveg teteje, ami fehéren világított. Én lenéztem, és arra gondoltam, hogy már soha többé nem fogok tudni repülni álmomban. Tudtam, hogy annál jobb nincs, mert teljesen olyan, mintha a valóságban történne, az álmon keresztül én tényleg repültem, ennek köszönhetően valóban tudom, milyen lehetne az evilágban egyszercsak felreppenni, mindenféle segítség nélkül. Teljesen átélhető élmény volt ez álmaimban, olyan, mint a gravitáció. Tehát álltam a lépcső tetején, sirattam az időt, ami megfoszt ettől az élménytől, és ekkor hirtelen fellebbentem, és lerepültem a lépcsőn - ami addigra már nagyon megnyúlt, szóval ki tudtam élvezni a repülést rendesen.

Azóta nem repültem. Félek, hogy soha nem is fogok többé, és talán el fogom felejteni, milyen érzés az, amikor elszakad a lábam a földtől, és egyre magasabbra szállok. Könyörgöm, valaki találjon fel valami kütyüt, amit ha bekapok, akkor a valóságban is tudok majd repülni! Köszi!

A.

Y kontra X

Magyarország, Budapest, Móricz Zsigmond körtér, 2010. október elseje, délután öt óra tizenegy perc.
Beálltam három roma mögé a zebránál. Körülbelül tíz-tizenkét másodpercet kellett várnom a lámpára, hogy zöldre váltson. Ennyi idő alatt ismét (ma már sokadszorra) lepörgettem a fejemben mai spanyol órámat: egyik legokosabb osztálytársammal vitatkoztam a szünetben, ami végül az órára érkező tanárunkat annyira érdekelte, hogy negyvenöt percen keresztül erről volt szó. A vita valahogy úgy robbant ki, hogy osztálytársam (nevezzük mondjuk Ynak) cigányellenes hangvételben beszélt valamiről, kifejezetten agresszívan. Amikor közbeszóltam, heves ellenállásba ütköztem, és meg kellett tapasztalnom, hogy a teremben lévő hat emberből egyedül én gondolom úgy, hogy nem az a megoldás, hogy 1: gyilkoljuk le a kisebbségeket vagy 2: tüntessük őket el az országunkból vagy 3: legalábbis nagyon-nagyon büntessük meg őket a sok gonoszságért, amit tesznek.
Sokáig folyt az órán a vita, hogy mi is a probléma, ki hogyan áll hozzá, miért vannak előítéletek, igazán annyira rosszak-e a romák, mint ahogy azt manapság ennek az országnak a nagy része gondolja. Én újra és újra hoztam fel az érveimet, próbáltam más szemszögből megvilágítani a dolgokat, felvetettem, hogy mi lenne, ha például megpróbálnánk megérteni őket, és a többi és a többi... A vitának az óra végét jelző csengő vetett véget, én pedig kissé csalódottan, kissé örülve jöttem ki a teremből. Csalódtam, mert nem gondoltam volna, hogy egy Illyésben ennyire sok, Y-éhoz hasonló antiszemita megnyilvánulás létezik, de örültem is, hogy azok, akikkel végigvitatkoztuk az órát, képesek voltak értelmesen, intelligensen hozzászólni a témához, észérveket hoztunk föl, volt, hogy én győztem őket meg, volt, hogy ők engem, egy szóval - tanulságos negyvenöt perc volt.
A Móriczon eddig jutottam a gondolatmenetemben, amikor zöldre váltott a lámpa, és elindultam a túloldalra a három roma mögött. Látszott rajtuk, hogy pontosan abba a típusba tartoznak, akiket Y annyira nem szeret, mert "agresszívek", "javíthatatlanok", "munkakerülők", "gyilkosok", "tolvajok", és még sorolhatnám... Mentem a három cigány srác mögött, néztem, ahogy egymás között pusmognak valamit, miközben (természetesen) szorosan magamhoz szorítottam a táskámat - ahogy azt mindig teszem, ha a városban közlekedem.
Átértünk a zebrán, és mire felléptem a járdára, sikerült magam annyira beleélni magam a három fiú helyzetébe, amennyire csak tudtam. Eszembe jutottak saját szavaim, amit Y-nak mondtam pár órával korábban: próbáld megérteni őket, próbáld beleélni magad a helyzetükbe! Ezt próbáltam meg magam. Aztán fölnéztem, és láttam, ahogy egy hatalmas árpádsávos zászló lobog előttem, alatta a felirat: "Elég az élősködőkből!" Oldalt szúnyog, piros körben áthúzva.
Hogy érezheti magát akármelyik cigány, akik nyilván beletartoznak az "élősködő" csoportba, és az ország, amiben élnek, elfogadja, sőt, élteti az őket kiirtani/kitelepíteni akaró megnyilvánulásokat. Én majdnem elsírtam magam. Olyan volt, mintha megint két évvel korábban lett volna, amikor egyszer úgy beleéltem magam egy filmbe, hogy hirtelen úgy éreztem, mintha megint a második világháborúban lennék, és egy hatalmas horogkereszt lenne kirakva a Móricz Zsigmond körtérre, ami teljesen helyénvaló, és renden van.
Én valahogy nem tudok ezen ilyen egyszerűen átsiklani. Nem ismerjük őket, a műveletlen magyar nép azt sem tudja, kik ők, nem tudjuk, milyen a világnézetük, nem látunk bele a mindennapjaikba, nem tudhatjuk, milyen úgy kimenni az utcára, hogy tudjuk: majdnem minden fehér bőrű ember a környezetünkben gyűlöl, megvet, vagy undorodik tőlünk. És itt is csak úgy tudom befejezni, ahogy az órán tettük: nem tudom, mi a megoldás. Nem tudom, van-e megoldás. De amíg már a fiatalok hozzáállása is agresszióból, gyűlöletből és félelemből születik, addig nem hiszem, hogy reménykedhetnék.

.

"Minden nap tisztán kelek fel, és tisztán fekszem le. Minden nap kimászom az ágyból, fogat mosok. Fogat mosok, visszamászok az ágyamba. Minden nap rádöbbenek, hogy valamire rájöttem, ami nem lehet valóság. Világokat építek föl, világokat döntök romba, miközben azt gondolom: ez a célom, így építkezek. Minden nap tisztán fekszem le."

Holnap vége van a szeptembernek, és be kell vallanom, furcsán csöndes voltam ebben a hónapban. Nem csak ide nem írtam, a más formájú írásaim is takarékon voltak. Be kell vallanom: félek írni Ha csak belegondolok, hogy le kell írnom egy kijelentő mondatot, aminek határozott, visszavonhatatlan pont feketéllik a végén, megborzongok, és a legtöbb esetben azonnal elmenekülök a pontok elől. Ma egy osztálytársnőm megkérdezte, hogy segített-e a pszichológus.

Mert pszichológushoz jártam. Április második hétfőjétől tegnapelőttig. Nem, nem vagyok dilis

A pszihológus hasznos volt Rettentő sok megoldatlan kérdést vetett fel bennem, és egyet sem válaszolt meg Arra is rádöbbentett, hogy olyan ember vagyok, aki szereti azt a mondatot kimondani, amit a legkevésbé várnak el tőle, például:

- Segített a pszichológus?

- Nem.

Értitek? Egy dologról viszont néhány kivétellel soha nem beszéltem: saját magamról. Az ember nem tud magáról beszélni, mégis folyton magáról beszél, nem így van? Tulajdonképpen össze kell szednem megint a bátorságomat, hogy olyan szövegeket tudjak írni, amibe pontok kerülhetnek Már értem, miért van az, hogy bizonyos írók egy betűt sem tudnak leírni akkor, ha a valóságról kell írniuk: tisztában vannak azzal, hogy nincs valóság Viszont ha fikciót írsz, leírhatod azt, amit gondolsz anélkül, hogy megkérdőjeleződne a valóságalapja. Leírhatod az általad igaznak vélt dolgokat, de csak két esetben Vagy a szöveged elé írod, hogy "szerintem" (ami veszett kefe nyele, mert mindenki magáról beszél), vagy az egészet úgy kezded, hogy "volt egyszer egy furcsa hely és idő, ahol az emberek reggel felkeltek és fogat mostak, este fogat mostak és lefeküdtek, napközben rájöttek dolgokra, amit igaznak hittek. Ebben a világban történt egyszer, hogy..."

.

Ima

Ó, a gyermekkor istenei halhatatlanok!

*

Szeret, mulandót szeret, aki él!

*

- Mit látsz, mikor eloltod a villanyt?

- Nem tudom megmondani, mi az, de tudom, hogy az enyém.

*

A fantázia egy szem, egy csodálatos harmadik szem, amely szabadon figyel. Gyerekként ez a szem százszázalékos tisztasággal lát. Az idő előrehaladtával viszont a látása kezd elhomályosulni... egy nap pedig a kidobó beenged minket a bárba anélkül, hogy elkérné a személyi igazolványunkat. Ennyi, tessék. A tekintetünk. Valami a tekintetünkben. Nézz tükörbe, és szólj, ha nincs igazam.

*

Mindannyian száműzzük a Fogtündért, meggyilkoljuk a Télapót, megöljük a Babszem Jankót üldöző óriást. És a szegény, öreg mumus! Újra és újra halálba röhögjük.

*

Úgy hiszem, hogy végeredményben mindannyian egyedül vagyunk, és minden komoly és hosszan tartó emberi kapcsolat mindössze a létezéssel szükségszerűen együtt járó ábránd.

Szublimáció

Ezt a bejegyzést azzal kezdeném, hogy nyomatékosan leszögezzem: az életem nem borzalmas. Nem tudom, milyen, de nem borzalmas.

Ma egy nagyon érdekes perspektívát mutatott nekem valaki. Az életemet helyezte górcső alá, de egy eddig ismeretlen kontextusban: az olvasmányaimmal összehasonlítva. Azon akadt fenn az illető, hogy horrort olvasok. Ő ezt eddig valahogy nem szűrte le a beszélgetéseinkből, és felettébb érdekelte a téma. Kicsit meséltem neki Stephen Kingről (aki már milliomos lenne, ha minden alkalommal kapna egy forintot, amikor leírom/kimondom a nevét... nem mintha így nem lenne elég pénze szegénynek), de előtte az is szóba került, hogy-s-mint vagyok mostanság. Miközben meséltem a velem történő dolgokat, sűrűn használtam a "borzalmasan", "rettentően", "félelmetesen", "iszonyatosan", "eszméletlenül" és hasonló, végleteket súroló szavakat. Nekem persze nem tűnt fel, de ő észrevette. Azt is, hogy ugyanezeket a szavakat használom, amikor a horrorkönyvekről mesélek neki.

Egy olyan kérdést szegezett nekem, amit eddig senki, még én magam sem tettem meg, nem is merült fel bennem hasonló: vajon azért olvasok borzalmas dolgokat, mert borzalmas az életem, vagy azért borzalmas az életem, mert borzalmas dolgokat olvasok? (Az olvasok mellé halkan oda lehet biggyeszteni az írok szócskát is, habár ezt még igencsak félve és meggondolatlanul.)

Nem tudtam azonnal válaszolni. Tényleg, melyik is? Freud egyik fogalma, a szublimáció alatt azt érti, hogy a művész egyfajta terápiát végez a mű alkotása közben. Író esetében "kiírja magából" a szemetet, ami benne van (vagy a szépet/jót/csodásat, kinek mi...) Ezt tudjuk. De mi történik, ha a mű végez a művészen terápiát? Furcsa elgondolás, és fel kell hozzá tenni azt, hogy az átlagos olvasó is lehet művész. Kicsit követhetetlen, igaz? De miért ne lehetne? Miért is ne lehetne egy olvasó művész, a mű (esetünkben mondjuk egy horrorkönyv) pedig áttelepszik rá, a betűk beleégnek a bőrébe, a fejébe, míg egy tökéletesen üres laphalmaz lesz csak a kezében, a könyv betűi pedig beleisszák magukat az életébe. A végén pedig a könyv "írja ki magából" a szennyet/szépet/jót. Miért is ne lehetne?

A kérdésre egyébként az volt a válaszom, hogy nagyon remélem, a környezetem "borzalmas", és ezért olvasok "borzalmas" dolgokat, mert ha fordítva történne, akkor az azt jelentené, hogy én vagyok a "borzalmas", és ebből a környezetem is kapna. A másik lehetőség valahogy nem tetszik. Persze kinek tetszene, ha a műve egyszercsak ellene fordulna? Olvassátok csak el Stephen King (egymillió+egy) Duma Key című remekművét. De...

...miért is ne lehetne?

Az életem nem borzalmas. Kicsit néha tele van szélsőségekkel, de ez manapság már mindennapos. Remélem. És könyörgöm, ezért ne pofozzanak föl!

A.

A földi pokol egyik bugyra

Alig egy hete egészen váratlanul, egy hirtelen elhatározásból elmentem az oktogoni Millenium könyvesboltba, és megvettem Stephen King Danse Macabre című könyvét. Két okból: először is, mert ez a mű még hiányzott a King-gyűjteményemből (ugyan az még így sem teljes), másodszor pedig mert ez volt a leghosszabb SK könyv a polcokon. Lekaptam hát, még épp zárás előtt voltam, gyorsan kifizettem és mentem tovább a fagyizó felé, hogy meghívjam nagyimat egy körre.

A könyvet már aznap este elkezdtem olvasni. Először döbbenten tapasztaltam, hogy ezúttal nem egy horror-regényt tartok a kezemben, hanem egy horror-tanulmányt. Egy 640 oldalas, tömény tanulmányt, tele évszámokkal és furcsa nevű emberek még fucsább című műveivel. Mégis, szinte már a legelején beleszerettem a könyvbe, csórtam hát Mamitól egy ceruzát, és lelkesen elkezdtem aláhúzogatni azokat a dolgokat, amikről azt sem tudtam, hogy iszik-e vagy isszák, de később utána akartam járni. (Ez a szokásom egyébként a magyarórák hatására alakult ki... Timárnak lehet köszönni az alábbiakat!)

Ma korán hazaértem a városból (bent kellett aludnom nagyiméknál), és éppen volt egy kis szabadidőm, ráadásul az internetünk is meggyógyult. Fogtam hát, befészkeltem magam az ágyamba, ölembe kaptam a laptopomat, és elkezdtem módszeresen beírogatni google-ba és youtube-ba a könyvből kiemelt szavakat és neveket, amiket érdemesnek találtam egy kis kutatásra.

Az egyik rész már korábban felhívta a figyelmemet. Ott esik róla szó, ahol Stephen King azt próbálja levezetni, hogy miért néznek és olvasnak az emberek horrort, amikor a világban olyan sok szörnyű dolog van (főleg a II. világháború után érthetetlen a dolog, King ugyanis állítja, hogy abban a háborúban az emberiség majdnem maradéktalanul kiaknázta a gonoszság hogy-s-mintjeit - ebben sajnos egyet kell értenem vele). A kérdésre (miért nézünk horrort?) sok-sok választ felsorol, de most nem ez a lényeg. Engem az fogott meg, hogy Stephen King ezt írja: "...hiszen olyan csúnyaságokkal kellett megbirkóznia [az emberiségnek], mint Dachau, Hirosima, a gyermekek keresztes hadjárata, a kambodzsai éhezés, vagy a Guyanában, Jonestownban történt borzalmak." És ennyi. King természetesnek veszi, hogy az olvasó tisztában van vele, hogy ő miről beszél - miért is ne tenné, hiszen alapvetően amerikaiaknak írta a könyvet, ráadásul 1981-ben, szóval nem lepődtem meg, hogy nem tudom, mi az a Dachau vagy Jonestown. De aláhúztam. Aláhúztam...

Jonestown. Most egy nagyon csúnya történet jön, úgyhogy ha nem vagy éppen kellően kipihenve, vagy fél lábbal a depresszióban tocsogsz, akkor ezt a bejegyzést ne olvasd tovább. Komolyan.

Szóval Jonestown. Tegye fel a kezét az, aki tudja, miről van szó. Istenem, miért ilyen kevesen? A könyv lábjegyzetében ez olvasható: "1978. november 18-án, a Jim Jones által alapított és Kaliforniából a dél-amerikai Guyanába áttelepített "Peoples Temple" nevű amerikai szekta több mint 900 tagja követett el öngyilkosságot, az áldozatok között csecsemők is voltak, akiket saját anyjuk mérgezett meg ciánnal." Ebből a dátum és Jim Jones neve igaz. Utánanéztem a dolognak, mert nem akartam elhinni. A youtube-on rábukkantam egy dokumentumfilmre, ami a témával foglalkozik, ezért egy kicsit helyesbíteném a lábjegyzetben (a fordító által odabiggyesztett) marhaságot. Jim Jones nem szektát, hanem egyházat alapított, az 1950-es években. A Nép Egyházát, ami olyan sok amerikait megfogott (főként feketéket), és közülük is sikan a családjuknak érezték a közösséget, Jones-t pedig annak, aminek éppen látni akarták: apának, megmentőnek, vezetőnek, Istennek... Jim Jones egyébként egy pszichopata őrült volt, de a veszélyesebb, a felszín alatti őrültek közül való volt, és mint ilyen, természetesen az emberek élére állt. A szónoklás művészetét az anyatejjel szívta magába, a gonoszságot pedig az alkoholista apjától örökölhette. Jim Jones elhitette a híveivel, hogy a világ gonosz, a kapitalizmus az ellenség, ezért 1976-ban (két évvel a tragédia előtt) elvonultak az egyházzal Guyanába, ahol létrehozták Jonestown-t, a kis kommunista utópiájukat. Tették ezt gyakorlagilag egyik napról a másikra. Az emberek eladták a lakásukat, a templomnak adták minden pénzüket, és követték Jonest Guyanába, a földi paradicsomba.

Az, hogy "a történelem legnagyobb tömeges öngyilkossága", egyszerűen röhejes, teljes hazugság. Ez nem öngyilkosság volt, hanem gyilkosság. Rögeszmével is lehet gyilkolni. Az áldozatok egyharmada gyerek volt még, teljesen kiszolgáltatottak voltak. A neten meg lehet hallgatni, készült egy hangszalag, ami rögzítette Jim Jones beszédét, miközben a tragédia megtörtént. 909 ember (legalábbis a film szerint, más forrásokban olvastam párral többet is) halt meg ciánmérgezésben - aki pedig nem itta meg a ciánnal mérgezett narancslevet, annak vagy intravénásan beadták a mérget, vagy egyszerűen hátbalőtték. "Hurry, hurry, my friends, hurry!" "Let the children first!" "We didn't commit suicide. We committed an act of revolutionary suicide protesting the conditions of an inhumane world." - mondja Jim Jones, miközben a háttérben hallatszanak az emberek sikolyai, a gyerekek sírása, a tömeg zaja. Ennél a résznél egyetlen egy szó jut az eszembe, ahogy annak a túlélőnek is, aki nyilatkozik: FUCK!

Két sokkoló tanulságot vontam le, miközben néztem a túlélők interjúját az interneten. Az egyik az volt, hogy ezek teljesen normális, hívő emberek voltak. Nem őrültek, nem elkeseredettek, boldogok voltak, a mennyországban érezték magukat a kis közösségben, eszük ágában sem volt megölni magukat, csak egy emberibb világot akartak maguknak. Egy kis békét. Mégis megtették, és valóban legtöbben önként. Hogy miért? Mert az istenük azt mondta nekik, hogy ez a megoldás. Mert benne voltak egy rendszerben, amiben hittek, ami vigyázott rájuk, és feltétel nélkül bíztak ebben a rendszerben, annyira, hogy a saját túlélési ösztönük is eltompult. Nem először történik ilyen a történelemben, nem igaz? A náci diktatúrát éltető emberek is azt hitték, hogy a helyes dolgot cselekszik, miközben legyilkolták a hat millió zsidót. Mert elhitették velük.

A másik döbbenetes tény, hogy én erről az egészről nem hallottam. Oké, nem vagyok egy nagyon művelt ember, de kíváncsi lennék, hogy Közületek hányan hallottak Jonestown-ról korábban? Remélem, akik akkor éltek, valamennyire emlékeznek rá, vagy rémlik nekik valami. Miért nem tudunk mi erről manapság? Nem azért kéne tudnunk róla, hogy szörnyülködjünk, és egy kicsit katasztrófa-turistáskodjunk, hanem azért, amit az egyik áldozat a búcsúlevelében írt: ennek a tragédiának nem szabad feledésbe merülnie. Beszélni kell róla. Mert Jim Jones csak egy átlagos őrült volt, akiben hatalmas energia, gonoszság és káosz lakozott. De az eset tökéletes példa arra, hogy mennyire nem láthatsz ki a saját dimenziódból. Mennyire be vagy határolva, és mennyire nem tudhatod, hogy az, amit most helyesnek, normálisnak gondolsz, az kívülről, valamiféle objektív szemszögből tényleg a helyes út-e? Honnan tudhatod?

Aki pedig megmenekült abból a földi pokolból (amit pár órával korábban sokan a saját földi paradicsomuknak hittek), alig vannak egy páran. Az esőerdőbe tudtak menekülni Jones fegyveres őrei elől, a bokrok közé, ott húzták meg magukat. De a házastársuk, az anyjuk, a nagymamájuk, a gyerekük, az egész családjuk ott halt meg, sok esetben a szemük előtt vagy a karjuk között. És végignézték, ahogy a többi 900 ember meghal. Az egyik túlélő úgy nyilatkozott, hogy sokszor gondol arra, bárcsak ő is ott halt volna meg, és akkor nem kellene átélnie az emlékezést.

Nagyon szeretnék erről beszélgetni. Mert ezért olvassuk King idióta horrorkönyveit is: hogy a saját félelmeinkkel tisztába jöjjünk. Hogy meglássuk a világ legrondább, legszörnyűbb részeit, és megemésszük őket. Mert nincs, amit az emberiség ne tudna megemészteni. És az egyénnek is csak sok-sok beszélgetés és gondolkodás útján sikerülhet. Ha pedig mégsem sikerül, akkor elmehetsz a sivatagba kitépni a saját szemed, majd felkiálthatsz:

- Még mindig látok!!!

A.

Apu ajándéka

Na kinek az aláírása van a sapin? NANÁ, HOGY BUTTON!!:-D Köszi, Apu!

Barátom vagy!

Van egy új elméletem. És, mint minden elméletem, ez is egészen biztosan megdől egy idő után. Azért leírom.

Évek óta hallgatom, hogy antiszociális vagyok. Régen a barátomnak azt mondtam, hogy nekem nem kellenek barátok, mire ő rögtön rávágta, hogy mindenkinek kellenek barátok, és még meg fogom bánni, hogy így gondolom. Természetesen igaza lett. Eszter húgom rendszeresen grimaszt vág, amikor valakiről rossz véleményt mondok, szerinte nekem mindenkiről rossz véleményem van – mondjuk ő akkor is kikészül, ha az egész hétvégét otthon töltöm, ami néha engem is megvisel, de közel sem annyira, mint őt.

És jönnek a kérdések. Tényleg antiszociális vagyok? Tényleg nem látom másokban a jót? Mi a hiba bennem? Miért vagyok egyszerűen képtelen arra, hogy barátokat szerezzek vagy tartsak meg? Miért van az, hogy az elmúlt egy hónapban (a nyáriszünet óta) egészen pontosan húsz darab hívás van a telefonomban, aminek a fele nem fogadott, a többi pedig valamelyik családtagommal folytatott (maximum három perces) beszélgetés?

Hol vannak a barátok, kérdem én? Immáron több éve.

Amióta az első ember elültette a bogarat a fülembe, miszerint antiszociális, depresszív, kommunikációra képtelen, konzervatív és merev vagyok, azóta érzem a szorítást. Bűntudatot. Félelmet. Megfelelni akarást. Nem tudom. El sem tudjátok képzelni, mennyit rágom magam azon, hogy megfejtsem ennek a furcsa kapcsolat-taszító létnek az igazi okát. Mert hiába néz rám a húgom rosszallón, hiába próbálnak megtanítani "kofásan" járni a megszokott járásomhoz képest, egyszerűen nem vagyok képes megváltozni, mert nem tudom, mit változtassak. Döntéseket? Értékrendet? Szemléletet? Személyiséget? Mit?

Hát, ezen rágtam magam olyan sokáig. Aztán beugrott valami furcsaság - egy ideje próbálom (segítséggel) megfejteni, hogy a téli hónapokban miért voltam letargikus. Jólvan, mondjuk ki, elviselhetetlenül mélabús, búvalbaszott szörnyeteg voltam, mindenre és mindenkire ugrottam, törtem-zúztam, nem voltam önmagam. Egy furcsa szorítás volt bennem végig, amit megpróbáltam kiadni, persze eredménytelenül. Sajnos nem sikerült megfogni. Tünetkezeltem, és kijöttem a bajból, de messze nem oldottam meg a helyzetet.

Most jön az új elméletem. Attól tartok, hogy a téli letargiám igazi oka nem az volt, hogy egyedül vagyok, mert basszus, körülnézek, és azt látom, hogy nem vagyok egyedül. De nem ám! Az igazi ok (szerintem és jelenleg) úgy tűnik, az volt, hogy megpróbáltam más lenni. Azt vallottam, hogy az rossz, ahogy én csinálom, és az rossz, ami vagyok. Szerintem is sokkal attraktívabb és jobb egy olyan személyiség, aki varázsütésre barátkozik, akiért rajonganak a körülötte lévők, akit szeretnek és tisztelnek, és egyszerűen a természetéből fakad a lazaság, magához vonzza az embereket, mint fény a szúnyogokat. De én egyszerűen nem ilyen vagyok. És nem szeretnék életem hátralévő részében azon szorongani, hogy mit is kéne tennem annak érdekében, hogy könnyebben teremtsek kapcsolatokat. Nem akarom, hogy ez a szorongás még jobban beleivódjon a mindennapjaimba, el akarom végre fogadni azt, hogy ilyen vagyok, és kész. Talán majd valaki egyszer megoldja ezt a problémát, talán én leszek az, talán egy kapcsolatom, esetleg egy barát, környezeti hatás, ufók, nem tudom.

Hát ez az új elméletem. És ez nem azt jelenti, hogy nem szeretek barátkozni, egyszerűen csak azt, hogy nem tudok. Jelenleg is úgy érzem, hogy igenis vannak olyan emberek, akikre számíthatok (és nem családtagok…), akiket felhívhatok, ha gondom van, és találkozhatok velük, ha éppen nem a Balcsin nyaralnak. Nem mondom, hogy nagyon sok ilyen van, de azért néhány. Azt sem mondom, hogy a barátaim, mert ez egy olyan furcsa kategória lett ma.

A barátom vagy?

Persze! A barátod vagyok.

Aha.

A.

Éjjeli áldás

Két hatalmas áldás ért, az egyik nemrég, a másik pontosan 16 éve: megvan a jogsim, és van egy drágalátos Hugicám.

Rakjátok össze a kettőt.

Azt kezdem megszokni, hogy Drágaság indulás előtt 5, de maximum 10 perccel korábban elmegy tusolni. Természetesen hajat is mos, hogy izgalmasabb legyen az élete. Amikor már tényleg úgy néz ki, hogy elképzelhetetlen az időre való elékszülése, egyszercsak megjelenik teljes harci díszben, és még neki áll följebb, hogy várni kell ránk. Siessünk már!

Ám már látom, hogy egy új dologhoz is hozzá kell szoknom: kishúgom éjjeli vigyél-haza-telefonjaihoz. Jelenleg, ha az órám nem csal, 1:41 perc van, július 18-a, vasárnap, tehát tegnap érkeztünk haza egy hat és fél órás útból. Ki másnak jutna eszébe a hazaérkezés után még egyész-budapestes partyra menni? Természetesen Eszternek.

Nem lenne baj, de lassan érzem, hogy nagyon álmos leszek, márpedig még nem lehetek álmos, hiszen negyed óra múlva indulnom kell. Csak ezért írok most ide is, hogy legyen valami, amivel le tudom kötni magam. Körülbelül 40 fok van a szobámban, már amióta hazajöttem, egyszerűen nem akar hűlni. Szörnyen bosszantó.

Szóval van egy húgom, meg egy jogsim. Veszélyes kombináció!

A.

Megkaptam a jogsit!

És ma csomót vezettem!

Telefonos évértékelés 2.

A másodikkal kell kezdeni! Annak a végéről indul, ennek a végével folytatódik, és a következő képpel van vége:

Tegnap. T-parti. Ez az utolsó fotó. Köszönöm a végignézést. :)

2010.06.28. - Vándortábor. Zemplén. Éppen buszozunk át Pusztafaluról Mogyoróskára, a buszon annyira sok hely volt, hogy csak így férünk el. Facebookra raktam föl fotókat, és kommenteltem is őket, ott meg lehet nézni!

2010.06.22. - Két dolog: 1: megvan a jogsim (hiszen megyek befelé a Petzvald utcába a papírokért, amit meg is kaptam egy nagyon bunkó ügyfélfogadó-nénitől) és 2: hiába annyi ember próbálkozásának és annak, hogy már minimum ötödször jártam arra, még mindig nem bírok tájékozódni a városban. A telefonom televan ehhez hasonló fotókkal: milyen villamos/busz/metró hova/mikor/miért visz.

2010.06.22. - Másodszorra láttam az Urban Rabbit(s) című előadászt a Fővárosi Nagycirkuszban. Nem untam meg. És abszolút fan lettem.

2010.06.18. - Eszterrel nem jutottunk el a Tibi szülinapjáig a Jászaira, mert csak az utca végéig jutottunk. Akkora zuhi volt, hogy nagyon. Inkább hazamentünk, beraktunk egy filmet, és pizsi-kakaós partit csaptunk. Később még Julcsi is beesett.

2010.06.07. - Nagy ugrás. Egy hónapig nem léteztem. Ez az utolsó töriórák egyike, érdemes megfigyelni az emberek érdeklődési szintjének magas voltját, és azt, hogy elvileg 36-an vagyunk ezen az órán, namármost a képen látható embereken kívül maximum 10-en vannak még a terem elejében. Később lehet, hogy már annyian sem voltak, de nem tudhatom - elaludtam.

2010.04.24. - olvasolvasolvas. Egyébként nem sikerült még kiolvasni ezt a könyvet, a Drakulát angolul. Eljutottam a feléig, és nem bírtam tovább. Nem azért, mert angol (sőt, nagyon jól értettem a könyvet), hanem mert tipikus romantika-beli könyv, mindenki szenved és képtelenségek történnek benne. Persze tanultam, hogy miért írtak így akkoriban, de akkor is nagyon idegesít.

2010.04.21. - Anikó már nagyon tanul. Ez éppen nyelvtan. Végül nem lett meg az ötös, ez az egyetlen jegyem, ami nagyon lehangolt. Pedig úgy akartam. :(

2010.04.18. - A tavaszi nagytakarítás a kertben. Nagyon kitakarítottuk, gyomláltunk, pakoltunk, kidobtunk, metszettünk, vágtunk, ültettünk, nyírtunk, ilyesmi. Nagyon szép lett, meg lehet nézni! Hála Anyum fantáziájának - és annak, hogy nem hallgat ránk. :)

2010.04.17. - Mamánál ebédeltünk, Apu benyomta a szunyát. Csak a kép kedvéért. Érdemes megfigyelni Bambit, aki reménytelenül várja, hogy megöleljék, és az iPone-t, ami békésen pihenget apum hasán.

2010.04.10. - Pécsen jártunk, itt adták elő Julcsiék (Voltak társaság) a Pécsi ...fesztiválon a Kopasz énekesnőt, amire próbáltak lent Berkenyén. A szállásunkat látjátok, ahol négyen aludtunk egy ágyban (Eszter Joci Julcsi én). Nem sokat aludtunk, Julcsi nagyon beteg volt, szegény köhögött állandóan. Az előadáson én voltam a hangosító, és be kell vallanom, életemben nem izgultam még fellépésen annyira, mint akkor! Pedig nem is látszottam.

2010.04.06. - Speedy, a húsvéti nyulunk. Egy őrült volt, rendszeresen felugrott oda, ahol Zsuzsi aludt, és csakazértis odabogyózott. Zsuzsi lerúgta, Speedy erre megint felugrott, és megint odabogyózott. Ha a nyulak tudnának nevetni, Speedy biztos szakadt volna közben. Zsuzsi is szakadt, de inkább szétfelé - a méregtől.

2010.03.30. - Az új húsvéti dekoráció. Látjátok a botot úgy kétharmad résznél? Az Valery, a botom, amit elvesztettem vándortáborban. Tegnap este álmodtam róla, nagyon furcsa álom volt. De majd máskor elmesélem. Mindenesetre Valery személyiség volt, és csodás történetekkel szórakoztatott az erdőben.

Annyira jó volt, hogy megér még egy képet. Ez a főtéren készült, próbáltunk éttermet találni. Végül betaláltunk egy helyre, ami egy nagyon öreg pinceszerűség volt, és jó meleg (farkasüvöltő hideg volt végig).

2010.03.13. - Ez egy hosszúhétvégés kiruccanás volt Gyurival és Anyuval. Szerintem a "tavasz" legjobb része volt a három nap, amit Szlovákiában töltöttünk. Ne kérdezzétek, hol-merre, ha Anyu lenne olyan kedves, és egy megjegyzésben megírná a helyet, az jó lenne. Azt tudom, hogy szívesen visszamennék most az időben, és mennék mégegy kört.

2010.03.12. - A március tizenötödikei ünnepélyen a suliban várakoztunk. Ha Panni a képen lenne, akkor ez pont a későbbi Vándortáboros csapat lenne: Kristóf áll (mint mindig...), ülnek (jobbról): Bea, Hosszúhajú Dani, Évi Cica és Lilu.

2010.03.07. - Gyuri a Csodaszakács. Már megszámlálhatatlan mennyiségű túrósrétest sütött, de még mindig egy nap alatt elfogyikál. Tartsa meg jó szokását, én azt mondom. A mérleget meg dugja el, de nagyon. :)

2010.03.05. - Eszter és barátnője, Blanka készülődnek haza a biai Jamie Winchester koncertről. Erről írtam is a blogomba, nagyon élveztem. Ez a két őrült meg valami vasutas cuccról toppantak be, figyelitek, milyen kevés holmijuk van.

2010.03.04. - Azt hiszem, ekkor néztem szembe önmagammal... És rájöttem arra, hogy basszus, TÉNYLEG nagy az ORROM!!! ... azért értitek.

2010.02.28. - Berkenyén próbált a Voltak társaság, amiben Julcsi is játszott. A Kopasz énekesnőt próbálták, és a létszám érdekében engem is elvittek. Csudijó volt, túráztam egyet a Visegrádi Várba is, ahol majdnem véletlenül összefutottam Anyuval és Gyurival, akik szintén úgy gondolták, hogy jó móka lenne aznap meglátogatni a várat. Hazafelé szinte elsüppedtem a sárban, azt a bakancsomat azóta sem vettem fel. A képen egyébként Kornél, a tűzoltóparancsnok, Dani, alias Mr Smith, és Gabi, a szobalány láthatóak reggeli közben.

2010.02.24. - Zsuzsi szülinapi vacsorája a biai Mediterránban. Kapott sok-sok gyertyát. Ő is belépett a második X-be.

2010.02.14. - Az Illyésben megrenezett francia projekt zárópartijának estéjén Eszterrel még úgy éreztük, fotózkodnunk kell. Fergeteges buli volt, annak ellenére, hogy a Kaméleonban voltunk, ami szerintem egy ultragagyi hely, de nekünk akkor nagyon mindegy volt, hogy hol és mit. Másnap mentek el a csajok haza.

2010.10.13. - Két új testvérem a Millenárisban, Csodák palotáját néztünk. Oda voltak érte, én meg értük. Natalie Görögországból, és Denisa Romániából. Ahogy ők szokták mondani: miss U!

2010.02.12. - Lillus az iskolában. Ez a kép tökéletesen kifejezi Lillus mivoltát, és azt is, hogy körülbelül hogy éreztük magunkat február környékén a suliban: olyan eltoszottul.

2010.02.01. - Muffin. Nyami. Ekkor jöttem rá, hogy ha mázas cuccot rakok rá, akkor már szinte ehetetlenül édes cucc. Így hát telepakoltam vele. Egyébként tudjátok, honnan jön a muffin-őrületem? Lizával kezdődött, amikor együtt csináltunk közel 600 muffint az elnökválasztásra. Meg is nyertük! Hála Liza közbelépésének. :) Mai napig az ő receptjét használom.

Telefonos évértékelés 1.

Ma leszedtem a telefonomról közel 550 képet, átmentettem őket a gépmre. Végignéztem az összeset, egészen a születésnapomtól tegnapig, és úgy döntöttem, ma szilvesztert tartok, és csinálok ide egy évértékelő képbeszámolót. Nem minden fontos eseményről van képem, ami velem történt az elmúlt évben, de amiről készült fotó, azt most fölrakom.

A trükk az, hogy a végéről kell kezdeni, és még csak a feléig jutottam, mert ennyit lehet egyszerre feltölteni. Jó szórakozást!

ugyanakkor - A két Dög. Jól álcázzák magukat hóban, csak azok a fekete foltok tűnnek fel. Miért nincs fehér orruk is?

2010.01.30. - Kazimir. Már nem tudni, hanyadik, de nagyon sokadik. Ha Julcsi nem jön segíteni, bizisten, nem tudom megemelni se a hasát, se a fejét szegénynek (mármint Kazimirnek).

2010.01.29. - Szalagavató, amiből csak a sminkem maradt meg. Nem nagyon készült rólam fotó. Akkoriban.

2010.01.22. - Síelés, Julcsival éppen nagyon lefárasztottuk egymást, gondoltuk, ha már megpihenünk, fotózgatunk egy kicsit. Büszke vagyok erre a síelésre, Julcsi első síelésére, én tanítgattam három napig, és az utolsó nap sitty-sutty lejött a 3-4 kilométeres, piros pályán. Grat!

2010.01.06. - És iskola megint. Eszter nem túl lelkes a képen, de azóta rájöttem, hogy nem szereti, ha fotózom a suliban, miközben a haverjai körülötte üldögélnek.

A legkedvesebb ajándékom.

2009.12.25. - Karifa. Szenteste alatta aludtunk megint, sorban bealudtunk a Brémai muzsikusok nézése közben. Aztán másnap is aludtunk egész nap. :)

2009.12.24. - És megint ajándékot gyártok.

2009.12.23. - Eszter gyúrja a mézeskalács tésztáját. Utána kidíszítettük, és kiaggattuk mindenfelé őket.

2009.12.17. - Az Illyés Napok teremberendezése, mi Kenyát kaptuk. Zseniális megoldásunkat ugyan nem pontozták túl jól, de még így is másodikak lettünk az összesített versenyben. Azért lÉgo forever, szerintem azért elég kreatívak voltunk.

2009.11.29. - A karácsonyi dekoráció már elkészült, elég korán. Mennyit dolgoztunk rajta Eszterrel. :) Érdemes megnézni az órát: négy múlt pár perccel, és már égnek a lámpák.

2009.11.15. - Egy szép emlék: Apu elvitt minket ebédelni, és utána életében először (és valószínűleg utoljára) kombínózott egyet. Kattogtak a fotógépek!!

2009.11.06. - Mikulás előtt egy hónappal. És a Diákelnökválasztás napján, a végzősök szavaznak éppen. Megbuktam. Nem először.

2009.10.20. - Suli... suli... suli... Ekkor még lelkes fejjel, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy jóval lehangoltabb legyen a nép. A képen Panni és Évi németóra előtt.

2009.10.10. - Még mindig vadásztam a szülinapi ajándékaimat, ez a hatalmas csomag valójában egy aprócska könyvecskét rejtett magában. Köszönöm, Labancz bácsi!

2009.09.27. - Wolfgangsee, Apu fotóz "lécci-lécci!" Már nagyon várom a kövi wolfgangseesést, 10-én indulunk, a zenét Eszter már megcsinálta. Banana Joe! :)

2009.09.18. - Somával találkoztam, ő csinálta ezt a csodás képet. Egész évben sokat találkozgattunk. Aztán nem. Ezt a sálamat egyéként elvesztettem, pedig nagyon szerettem. Sok helyen lehet kapni. Nem célzásként...

2009.09.01. - A suli elkezdődött. A képen osztálytársaim (jobbról): Orsi-Morsi, Lillus és Lili.

2009.08.30. - Eszter ballag a vasútról. Ifi lett belőle. :)

2009.08.20. - Bécsben voltunk Anyuval, Gyurival és Eszterrel. Olyan szép volt!

2009.08.08. 19:47 - Sport forever! Eszterrel és biciklieinkkel megmásztuk/tekertük a biatorbágyi Nyakaskőt.

2009.08.08 01:38 - Egy rosszul sikerült buli utolsó előtti állomása - a detox. :(

2009.07.30 - Szülinapi tortám, amit Anyum csinált. :) Nyugi, a mustárt nem kentük rá, bár nagy volt a kísértés. Életem eddigi legjobban sikerült szülinapja volt, pedig aki ismer, tudhatja, hogy nem rajongok a szülinapokért.

Születésem 18. évfordulóján törtem a fejem a verseken, amit a családomnak írtam. Nem az egyetlen ilyen kép...