Álmomban már nem repülök

Ma tudtam meg, hogy vannak olyan emberek, akik nem emlékeznek az álmaikra. Álmodnak, de később, amikor felébrednek, egy aprócska kis foszlány nem sok, annyit sem tudnak felidézni.

Akik viszont álmodnak, azok sem mindig tudnak repülni álmukban - vagy legalábbis nem emlékeznek ilyen álmukra. Én kiskoromtól kezdve tudtam repülni, és amikor ez megtörtént, álmaim olyan mély (és nagyon jó érzéssel kevert) nyomot hagytak bennem, hogy sokra mai napig emlékszem.

Talán a legmeghatározóbb, amit még óvodás koromban álmodtam, a Jézus-álom volt. Még jártunk a biatorbágyi gyülekezetbe (jóóó régen volt már!), és a gyerekórán tanultunk mindig Jézusról. Halvány fogalmam sem volt, hogy ki ő, folyton kevertem Istennel, nem értettem, miért javítanak ki, ha Isten helyett Jézust mondok - mára már tiszta előttem a különbség, és az is, hogy jó hülye volt az a felnőtt ökör, aki kijavított, mert végülis Jézus és Isten egy és ugyanaz. Lényegtelen, Jézus végül nem határozta meg az életemet, annál inkább a róla álmodott álmom a személyiségemet.

Történt egyszer réges-régen, hogy volt egy képzelt alteregóm, akiről biztos meséltem már Nektek - ugyanúgy nevezték, mint engem, ugyanolyan idős volt, egyfajta Esti Kornél szerepet töltött be az életemben. Mai napig meg-megjelenik nálam, de csak nagyon válságos időszakokban. Egy szó mint száz, ezzel az "alakmással" álltam álmomban a házunk hátsó kertjében található dombon. Az álom meglepően egyszerű volt, ahhoz képest legalábbis, hogy milyen összetett és bonyolult álmokat tudok néha termelni. Ez esetben egészen letisztult volt a kép: Jézus baloldalán alteregóm, jobb oldalán pedig jómagam álltunk. Jézus csupa-csupa fehérben volt, mezítlábasan. Azt mondta, hogy beszélgetni akar velünk, erre megfogta a kezünket, és mi a kezét fogva lerepültünk vele a domboldalról, átrepültünk a kerten, és a kert végében található gyümölcsösnél értünk talajt. Ennyi volt az álom, de mindez az én saját szemszögemből pergett le bennem: ahogy megfogom Jézus hatalmasnak tűnő kezét, ahogy érzem, amint átáramlik valami furcsa meleg az ő kezéből az enyémbe, majd felemelkedünk, de én már a saját erőmből/képességemből repülök. Látom, ahogy alattam 4-5 méterre elsuhan a kert, és tudom, hol fogunk leszállni. Extázisszerű állapot volt, olyan tiszta boldogság, amit nem tudok semmihez hasonlítani. Abban is biztos vagyok, hogy az orgazmushoz sincs túl sok köze, mert ez az érzés valahogy a lelkem kielégülése, ami talán csak a kisgyerekeknél lehetséges.

A Jézus-repülés óta rengeteget álmodtam arról, hogy egyszercsak repülök. Szobák plafonjánál repkedtem, óceánokat repültem át, sokszor volt, hogy a környéken szálltam erre-arra, de olyan is előfordult, hogy nem létező, vagy legalábbis abszurd helyeken kezdtem repülni álmomban.

Utolsó repülésemre is épp olyan tisztán emlékszem, mint az elsőre. Majd' fél éve álmodhattam ezt, és emlékszem, milyen boldogan ébredtem, milyen feltöltődött voltam az álom utáni napon. Arról szólt az álmom, hogy egy lépcső tetején állok, a Balaton partján. A lépcsőnek teteje is volt, félkör alakú üveg teteje, ami fehéren világított. Én lenéztem, és arra gondoltam, hogy már soha többé nem fogok tudni repülni álmomban. Tudtam, hogy annál jobb nincs, mert teljesen olyan, mintha a valóságban történne, az álmon keresztül én tényleg repültem, ennek köszönhetően valóban tudom, milyen lehetne az evilágban egyszercsak felreppenni, mindenféle segítség nélkül. Teljesen átélhető élmény volt ez álmaimban, olyan, mint a gravitáció. Tehát álltam a lépcső tetején, sirattam az időt, ami megfoszt ettől az élménytől, és ekkor hirtelen fellebbentem, és lerepültem a lépcsőn - ami addigra már nagyon megnyúlt, szóval ki tudtam élvezni a repülést rendesen.

Azóta nem repültem. Félek, hogy soha nem is fogok többé, és talán el fogom felejteni, milyen érzés az, amikor elszakad a lábam a földtől, és egyre magasabbra szállok. Könyörgöm, valaki találjon fel valami kütyüt, amit ha bekapok, akkor a valóságban is tudok majd repülni! Köszi!

A.