Barátom vagy!

Van egy új elméletem. És, mint minden elméletem, ez is egészen biztosan megdől egy idő után. Azért leírom.

Évek óta hallgatom, hogy antiszociális vagyok. Régen a barátomnak azt mondtam, hogy nekem nem kellenek barátok, mire ő rögtön rávágta, hogy mindenkinek kellenek barátok, és még meg fogom bánni, hogy így gondolom. Természetesen igaza lett. Eszter húgom rendszeresen grimaszt vág, amikor valakiről rossz véleményt mondok, szerinte nekem mindenkiről rossz véleményem van – mondjuk ő akkor is kikészül, ha az egész hétvégét otthon töltöm, ami néha engem is megvisel, de közel sem annyira, mint őt.

És jönnek a kérdések. Tényleg antiszociális vagyok? Tényleg nem látom másokban a jót? Mi a hiba bennem? Miért vagyok egyszerűen képtelen arra, hogy barátokat szerezzek vagy tartsak meg? Miért van az, hogy az elmúlt egy hónapban (a nyáriszünet óta) egészen pontosan húsz darab hívás van a telefonomban, aminek a fele nem fogadott, a többi pedig valamelyik családtagommal folytatott (maximum három perces) beszélgetés?

Hol vannak a barátok, kérdem én? Immáron több éve.

Amióta az első ember elültette a bogarat a fülembe, miszerint antiszociális, depresszív, kommunikációra képtelen, konzervatív és merev vagyok, azóta érzem a szorítást. Bűntudatot. Félelmet. Megfelelni akarást. Nem tudom. El sem tudjátok képzelni, mennyit rágom magam azon, hogy megfejtsem ennek a furcsa kapcsolat-taszító létnek az igazi okát. Mert hiába néz rám a húgom rosszallón, hiába próbálnak megtanítani "kofásan" járni a megszokott járásomhoz képest, egyszerűen nem vagyok képes megváltozni, mert nem tudom, mit változtassak. Döntéseket? Értékrendet? Szemléletet? Személyiséget? Mit?

Hát, ezen rágtam magam olyan sokáig. Aztán beugrott valami furcsaság - egy ideje próbálom (segítséggel) megfejteni, hogy a téli hónapokban miért voltam letargikus. Jólvan, mondjuk ki, elviselhetetlenül mélabús, búvalbaszott szörnyeteg voltam, mindenre és mindenkire ugrottam, törtem-zúztam, nem voltam önmagam. Egy furcsa szorítás volt bennem végig, amit megpróbáltam kiadni, persze eredménytelenül. Sajnos nem sikerült megfogni. Tünetkezeltem, és kijöttem a bajból, de messze nem oldottam meg a helyzetet.

Most jön az új elméletem. Attól tartok, hogy a téli letargiám igazi oka nem az volt, hogy egyedül vagyok, mert basszus, körülnézek, és azt látom, hogy nem vagyok egyedül. De nem ám! Az igazi ok (szerintem és jelenleg) úgy tűnik, az volt, hogy megpróbáltam más lenni. Azt vallottam, hogy az rossz, ahogy én csinálom, és az rossz, ami vagyok. Szerintem is sokkal attraktívabb és jobb egy olyan személyiség, aki varázsütésre barátkozik, akiért rajonganak a körülötte lévők, akit szeretnek és tisztelnek, és egyszerűen a természetéből fakad a lazaság, magához vonzza az embereket, mint fény a szúnyogokat. De én egyszerűen nem ilyen vagyok. És nem szeretnék életem hátralévő részében azon szorongani, hogy mit is kéne tennem annak érdekében, hogy könnyebben teremtsek kapcsolatokat. Nem akarom, hogy ez a szorongás még jobban beleivódjon a mindennapjaimba, el akarom végre fogadni azt, hogy ilyen vagyok, és kész. Talán majd valaki egyszer megoldja ezt a problémát, talán én leszek az, talán egy kapcsolatom, esetleg egy barát, környezeti hatás, ufók, nem tudom.

Hát ez az új elméletem. És ez nem azt jelenti, hogy nem szeretek barátkozni, egyszerűen csak azt, hogy nem tudok. Jelenleg is úgy érzem, hogy igenis vannak olyan emberek, akikre számíthatok (és nem családtagok…), akiket felhívhatok, ha gondom van, és találkozhatok velük, ha éppen nem a Balcsin nyaralnak. Nem mondom, hogy nagyon sok ilyen van, de azért néhány. Azt sem mondom, hogy a barátaim, mert ez egy olyan furcsa kategória lett ma.

A barátom vagy?

Persze! A barátod vagyok.

Aha.

A.