Szublimáció

Ezt a bejegyzést azzal kezdeném, hogy nyomatékosan leszögezzem: az életem nem borzalmas. Nem tudom, milyen, de nem borzalmas.

Ma egy nagyon érdekes perspektívát mutatott nekem valaki. Az életemet helyezte górcső alá, de egy eddig ismeretlen kontextusban: az olvasmányaimmal összehasonlítva. Azon akadt fenn az illető, hogy horrort olvasok. Ő ezt eddig valahogy nem szűrte le a beszélgetéseinkből, és felettébb érdekelte a téma. Kicsit meséltem neki Stephen Kingről (aki már milliomos lenne, ha minden alkalommal kapna egy forintot, amikor leírom/kimondom a nevét... nem mintha így nem lenne elég pénze szegénynek), de előtte az is szóba került, hogy-s-mint vagyok mostanság. Miközben meséltem a velem történő dolgokat, sűrűn használtam a "borzalmasan", "rettentően", "félelmetesen", "iszonyatosan", "eszméletlenül" és hasonló, végleteket súroló szavakat. Nekem persze nem tűnt fel, de ő észrevette. Azt is, hogy ugyanezeket a szavakat használom, amikor a horrorkönyvekről mesélek neki.

Egy olyan kérdést szegezett nekem, amit eddig senki, még én magam sem tettem meg, nem is merült fel bennem hasonló: vajon azért olvasok borzalmas dolgokat, mert borzalmas az életem, vagy azért borzalmas az életem, mert borzalmas dolgokat olvasok? (Az olvasok mellé halkan oda lehet biggyeszteni az írok szócskát is, habár ezt még igencsak félve és meggondolatlanul.)

Nem tudtam azonnal válaszolni. Tényleg, melyik is? Freud egyik fogalma, a szublimáció alatt azt érti, hogy a művész egyfajta terápiát végez a mű alkotása közben. Író esetében "kiírja magából" a szemetet, ami benne van (vagy a szépet/jót/csodásat, kinek mi...) Ezt tudjuk. De mi történik, ha a mű végez a művészen terápiát? Furcsa elgondolás, és fel kell hozzá tenni azt, hogy az átlagos olvasó is lehet művész. Kicsit követhetetlen, igaz? De miért ne lehetne? Miért is ne lehetne egy olvasó művész, a mű (esetünkben mondjuk egy horrorkönyv) pedig áttelepszik rá, a betűk beleégnek a bőrébe, a fejébe, míg egy tökéletesen üres laphalmaz lesz csak a kezében, a könyv betűi pedig beleisszák magukat az életébe. A végén pedig a könyv "írja ki magából" a szennyet/szépet/jót. Miért is ne lehetne?

A kérdésre egyébként az volt a válaszom, hogy nagyon remélem, a környezetem "borzalmas", és ezért olvasok "borzalmas" dolgokat, mert ha fordítva történne, akkor az azt jelentené, hogy én vagyok a "borzalmas", és ebből a környezetem is kapna. A másik lehetőség valahogy nem tetszik. Persze kinek tetszene, ha a műve egyszercsak ellene fordulna? Olvassátok csak el Stephen King (egymillió+egy) Duma Key című remekművét. De...

...miért is ne lehetne?

Az életem nem borzalmas. Kicsit néha tele van szélsőségekkel, de ez manapság már mindennapos. Remélem. És könyörgöm, ezért ne pofozzanak föl!

A.