Magyarország, Budapest, Móricz Zsigmond körtér, 2010. október elseje, délután öt óra tizenegy perc.
Beálltam három roma mögé a zebránál. Körülbelül tíz-tizenkét másodpercet kellett várnom a lámpára, hogy zöldre váltson. Ennyi idő alatt ismét (ma már sokadszorra) lepörgettem a fejemben mai spanyol órámat: egyik legokosabb osztálytársammal vitatkoztam a szünetben, ami végül az órára érkező tanárunkat annyira érdekelte, hogy negyvenöt percen keresztül erről volt szó. A vita valahogy úgy robbant ki, hogy osztálytársam (nevezzük mondjuk Ynak) cigányellenes hangvételben beszélt valamiről, kifejezetten agresszívan. Amikor közbeszóltam, heves ellenállásba ütköztem, és meg kellett tapasztalnom, hogy a teremben lévő hat emberből egyedül én gondolom úgy, hogy nem az a megoldás, hogy 1: gyilkoljuk le a kisebbségeket vagy 2: tüntessük őket el az országunkból vagy 3: legalábbis nagyon-nagyon büntessük meg őket a sok gonoszságért, amit tesznek.
Sokáig folyt az órán a vita, hogy mi is a probléma, ki hogyan áll hozzá, miért vannak előítéletek, igazán annyira rosszak-e a romák, mint ahogy azt manapság ennek az országnak a nagy része gondolja. Én újra és újra hoztam fel az érveimet, próbáltam más szemszögből megvilágítani a dolgokat, felvetettem, hogy mi lenne, ha például megpróbálnánk megérteni őket, és a többi és a többi... A vitának az óra végét jelző csengő vetett véget, én pedig kissé csalódottan, kissé örülve jöttem ki a teremből. Csalódtam, mert nem gondoltam volna, hogy egy Illyésben ennyire sok, Y-éhoz hasonló antiszemita megnyilvánulás létezik, de örültem is, hogy azok, akikkel végigvitatkoztuk az órát, képesek voltak értelmesen, intelligensen hozzászólni a témához, észérveket hoztunk föl, volt, hogy én győztem őket meg, volt, hogy ők engem, egy szóval - tanulságos negyvenöt perc volt.
A Móriczon eddig jutottam a gondolatmenetemben, amikor zöldre váltott a lámpa, és elindultam a túloldalra a három roma mögött. Látszott rajtuk, hogy pontosan abba a típusba tartoznak, akiket Y annyira nem szeret, mert "agresszívek", "javíthatatlanok", "munkakerülők", "gyilkosok", "tolvajok", és még sorolhatnám... Mentem a három cigány srác mögött, néztem, ahogy egymás között pusmognak valamit, miközben (természetesen) szorosan magamhoz szorítottam a táskámat - ahogy azt mindig teszem, ha a városban közlekedem.
Átértünk a zebrán, és mire felléptem a járdára, sikerült magam annyira beleélni magam a három fiú helyzetébe, amennyire csak tudtam. Eszembe jutottak saját szavaim, amit Y-nak mondtam pár órával korábban: próbáld megérteni őket, próbáld beleélni magad a helyzetükbe! Ezt próbáltam meg magam. Aztán fölnéztem, és láttam, ahogy egy hatalmas árpádsávos zászló lobog előttem, alatta a felirat: "Elég az élősködőkből!" Oldalt szúnyog, piros körben áthúzva.
Hogy érezheti magát akármelyik cigány, akik nyilván beletartoznak az "élősködő" csoportba, és az ország, amiben élnek, elfogadja, sőt, élteti az őket kiirtani/kitelepíteni akaró megnyilvánulásokat. Én majdnem elsírtam magam. Olyan volt, mintha megint két évvel korábban lett volna, amikor egyszer úgy beleéltem magam egy filmbe, hogy hirtelen úgy éreztem, mintha megint a második világháborúban lennék, és egy hatalmas horogkereszt lenne kirakva a Móricz Zsigmond körtérre, ami teljesen helyénvaló, és renden van.
Én valahogy nem tudok ezen ilyen egyszerűen átsiklani. Nem ismerjük őket, a műveletlen magyar nép azt sem tudja, kik ők, nem tudjuk, milyen a világnézetük, nem látunk bele a mindennapjaikba, nem tudhatjuk, milyen úgy kimenni az utcára, hogy tudjuk: majdnem minden fehér bőrű ember a környezetünkben gyűlöl, megvet, vagy undorodik tőlünk. És itt is csak úgy tudom befejezni, ahogy az órán tettük: nem tudom, mi a megoldás. Nem tudom, van-e megoldás. De amíg már a fiatalok hozzáállása is agresszióból, gyűlöletből és félelemből születik, addig nem hiszem, hogy reménykedhetnék.
Beálltam három roma mögé a zebránál. Körülbelül tíz-tizenkét másodpercet kellett várnom a lámpára, hogy zöldre váltson. Ennyi idő alatt ismét (ma már sokadszorra) lepörgettem a fejemben mai spanyol órámat: egyik legokosabb osztálytársammal vitatkoztam a szünetben, ami végül az órára érkező tanárunkat annyira érdekelte, hogy negyvenöt percen keresztül erről volt szó. A vita valahogy úgy robbant ki, hogy osztálytársam (nevezzük mondjuk Ynak) cigányellenes hangvételben beszélt valamiről, kifejezetten agresszívan. Amikor közbeszóltam, heves ellenállásba ütköztem, és meg kellett tapasztalnom, hogy a teremben lévő hat emberből egyedül én gondolom úgy, hogy nem az a megoldás, hogy 1: gyilkoljuk le a kisebbségeket vagy 2: tüntessük őket el az országunkból vagy 3: legalábbis nagyon-nagyon büntessük meg őket a sok gonoszságért, amit tesznek.
Sokáig folyt az órán a vita, hogy mi is a probléma, ki hogyan áll hozzá, miért vannak előítéletek, igazán annyira rosszak-e a romák, mint ahogy azt manapság ennek az országnak a nagy része gondolja. Én újra és újra hoztam fel az érveimet, próbáltam más szemszögből megvilágítani a dolgokat, felvetettem, hogy mi lenne, ha például megpróbálnánk megérteni őket, és a többi és a többi... A vitának az óra végét jelző csengő vetett véget, én pedig kissé csalódottan, kissé örülve jöttem ki a teremből. Csalódtam, mert nem gondoltam volna, hogy egy Illyésben ennyire sok, Y-éhoz hasonló antiszemita megnyilvánulás létezik, de örültem is, hogy azok, akikkel végigvitatkoztuk az órát, képesek voltak értelmesen, intelligensen hozzászólni a témához, észérveket hoztunk föl, volt, hogy én győztem őket meg, volt, hogy ők engem, egy szóval - tanulságos negyvenöt perc volt.
A Móriczon eddig jutottam a gondolatmenetemben, amikor zöldre váltott a lámpa, és elindultam a túloldalra a három roma mögött. Látszott rajtuk, hogy pontosan abba a típusba tartoznak, akiket Y annyira nem szeret, mert "agresszívek", "javíthatatlanok", "munkakerülők", "gyilkosok", "tolvajok", és még sorolhatnám... Mentem a három cigány srác mögött, néztem, ahogy egymás között pusmognak valamit, miközben (természetesen) szorosan magamhoz szorítottam a táskámat - ahogy azt mindig teszem, ha a városban közlekedem.
Átértünk a zebrán, és mire felléptem a járdára, sikerült magam annyira beleélni magam a három fiú helyzetébe, amennyire csak tudtam. Eszembe jutottak saját szavaim, amit Y-nak mondtam pár órával korábban: próbáld megérteni őket, próbáld beleélni magad a helyzetükbe! Ezt próbáltam meg magam. Aztán fölnéztem, és láttam, ahogy egy hatalmas árpádsávos zászló lobog előttem, alatta a felirat: "Elég az élősködőkből!" Oldalt szúnyog, piros körben áthúzva.
Hogy érezheti magát akármelyik cigány, akik nyilván beletartoznak az "élősködő" csoportba, és az ország, amiben élnek, elfogadja, sőt, élteti az őket kiirtani/kitelepíteni akaró megnyilvánulásokat. Én majdnem elsírtam magam. Olyan volt, mintha megint két évvel korábban lett volna, amikor egyszer úgy beleéltem magam egy filmbe, hogy hirtelen úgy éreztem, mintha megint a második világháborúban lennék, és egy hatalmas horogkereszt lenne kirakva a Móricz Zsigmond körtérre, ami teljesen helyénvaló, és renden van.
Én valahogy nem tudok ezen ilyen egyszerűen átsiklani. Nem ismerjük őket, a műveletlen magyar nép azt sem tudja, kik ők, nem tudjuk, milyen a világnézetük, nem látunk bele a mindennapjaikba, nem tudhatjuk, milyen úgy kimenni az utcára, hogy tudjuk: majdnem minden fehér bőrű ember a környezetünkben gyűlöl, megvet, vagy undorodik tőlünk. És itt is csak úgy tudom befejezni, ahogy az órán tettük: nem tudom, mi a megoldás. Nem tudom, van-e megoldás. De amíg már a fiatalok hozzáállása is agresszióból, gyűlöletből és félelemből születik, addig nem hiszem, hogy reménykedhetnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése