Ma mindenki egész nap punnyadt itthon, kicsit síri hangulat volt a házban, úgyhogy Hugicámmal úgy döntöttünk, hogy felpattanunk a bicajra, és elmegyünk a Nyakaskőhöz, ami Biatorbágy határában terpeszkedik
.Ahhoz képest, hogy a szobánkból egyenesen a Nyakira látni – pontosabban addig lehetett rálátni, amíg el nem takarták a fák a kilátást – én eddig egyszer jártam ott, abból is csak az maradt meg, hogy Anyucim kispolszkija (akkori családi autónk) beragadt a sárba. Elég rég volt… Most nem volt sár, sőt, kifejezetten szárazság volt, és én eddig nem is tudtam, hogy ilyen meredek és szűk néhol az ösvény felfelé. Természetesen a cangákat lent hagytuk (bár volt egy kis málőr a biciklizárral, de megoldottuk), mert Eszter tudta, hogy az ösvény komisz fölfelé. Igaza lett…
Hát volt, hogy majd’ visszafordultam, annyira csúszott és meredek volt a vége felé, de végül hősiességem (!) felülkerekedett nyúlszívűségemen, ráadásul Eszter minden gond nélkül felment, nehogymár a Hugica jobb legyen nálam.
Mikor felértünk, csodás látvány terült a szemem elé, eddig nem is tudtam, hogy Biatorbágy gyakorlatilag úgy néz ki, mint a Gyűrűk Urában Hobbitfalva. Najó, egy kis túlzással… Letelepedtünk, kiterítettük a pokrócot, kicsit eldumcsiztunk, majd elővettük a könyveinket és olvastunk. Nem henyélhettünk sokáig, mert a nap rohamosan kezdett alábukni,
nekünk meg még haza kellett tekerni (amiről később kiderült, hogy mindössze 10 perc, szóval annyira azért nem kellett volna rohanni…)Itthon megállapítottuk, hogy nagyon szép helyen lakunk, és hogy milyen barmok vagyunk, hogy nem járunk ki sűrűbben a biai erdőkbe meg a Nyakaskőzöz, meg a Tóhoz, meg mindenfelé. Olyan gyönyörű ez a hely!
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése