Kvang-kvang

Írtam egyszer egy novellát, ami eredetileg blogbejegyzésnek indult, később viszont kiegészítettem egy-két fordulattal, és egy egész csinos dolog kerekedett belőle - magam sem tudom pontosan, micsoda. A címe: Ugrasz?

Ám nekem mindig valahogy hiányzott ebből a novellából valami. A témát ezerszer feldolgozták csomó regényben: ahogy az úszó érzi magát a nagy fejes előtt. Körülbelül erről szól az én történetem is, habár én leírtam a vízbeérkezés pillanatát és az azt követő pár másodpercet is - tettem mindezt persze úgy, hogy a valósághoz csak árnyalatnyi köze legyen. Azóta rendre belebotlok azokba a bizonyos "medencés hasonlatokba" (ahogy magamban nevezem őket), de sosem sikerült rájönnöm, hogy mi is hiányzik az én történetemből - mígnem pár napja beugrott.

Éppen Stephen Kinget olvastam (Tóparti kísértetek), amikor jött a szokásos medencés hasonlat, kicsit máshogy, mint az enyém: a fiú méterekkel a medence fölött áll az ugródeszka legmagasabb fo(g)kán, lenéz, a medencét és a fölfelé forduló arcokat kicsinynek érzi, és szinte a gatyájába csinál a félelemtől, annyira retteg, hogy a vízbeérésnek halálos, vagy esetleg még annál is rosszabb következményei lehetnek. Eddig minden rendben lenne, gondoltam olvasás közben, ilyet tényleg minden második könyvben olvas az ember. Ám King egyetlen szófordulattal rávilágított arra, ami az én novellámból hiányzott, pedig ez az egésznek a lényege, az értelme. Íme a szófordulat: "kvang-kvang-kvang-kvang [...] mintha a víz rejtett szíve dobogna."

Mintha a víz rejtett szíve dobogna. Hát nem gyönyörű? Miután elolvastam ezt a sort, azonnal értettem, mit akar üzenni. Pontosan ez hiányzott, ez a furcsa képtelenség: hogy a víz, ami előtted feszül, a medence vize - valójában él. Sőt, szíve van, s ami él és dobog a mélyén (kvang-kvang-kvang-kvang: talán a víztisztító?), annak bizony agya is kell, hogy legyen, és mint ilyen, bizonyára te sem ugranál bele fejest, az életedet a tükörsima vízfelületre bízva. Ez az az érzés, amit a novellámban nem tudtam kifejteni: a félelem az élettel rendelkező ismeretlentől, az élettől, amire nem mered rábízni a saját létedet. Ha nagyon el akarunk rugaszkodni a valóságtól, akkor párhuzamot vonhatunk a medencében dobogó szív és a saját életünk között - no nem arra az életre gondolok, amit egy Pacemakerrel ki lehet oltani, hanem arra, amivel soha nem mersz szembenézni, mert félsz rádöbbenni, hogy ezt az életet valójában nem is éled le. Az igazi életedet, az igazi énedet nem ismered meg éveid alatt. Mert nem mered, túl veszélyes, kockázatos, lehet, hogy a halálnál is rosszabb.

Itt két idézetet írnék csak le. Az első a Katedrális című Ken Follet regényből van, és így szól: "Ez az érzés olyan, mint a farkas az erdőn. Ha meglátod, nem gondolkozol - csak futsz!"

A másik: Carpe diem. Szép mondás. De senki nem ugrik fejest neki.

A.