Béke

Két olyan élethelyzetet tudok megnevezni, amikor igazán békésnek érzem magam. Ez a szám talán azért ilyen alacsony, mert még nem éltem elég ideig, vagy mert nem én vagyok a béke megtestesítője ezen a bolygón, de azért büszkén vállalom, mert amikor békés vagyok, akkor tényleg békés vagyok. És talán már ez is több, mint amit sokan elmondhatnak magukról.

Ritkán, talán túlságosan is ritkán fordult elő velem mostanában, hogy olyan igazán, kitörően, kétségbeesetten és határtalanul zokogjak (többségében a párnámba, sötétben). Ám amikor ez megtörténik - ritkán -, akkor általában gyakorlatilag álomba sírom magam. Álomtalan, pihentető álomba. Ez most közhelyesen hangzik, de bizony ritka az életben ez a fajta alvás. Amikor pedig felébredek, a szemem megdagadva a sírástól és alvástól, csak az egyik orrlyukamon lélegezve és gyűrött arccal, mégis úgy érzem magam, mint aki megtisztult. Békés. Mintha a vég nélküli zokogás alatt a könnyekkel, majd később az alvás alatt az álomtalan álmokkal kiürült volna belőlem valami mérges anyag, ami csak gyűlt bennem az idők során, és végre kiadhatom magamból. Ilyenkor rá tudok mosolyogni a leggonoszabb világra és a legkegyetlenebb életre is.

A másik szituáció kicsit bonyolultabb. Furcsán hangzik talán, de szerintem nem vagyok egyedül vele: ritkán vagyok olyan békés, mint a havibajom első napján. Na nem minden esetben! Először is előfeltétel, hogy aznap ne legyen túl sok dolgom, ne stresszeljek, lehetőleg ne kelljen sehova mennem, legfeljebb későn. Egy másik, elkerülhetetlen feltétele a kín. Nem nevezném fájdalomnak, mert azon már egy kicsit talán túl is tesz, és nem tudsz ellene semmit tenni. Ilyenkor rendszerint magamba pumpálom az itthon felhalmozott fájdalomcsillapító- és görcsoldókészletünket, majd minimum egy óráig várom, hogy hasson a szer. Már eleve úgy szoktam ébredni ezeken az áldott napokon, hogy az alhasam görcsösen próbál megszabadulni a megszabadulandótól. Reggeli állapotom kicsit hasonlít a részegségre, mert a kezeim remegnek, alig bírok járni (csak kétrét görnyedve), és egyszerűen nincs olyan póz, amiben ne érezném a kínt. Ma reggel is átéltem eme gyönyörök legjobbikát, és ha egytől tízes skálán osztályoznám az eddig tapasztalt görcsök alapján a ma reggel nyolc és kilenc közötti időt, hát simán adnék egy nyolcast. Ami, nekem elhihetitek, már elég erősnek számít. Egy óráig vártam, hogy hasson a gyógyszer, elég sokat vettem be, ezért kellően ki is ütődtem egy idő után. A görcsoldóról tudni kell, hogy nem csak az izmokat lazítja el, hanem kicsit el is kábít, az érzékeid megváltoznak, tompábban érzed a világot magad körül, lassabban mozogsz, és elálmosodsz. Egyik pillanatról a másikra (persze egy óra szenvedés után...) érezni lehet, ahogy a gyógyszer hatni kezd, a fájdalom elmúlik, de szinte még nem is fogtad fel, már el is nyom az ólmos fáradtság, mint egy bogarat az aszfalton. Kiterülsz, elalszol, és jön az álomtalan álom. Vagy három órán keresztül... Ma reggel a nyitott ablak alatt aludtam, a puha matracomon, vastag takaróba burkolózva, a macimat magamhoz szorítva. A három óra durmolás után felébredtem, megcsapott a régen áhítozott béke. Ennél jobb állapotot keveset tudok mondani, nem is nagyon akaródzott kibújni az ágyból. Elég csípős volt a levegő odakint, külön élveztem is a melegséget, ami bennem támadt.

Hát így. A nők többsége ingerült és szeszélyes lesz a havibaj alatt (előtt és után...), és bevallom, van, hogy én is hasonlóan érzek. De a fent ecsetelt kivételes alkalmak szinte ajándékként toppannak be az életembe, ilyenkor nincs nálam nyugodtabb és megtisztultabb ember. Furcsa, hogy a fájdalom útján jutok el ideáig, ahogy a sírás esetében is így történik, én mégsem bánom. Szerintem ez az igazi megnyugvás. Mert ha a békét nem előzi meg a kín, akkor szerintem nem is létezik.

A.