Sanyi

Egy komoly következtetést vontam le ma saját magamról.

Az események tragikus sorozata ott kezdődött, hogy két napja éjjeli fél háromkor arra riadtam, hogy eszméletlenül fáj a karom. Felkapcsoltam a lámpát, és láttam, hogy a könyökhajlatomban két, egymáshoz nagyon közeli kis csípés vigyorog vissza rám csodás piros daganatba burkolózva. Bevallom, kicsit megijedtem, mert nem tudtam, pontosan mi csípett meg, a sebem meg belülről lüktetett. Aztán lementem bebugyolálni a karomat egy kis aloeverába, majd vad pókvadászatba kezdtem a szobámban – feltételeztem ugyanis, hogy egy nyolclábú haverom látogatott meg álmomban. Egy órányi erőfeszített, ámde eredménytelen kutatás után feladtam, és visszatértem aludni.

Másnap este gyanútlanul kinyitottam az ablakomat, és ott figyelt az ablak fölött. Egy nagy, sárgalábú, de hatalmas testű, nyolclábú szörnyeteg. Felkaptam az első kezem ügyébe kerülő könyvet, és lecsaptam a kis bestiát. Még mindig ott van a könyv a földön, nem akarom felfordítani. Ezután jött Sanyi.

Sanyi, akire Zsuzsi nővérem figyelmeztetett ma reggel egy rövid, tömör sms-ben: „Vigyázz, az előszoba ajtó kilincsén van egy nagy pók!” Egy gyors pontosító taktikai hívás után lemerészkedtem, és megnéztem Sanyit. Ott csücsült, a kilincs belső részén. Az én problémám csupán annyi volt, hogy a szóban forgó ajtónak a felső része üvegből van, ezért tökéletesen rá lehet látni a kilincsre. Sanyit nem akarom bántani, de nagyon ronda volt. Fekete, hosszú, szőrös lábakkal verte meg az isten, lábaival kapaszkodott a kilincsbe, összegörnyedve, mint egy zsákmányára váró, gonosz bérgyilkos. Egy percig néztem, utána jött a zsibbasztó félelem, és sírógörcsben törtem ki. Kifejezetten undorodtam Sanyitól.

Hatalmas lendülettel bevágódtam Anyum dolgozószobájába, és a fellelhető összes tacapaót egy kupacba gyűjtöttem. Csomót teleírtam ilyen szövegekkel, mint: „Állj! Pók!” „Ne nyúlj a kilincshez, PÓK!” stb… Ezeket utána fogtam, és kiragasztottam az üvegre, hogy még véletlenül se nyissam ki az ajtót a nagy pakolásban.

Megvártam a három órát, akkor végre átjött Koga barátom, aki viszont nagy állatbarát, ő fogta, és kivitte Sanyit a szomszéd kertjébe. (Örökké hálás leszek neki hősies tettéért…)

Utána jöttek a hangyák. Kogával kimentünk málnázni a kertbe, és amikor bejöttem, ránéztem a zöld gatyómra – televolt hangyával, csak úgy nyüzsögtek. Nem tudom, hogy én tetszettem-e nekik vagy a zöld nadrágom, én mindenesetre sikoltozva ugráltam és próbáltam őket legyilkolni. Rövid időn belül föladtam és megszabadultam a nadrágomtól, megvártam, amíg Koga lelép, majd önmagamat meghazudtoló sebességgel vágtam be magam a zuhanyzóba. Ott is találtam még egy-két elszántabb hangyát a hajamban, ők a csatornában végezték. Szadizmusom megnyilvánulásaként nem öltem meg őket, hadd élvezzék a csatornák vidámparkját. Remélem, mosollyal az arcukon haltak meg. Hehehe.

Szóval a sorsdöntő önismereti végkövetkeztetésem az, hogy bizony nem vagyok egy falusi típus. Azt hiszem, városi puhánynak születtem, aki még egy póktól is berezel. (Bár Sanyinak XXL-es mérete volt!) Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a pókfóbia létező és komoly dolog, meg lehet kérdezni Somát is, ő a latin nevét is tudja a betegségnek. Ahogy van olyan, hogy valaki a sötéttől vagy a szűk helyektől fél, van, aki a pókoktól. Tessék ezt tiszteletben tartani. Ez van.

Anyum most azt mondaná, hogy amitől félsz, azt bevonzod. Ennek sajnos igazat kell adnom, mert másik három testvéremet együttvéve nem érte még annyi póktámadás, mint engem egyedül. Ami jó hír: a pókoknál jobban semmitől sem félek.

A.

Harry kontra Bella

Tegnap este felmentem msn-re, beszélgettem egy-két barátommal, és közben szorgos méh módjára gyűjtögettem a tippeket, miként is lehet túlélni ezt a gusztustalan, nyálkás, komisz időjárást. Lévén egész álló nap zuhogott az eső, én a magam részéről olvasgattam, döntöttem magamba a forró kakaókat/teákat, és beszélgettem (és igen, sötétedés után eltűntem – most is…)
A többiek túlélési technikái nagyon színesek és változatosak voltak, de a legtöbbször előforduló módszer az olvasás volt. És hogy mit? Változó. Én a magam részéről a Harry Potter hetedik kötetét olvasom újra, már alig emlékszem rá, pedig minden kétséget kizáróan ez a legjobb – szerintem.
És most lehet nagy levegőket venni, mert igenis a Harry Potter-rel kapcsolatban szeretnék valamit leírni. Arról a regénysorozatról, ami valószínű már most aláírta a szerződését az idővel, és sok-sok év múlva is ugyanúgy fogják olvasni a gyerekek (a felnőttekkel az oldalukon), mint manapság. Az ok pedig, amiért szeretnék róla írni, az egy másik könyv, egy szintén bestseller jelenleg – az Alkonyat sorozatok.
Mindkét esetben – a Harry Potter és az Alkonyat elolvasása után is – alig tudtam kikeveredni a történet hatása alól. Volt viszont egy lényeges különbség, amit csak utóbb értettem meg. Az olvasás utáni „zsibbadtság” minősége. Az, hogy a HP után valami tisztább, igazabb, becsesebb, de mégis zavarba ejtően erős volt az utóhatás, míg az Alkonyat után úgy éreztem magam, mintha belülről emésztene valami. Ez így teljesen érthetetlen, úgyhogy megpróbálom érzékeltetni.
Vegyük a főszereplőket. Ők azok, akiknek a karaktere gyakorlatilag meghatározza a művet, és végső soron az olvasó leginkább az ő érzelmeit, jellemét érzik át olvasás közben. Harry Potter jellemét most hanyagoljuk, mert nagyon összetett és külön regényt lehetne róla írni.
Bella viszont más kategória. Ő a főszereplője az Alkonyat című – egyébként vámpírokról szóló – regénynek. Bella tinédzser, csakúgy, mint Harry. Nem mondanám jó embernek. Ez viszont már a végkövetkeztetés, ne ugorjunk nagyon előre. Gondoljunk csak bele, ahogy egy fiatal gyerek a kezébe veszi ezt a könyvet (sokan teszik meg). Azt olvassa oldalakon és könyveken keresztül, hogy Bella mennyire szenved, mennyire gyűlöli a saját környezetét, valószínű neheztel az anyjára, mert az inkább a pasijával van, mintsem vele, közel sem szereti az apját úgy, ahogy egy apát kéne, és ráadásul a történelem legmazochistább mártírja lesz belőle az első kötet kb 50. oldala táján. A szerelmet úgy fogja fel, mint egy függőséget, sokszor megfordul a „drog” (a filmben egyenesen heroin…) szó a regényben és a filmben egyaránt, a társához egy teljesen elvakult és fanatikus módon viszonyul. Folyton szenved, folyton a saját sorsán rágódik – egocentrikus. Mindkét szereplőre, Bellára és a vámpírpasijára, Edwardra is jellemző a mindent-feláldozok-érted fajta „szerelem”. Jó példa, kéremszépen, tessék követni. Bellának kényszeres önpusztító hajlamává válik, hogy ha nincs a közelében Edward, akkor teljesen magába zuhan, mindenkit eltaszít magától, és abszolút semmiféle lépést nem tesz azért, hogy kikeveredjen a saját maga által gerjesztett mélabúból. Szerintem ez beteg.
A baj az, hogy maga a történet a jellege miatt biztos siker és szinte olvastatja magát. Igazuk van a kritikusoknak, végülis ki ne szeretne vámpírszerelemről olvasni? Alapból tökéletes téma, az évszázadok alatt sokszor feldolgozták, és újra meg újra fel is fogják még dolgozni. Én viszont a könyvek elolvasása után egyetlen dolgot éreztem: hogy ez a könyv gonosz. Nem tudom jobban megfogalmazni, egyszerűen csak gonosz és veszélyesen átélhető. Eléggé jól (és hosszan…) van megírva ahhoz, hogy beleragadjon az ember, majd ádáz küzdelmek után tudjon csak kikeveredni onnan – ha egyáltalán ki tud, vagy ki akar. Nekem több, mint egy hónapomba került ez a küzdelem, addigra megvettem 5 könyvet (2-t magyarul, 3-at angolul), két DVD-t, és majdnem minden interjút végignéztem youtube-on ami a könyvvel és filmmel kapcsolatos. Körülbelül 50 órám, és 20ezer forint(om) van benne. Ezt szorozd meg a világ tinédzserlányainak számával, valamint a szingli nők nagytöbbségével, és rájössz, hogy egész jól eléldegélhet az írónő.
Bevallom, mérges vagyok, elsősorban magamra, mert nem ismertem föl már az elején, hogy milyen ez a könyv, valamint azért, mert később ennyire fanatikussá váltam én is. Örülök neki, hogy végül mégis sikerült túllépnem rajta, bár utólag is bocsánat azoktól, akik a suli vége előtti hónapban csak mogorva-Anikóval találkoztak. Nem csak ez a könyv volt az oka, de nagyban befolyásolta a hangulatomat. Fene. :)
Végezetül még annyit, hogy szerintem olvassátok el. Leginkább azért, mert rengetegen olvasták, nagyon sokszor lehet találkozni vele mindenfelé, de talán azért is, hogy tudjunk róla beszélni. A könyvben leírt karakter ugyanis meglepően elterjedt manapság. Sajnos.

Megbolondult természet

Furcsa dolgokat művel mostanában a természet. Tegnap a napi átlaghőmérséklet 32-35 fok között ingadozott itthon, majd’ megpörkölődtünk idebent – hát még én a padlástéri szobám takarítása közben –, és azért imádkoztunk, hogy jöjjön egy kis eső. Este aztán kint voltam az utcán, már sötétedés után, amikor elkezdett fújni az agresszív szél, de tipikusan az a fajta, amikor érzed az orrodban, hogy ebből valami csúnya lesz. Valami nagy és csúnya.
Hazaértem, lefeküdtem aludni a szépen kitisztított szobácskámban, és szokásom szerint tárva nyitva hagytam az ablakomat. Éjjel egy óra tájban is még ébren voltam, mert nem hagyott aludni sem a kutyaugatás, sem a szomszéd fűzfájának veszett zúgása. Meglehetősen idegesítő volt eme elegy. Egy idő után meg félni kezdtem, mint a nyúl, aki a szeme közötti vadászpuskát bámulja. Azt hiszem, ekkor már félálomban lehettem. Meg sem tudtam mozdulni, mert arra gondoltam, hogy na, most jön egy tornádó, vagy egy gyilkos jégeső, vagy egy cunami, mittomén, de hogy ez így nem biztonságos, az ziher. Aztán ma reggel rájöttem, mi válthatta ki ezt a furcsa félelemrohamot. Nézegettem az indexen az „időjárás” képeket, és csak hogy értségek, miről beszélek, íme egy-kettő:

Még szép, hogy azt hittem, itt a világvége. Ezeknek a képeknek a többsége ugyanis itthon, kis hazánkban készült, és elég félelmetesek. Hát még a hirtelen hőmérsékletváltozások. Ma reggel 18 fok volt, ami a tegnapi hőséghez képest nudli. Így hát kérek mindenkit, hogy ne lepődjön meg, ha hirtelen hangulatváltozáson vagy dührohamon kap, az én komfortérzetemet ugyanis az időjárási tényezők nagyban befolyásolják, a komfortérzetem meg a kedvemet, a kedvem meg az emberekkel való bánásmódomat. Azért megpróbálom kontrolálni – többségében úgy, hogy egy esetleges dühroham érkezését észlelve elvonulok. Végülis ez csak időjárás. Mi az nekem.
A.

Brammabumm

Azért nem írok mostanában, mert nem történik velem semmi különös. No news is good news, ahogy a mondás tartja, de már annyira szégyellem, hogy üresen tátong a blogom, hogy muszáj egy-két dolgot megosztanom Veletek.
Nos, ez a hónap legfőképpen a bulizásról és az alvásról szólt. Nem mintha mostanában olyan nagyon megerőltető dolgokon lennék túl, de valahogy megszállt egy gusztustalan, nyálkás fáradékonyság, amitől csak minden erőmet bevetve, magamat megrázva tudok szabadulni. Ha egyáltalán tudok. Nem nevezném lustaságnak, inkább tehetetlenségnek – nincs dolgom, és ez megőrjít.
A napjaimat mégis megpróbálom kitölteni valami tartalommal, úgyhogy olvasgatok. Vagyis inkább újraolvasgatok. Kicsit ugyan unom, de hát ez van… Következő hónapban lesz a szülinapom, és Anyucimtól azt kértem, hogy vegyen nekem 18 könyvet. Ami, ha belegondolunk, nem egy olcsó mulaccság, így hát nem járt ő ezzel olyan jól, mint hiszi. :) (de azért majd igyekszem, Naccsá, igyekszem!) A szülinapom közeledtével egyre sűrűbben törnek rám pánikrohamok – 18, jéééézusom! Abszolút nem várom. Amíg 16 meg 17, addig még buli, de utána valahogy nagyon közel került már az, hogy szia, felnőtt vagy, mennyé’ dógodra, ne is lássunk. Azt az időt is várom, kétség sem fér hozzá, az egyetlen baki az, hogy nem tudom, a suli után hogyan tovább. És ezt ezen a nyáron kéne kiötölnöm aranyos buksikámban. Majd töröm a fejem.
Egy kicsit hazudtam, mert a „nem történt semmi” azért mégsem teljesen így van. Életre szóló élményben volt például kedden is részem, amikor beléptem kedves Lillusom és családja házába. Azóta próbálom magamban megfogalmazni, hogy milyen is ez a gyönyörűség, de valahogy nem tudom elég élethűen leírni. Ide vagy egy profi író, vagy egy őrült zsenialitása kéne, szerencsémre vagy szerencsétlenségemre egyik sem adatott meg nekem, így hát kénytelen vagyok az én fakó megfogalmazásomban leírni az élményt:
Waze.
Még egy lépés beljebb.
Wazzzzzeeee….
Körbe-körbe-föl-le.
Wwwwaaazzzzzzzzzeeeeee….
Zsufis. Nem a világ legtisztább helye, de nem az a visszataszító fajta, csak olyan, hogy látszik, hogy öten élik kellemes életüket benne. Családias. Rendkívül extra módon családias, annak ellenére, hogy simán belefutsz egy hideg aranykeretes hatalmas antik festménybe vagy egy meztelen Dávid-szoborba (aminek még mindig nem értem, miért olyan kicsi a micsodája). A konyha csöppnyi, de az „étkező” hatalmas, szőnyeg és parketta a jellemző, meg a rejtett átjárók. Tényleg rejtettek! Hoppsz itt vagy, aztán már nem is vagy itt! Megnyomod a szekrény oldalát, és ajtó lesz belőle. Az élményt egy kutya nagyságú jámbor fekete macska teszi teljessé. Kirrrály!
Kicsit a színészek jutottak eszembe erről a kuckó-kuckó-hátán-csodavityillóról. Olyan, ami folyton él, mozog, változik, de ugyanakkor televan a múlt apró kütyüjeivel, a család büszkeségeivel, a szenvedélyük tárgyaival, mindennel, ami a lelküket tükrözi. Nagyon őszinte és nyílt, nagyon kedves és barátságos, sebezhetően bájos. Az én idegen szememmel legalábbis így láttam.
Röviden összefoglalva eszméletlen. Az udvaron hatalmas medence, látszik, hogy itt tényleg a ház van a lakóiért, nem a lakók a házért. Ha mindehhez hozzávesszük a családtagok természetből fakadó vidámságát és kedvességét, akkor azt hiszem, mondhatom, hogy ez a világ legkülönlegesebb háza, amit eddigi rövid életemben láthattam.
Itt voltam kedden, és körülbelül mostanáig emésztődött bennem az élmény. Köszönjük Lillusnak. Már értek mindent. :)
Egyéb mélyebb dolgok is történgetnek mostanában, de amíg folyamatban vannak a történgetések, addig nem akarok elhamarkodott beszámolókat és véleményeket írni. Kivárok. Addig is további szép nyarat mindenkinek, ígérem, sűrűbben írok ezentúl.
A.

(a képen Asztalos Lilla látható)