Ugrasz?

Az embernek menekülnie kell. A mai világnak már messze semmi köze ahhoz, amit a természet nekünk szánt. A tempó fényévekkel gyorsabb, az érzések csak foltokban találhatók meg, és az embert alig motiválja emberséges dolog.
Úgy érzem magam, mint az úszó, kint, a medence szélén. Ahogy ott állok, fürdődresszben, sapkában és szemüvegben, a dobogón, arra készülve, hogy fejessel beugorjak a mély és hideg vízbe. Félek a nedvességtől, a mélységtől, de tudom, hogy meg tudom csinálni, bár semmi kedvem sincs hozzá. Az uszoda nagy, de reggel van még, ezért csak egyedül hallgatom a gépek zúgását, ahogy a hatalmas medencébe új vizet pumpálnak. Nagy levegőt veszek, egészen a tüdőm legaljáig, már szinte szétfeszíti a mellkasomat, majd bent tartom egy kicsit, mintha ez lenne Az a lélegzet… kifúj. Nem vagyok még kész. Egyenes háttal nézek szembe a feszített víztükörnek, és gondolkozom. Aztán újra levegőt veszek. Ezúttal még mélyebbet. Szívom, csak szívom, elhatározom, hogy ezúttal beugrom a hidegségbe…
…amikor hirtelen hátulról belelöknek a vízbe. Nem készültem még föl, de levegőm van, és igaz, az elegáns fejesből semmi sem lett, de már benn vagyok a vízben, már úszni kell, és hirtelen ott van mindenki más is, az uszoda magánya és döbbent csöndje semmivé foszlik, tele van minden kapálózó és fuldokló tömeggel. Csak rajtam van úszódressz. Semmire nem megyek vele.
Olyan világban kell élnünk, aminek nincsenek játékszabályai. Az ember jön és megy, egyedül ő dönti el, hogy mit tesz a röpke évek alatt, amíg a földön van. Van, aki iskolába jár, aztán egyetemre, diplomát szerez, majd egy munkát, ahol lehúz 40 évet, közben összeházasodik valakivel, akit magáénak érez. Van ilyen? És van, aki élvezi? És van olyan, aki egy reggel felkel, és azt mondja: igen, ezt akarom, ezért érdemes.
Szóljatok, ha van ilyen. Mert akkor én is ugrom.
A.