Sziasztok!

Nos, elérkeztünk az első megdöbbentő határponthoz: elmúlt a június, kezdődik a vakáció utolsó két hónapja. Ez számomra továbbra is a tanulással fog telni, augusztus legvégén fogok angol nyelvvizsgázni. A tanárom szerint egész jól haladok, majd meglátjuk, hogy igaza van-e vagy sem. :)
Jövő héten Ráckevén vagyok zenetáborban. Idén megyek harmadszor. Ha olvastátok a korábbi bejegyzéseimet, akkor tudhatjátok, hogy Ráckeve az én életemben sorsdöntő szerepet játszott immáron három éve (hogy repül az idő!), úgyhogy már a hagyomány kedvéért is elmegyek. Megjegyzem jól fog esni egy hét zenélés, már régóta nincs nagyon alkalmam úgy istenigazából zenélni, mert eléggé lustásra fogtam az utóbbi egy évet gitárból. Na majd most! Egy újjászületett El Mariaci fog hazatérni a táborból. Megjegyzem a társaság is rendkívül kedvemre való lesz, úgyhogy még unatkozni sem fogok, esetleg a reggeli felkelésekkel lesznek problémáim.
Nos, akkor búcsúzom, bár talán még onnan is tudok majd csatlakozni a netre, majd meglátjuk, ha így lesz, ígérem, írok ezt-azt. A Zárókoncert 4-én, 15:00-kor kezdődik, helyszín: a ráckevei Savoyai kastély. Ha van kedvetek, gyertek el, én is fogok játszani.
További kellemes visszaszámlálást mindenkinek!
ahoy:
Anikó

Még hogy nekik fáj!

Nem akarok egy pasit sem megbántani, de mindegyikük fogja be a pofáját. Rálépnek a lábukra, és máris kikelnek magukból, fáj egy kicsit a torkuk, és már egy hétig ki sem bújnak az ágyból. Ők azt hiszik, hogy a betegségre rögtön gyógyszert kell szedni, elmennek a dokihoz, és csodára számítanak. El sem tudják képzelni, milyen szörnyű életük van ezzel szemben a nőknek, akik nem hogy dolgoznak, szülnek, és gyereket nevelnek, de minden hónapban egyszer kiszakad a méhük a fájdalomtól. Már akinek, ugyebár, mert manapság erre nagyon frappáns kis megoldások léteznek. Elvileg…
Azért tört ki most belőlem az erősebbik nem iránti heves indulat, mert a minap, egész pontosan szerdán kedvem lett volna tökönrúgni minden kedves nyavalygó férfiembert. Akit megbántottam, kérem, írja annak a számlájára a heves vélemény-nyilvánítást (és valljuk be, sztereotípiákat), hogy nagyon szenvedtem. A havibaj ugyanis nálam valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindig fájdalmasabb volt, mint sorstársaimnak, a nők többségének, bár találtam rá egy jó gyógyszert, amiből egy-kettő szem rendszerint elég, hogy ne essek össze. Tegnap reggel be is vettem egyet, majd anyummal, és egy rakás gyerekkel elindultunk a vonatállomáshoz, ahonnan a Délin keresztül eljutottunk a Millenáris Parkba. Ott még figyelnem kellett a csoportot, hogy mindenki megvan-e, minden rendben van-e, senki nem akarja levetni magát a korlátról, ilyesmi, úgyhogy nem volt időm az alhasamban hasogató fájdalomra összpontosítani. Utána mindenki szétszéledt, és én észrevettem, hogy valami nagyon nincs rendben. Akkor vettem be a második csodatablettámat, anyum pedig azonnali hatállyal elküldött nagyimékhoz az Oktogonra, hogy pihenjek ott. Az oda út szörnyű volt, még úgy is, hogy (egy jó pont Demszkynek) a Kombínókban működik a légkondi. Ettől függetlenül, mire megtette a sárga csodabogár a Mamut-Oktogon útvonalat, én már azt lestem, hol van egy jó pasi, hogy ájulás esetén a nyakába omolhassak. Persze sehol sem volt a szőke herceg, ezért kénytelen voltam tovább vonszolni magam a röpke száz méteres úton, fel nagyimék lakásába. A liftben már nem álltam a lábamon, nem is tudom, hogy jutottam el a lakásig. Sikerült úgy betoppannom az ősökhöz, hogy alaposan rájuk ijesztettem. Nem akarom untatni a férfiembereket itten a nyomasztó részletekkel, női sorstársaim többsége már élt át hasonló fájdalmakat, csak én úgy éreztem, hogy menten megszülök. Belém nyomtak még két gyogyibogyót, és öt perc múlva sikítva követeltem, hogy basszus, hasson már! Úgy éreztem, órák teltek el a bevétel után. Körülbelül fél óra horror után sikerült annyira hasson a gyógyszernek, hogy nem csak hogy elmúltak a görcseim, de úgy kiütött, hogy két órán keresztül aludtam. Ennyit az (általam „száraz fájdalomnak” nevezett) borzalomról.
Elnézést minden megbotránkozott személytől, akiket mélyen érintett a sokkoló, és részletekbe bocsátkozó intim beszámolóm, de abban a fél órában más sem jutott eszembe, mint hogy ha még egyszer hallok egy pasit jajgatni, hát odaadom neki a méhemet, hogy hajrá, tartsd tisztán. Aztán tegnap este néztem a focit, és a hatalmas műesésektől megint felment bennem a pumpa, de hát szegényeknek ha muszáj, hát muszáj kicsit sajnáltatni magukat. Én úgy döntöttem, drasztikusabb lépésekhez folyamodom, de továbbra is bíztatok mindenkit (jóképű, fekete hajú kék szemű férfiemberek előnyben!), hogy ha a Kombínón egy hullaszínű, félig ájult nőt látnak, aki görcsösen próbál normálisan lélegezni, de mégsincs hatalmas hasa (tehát terhesség kizárva), húzodjon egy kicsit közelebb, hátha a nyakába esik a szerencse…
A.

Boldogság - talán

Ültem a buszon, és boldog voltam.
Nem tudom, talán a boldogság olyan, hogy csak hosszútávon lehetséges, és amit én éreztem, némelyek szerint lehet, hogy nem is boldogság. Olyan érzésem volt, mint amikor valaki tudja, hogy ki ő, teljesen tisztában van magával, és szereti azt, akit felismer saját személyében. Sok-sok kis apró mozzanat vezetett el odáig, hogy így érezzem magam ott, a buszon ülve, és talán még egy kicsit tovább. Segítettem Anyumnak, tanultam, futottam, utána lezuhanyoztam, felkötöttem a hajam kontyba, magamra vettem egy tiszta, laza inget, egy farmernadrágot és egy szandált, átkanyarítottam a vállamon az erszényemet, és elindultam a buszhoz. A levegő balzsamos volt, levendula illata szállingózott mindenfelé. A buszban arra gondoltam, hogy nem is lehet ennél jobb, így ülni itt, jó lenne sose kiszállni, csak élvezni, ahogy bejön a langyos és tiszta éjszakai levegő, hagyni, hogy játsszon a hajammal. Aztán eszembe jutott úti célom, és már nem is volt olyan rémítő a gondoltat, hogy ennek az útnak is vége szakad nemsokára…
Tegnap volt a Múzeumok Éjszakája, és én életemben először vettem részt benne. Lüktető hangulata azonnal magával ragadott, habár a buszpályaudvar még nagyon pangott a kihaltságtól, de amint leszálltam a 7-esről a Móriczon, rögtön éreztem az emberekből áradó izgalmat, és a lelkesedést. Ott találkoztam a kísérőmmel, és együtt indultunk el felfedezni az éjszakát. Csodálatos volt, hogy az emberek nem bosszankodnak, morgolódnak a földalattin, habár úgy préselődtünk össze, mint heringek a tojáshéjában, de ezt valahogy senki nem bánta akkor, este kilenc körül. Általában van egy enyhe tömegfóbiám, de így, hogy nem egyedül voltam, még élveztem is, ahogy kinyomulunk a tömött szerelvényből, és hagyjuk magunkat kisodortatni a tömeggel a felszínre.
Aztán el akarták lopni a táskámat. Csak a fél vállamra vetve hordtam, mert gondoltam, az úgy lazább, és valaki galád módon le akarta szedni a vállamról. Már lendült a kezem, hogy visszakézből felpofozzam az illetőt, de amint megláttam, tágra nyílt a szemem, és belefagyott a kezem a mozdulatba. Aránylag alacsony, ősz hajú teremtés állt előttem, kezében a táskám, és ördögi vigyor a képén. Nagyim volt az, vele a nagypapám, akik múlt héten nálunk vendégeskedtek, és segítettek Anyumnak a táboroztatásban. Nagyimnak ez a táskalopós-hecce volt a bosszú, ugyanis amíg itt voltak, egy alkalmat nem halasztottam volna el, hogy megijesszem őt. Mit is mondjak mentségemre? Muszáj volt. Jót mulattam. Most ő mulatott. Jogosan.
Kicsit még elmulattunk, ők utána mentek dolgukra, ahogy mi is. Akkor még tartott az a delejes érzés, hogy jó vagyok és jó helyen, arcomon állandóan ott ült egy kis mosoly, ami nyílt tekintetemmel együtt arra volt hivatott, hogy mindenkinek hirdesse: boldog embert láttok, nézzétek meg jól. Nem gondoltam az elmúlt hét történéseire, még csak eszembe sem jutott a szóbeli érettségim, amivel sikerült 75%-ra lehúznom az eredményemet, át sem villant az agyamon, hogy sok-sok dolgom van még az angollal, a napi 60 szó semmiségnek tűnt, én nem is gondoltam rájuk. A pillanatnak éltem, és jó volt így.
Talán tényleg nem tanultam még meg, milyen az, ha valaki tartósan boldog. Tudom magamról, hogy van bennem egy állandó nyugalom, amit megtalálok idehaza, a szobámban, és a legstresszesebb pillanatban is van olyan hely, ahol a gondolataim megnyugodnak. Velük együtt én is. Tudom magamról, hogy szerencsés vagyok, és azt is, hogy még sok dolgom van. De az a pár óra, amíg tényleg gondok és hétköznapi semmiségektől mentesen ültem a buszon, majd sétálgattam az éjszakában, az boldogság volt. Gondtalan, és lelket melengető.

A.

Pajzán szél

Tegnap hétkor dőltem be az ágyba, és ma reggel fél kilenckor keltem. Be kell vallani, egy kissé ki voltam készülve az elmúlt időben, és még nincs vége... Szerdán szóbeli érettségizem informatikából, és mivel az írásbeli csak 81%-kal ötös, annyira azért nem érzem magam biztonságban.
Nagy nap volt a tegnapi! Nem csak azért, mert az év utolsó tanítási napját éltük túl, hanem mert délután, az évzárón életemben először kellett az egész iskola előtt huzamosabb ideig beszélnem. Nem emlékszem, hogy írtam-e a tanárértékelésről, de röpke két-három hónapja ez a fő feladatunk az Egyosz-ban (diákönkormányzat az iskolában). A „diákelnökünk” megkért, hogy szervezzem meg és bonyolítsam le az egészet. Megtettem. Bevallom, rettegtem a nyilvános szerepléstől. Már sokszor léptem föl gitárral, és a szenátusik alkalmával azt is megtanultam nagyjából, hogy emberek előtt hogy beszéljek. A baj csak az, hogy a szenátusinál küzdeni kell hogy 20-an legyünk, az évzárón meg ott van 600 önkéntes mazochista, aki vállalkozik arra, hogy végighallgasson. Igaz, nincs már választásuk. Így még rosszabb.
Anyum azt mondta, legyek laza. Nos, laza voltam, csak állítólag kicsit hosszú. Hogy a „lazaságomat” érzékeltessem, ezt elmesélem: már a közepe táján jártunk, mögöttem három fess, öltöny-nyakkendős szálfatermetű ifjú, én meg ott virítottam fekete bő szoknyában és blúzban, amikor (az egyébként iszonyú erős) szél fellibbentette a szoknyámat. Én, mint akit megtámadtak, ugrottam az asztal mögé a srácokhoz, és mivel muszáj volt lereagálni a dolgot, a mikrofonba csak ennyit mondtam „a kis pajzán szél!”. Volt, aki furcsán nézett, volt, akinek tetszett. Annyira nem hagytam nekik gondolkozási időt, mert máris mondtam tovább. Szóval, elvileg laza voltam, igaz, belül nem voltam teljesen stabilis. Nos, ennyit az évzáróról. Egyébként kaptam könyvutalványt, bizit, az osztály elnyerte idén az Illyés Kupát, amiért véres harcok dúlnak egész éven keresztül, és egy tanítási nap szabad felhasználásával jár.
Volt egy megjegyzés Csuri nagynénimtől az előző bejegyzésemhez, miszerint hogy van a családom. Hát, kösz, megvagyunk. Mindenki teszi a dolgát, Eszter húgom éppen egy fergeteges osztálybulira készül, amit a házban óhajt megtartani, így lehet, hogy én inkább elmenekülök itthonról. Egyébként próbáljuk túlélni az időjárás gonoszságait, nem is tudom, nekem valahogy nem jön be ez a „hol fújok, hol esek, hol ragyogok, csak ti zavarodjatok meg, hehehe” hozzáállása a drága időjárásunknak. Én nem vagyok egy bosszúálló természet, de ha így folytatja, kénytelenek leszünk fityiszt mutatni neki.
Nem csevegek tovább. Mindenkinek szép napot.
A.

Családom és a Problémamegoldás

Hogy nyersen és őszintén kifejezzem jelenlegi helyzetünket: kakiban vagyunk ám, de nyakig! Pontosabban nem is nyakig, inkább hajtővégig, és ennek az előnytelen helyzetnek az oka nem más, mint hogy elromlott a kazánunk, és nincs melegvíz. Én szerencsés voltam, mert még tegnap úgy fürödtem, hogy (ugyan furcsának tűnt, hogy elakadásig nyomtam a melegvizet) sikerült langyos vízben hajat is mosni. A baj csak az, hogy nem egyedül vagyunk itthon, hanem röpke 9 ember aludt itt az éjjel: Mami, Papi, Csuri, Fábi, Gyuri és a hazai pályások: Anyum, Zsuzsi, Eszter és én. Én még csak nem is az ágyamban, mert odaadtam a szobámat Mamiéknak, úgyhogy a nappaliban aludtam a díványon, egy nagyon rendes és előzékeny szúnyog társaságában, aki volt olyan kedves, és vigyázott, nehogy el tudjak aludni. Egyébként a tegnap esti hangulat nagyon jó volt, mert zuhogott az eső, villámlott és dörgött, így hát mindent bezártunk, nekiálltunk sütni-főzni és közben Hófehérke és a hét törpét néztük az ősökkel, nevetgéltünk és beszélgettünk. A Hófehérke után meg focit néztünk (szép volt Portugália!), az is nagyon jó volt, elég későn keveredtünk ágyba.
Szóval elég kellemetlen helyzet, hogy ilyen nagy a népsűrűség a házban, és melegvizünk meg nem sok. Anyum mondta is, hogy ha legközelebb bepasizom (a word szerint a bepasizom helytelen, ő azt ajánlja, hogy „beférfiazom”), akkor tegyem egy ügyes vízvezeték-szerelővel, informatikusból már túl sok van itthon (itt Fábira és Jocira célozgatott, nővéreim párjaira). Úgyhogy vízvezeték-szerelők előnyben!
Ezt az égető problémát egyébként úgy tudjuk megoldani, hogy átmegyünk Faterhoz fürödni. Az ám, de ő most nincs otthon, a Julcsi, aki vele lakik meg Törökbálinton van Jocinál, egyszóval Anyum fogta a kocsikulcsot, két kedves és piszkos ivadékát törölközőstül és szappanostul, és átrobogott Herceghalomba – fürödni.
Erről jut eszembe egy eset még régebbről, azt még gyorsan elmesélem. Nem lehettünk túl idősek, talán Julcsi volt 10-11 éves (akkor én 7-8) amikor egy télen csőtörés volt az utcában, és víz nélkül maradtunk. Anyum elment valahova, már nem emlékszem, hova és miért, de mi négyen otthon maradtunk egyedül. Gondoltuk, meglepjük Anyucit és „csinálunk” neki vizet – hóból. Nagyon lelkiismeretesen felöltöztünk, sál, sapka, kesztyű, és sok-sok edény, amibe a havat gyűjtöttük. Ezekkel a harci eszközökkel megtámadtuk a kertet, és betelepítettük a havat a lakásba. Julcsi meggyújtotta a tűzhelyet, és elolvasztottuk a havat, lett körülbelül 5-6 liter piszkos vizünk, meg egy hatalmas felfordulás odabent. Mondanom sem kell, hogy milyen képet vágott anyám, amikor meglátta a jelenetet a kólás-üveges víztartalékainkkal, a sok-sok félig még havas edénnyel és négy vigyorgó csemetéjével. Akkora kupit ritkán csináltunk.
Hát, ennyit a vízellátásról a mi házunkban, remélem, holnap már lesz vizünk, mert igaz, hogy nem mindig vagyok egy igényes és maximalista egyén (őőőő…) azért fürödni mégiscsak kellemes elfoglaltság. Ott legalább lehet énekelni.
A.

Bizonyítvány és egy Herceg

Az életem egy kicsit bonyolódik a tanévzárás miatt. A diákönkormányzatban is vannak elég nehéz feladataim, a jegyeim miatt (bármennyire is azt mondom, nem számít) stresszelek rendesen és a családomban is van egy-két dolog, ami nyomaszt. Mindennek ellenére úgy érzem, van még tartalékom, és remélem, hogy a nyáron ez elég lesz. Véleményem szerint a nyár nem a feltöltődésről szól, én legalábbis még nem tapasztaltam, hogy a nyár hatására több energiám lett volna. Én ezen a nyáron tanulni fogok, hogy augusztusban le tudjam tenni a felsőfokú angol nyelvvizsgát.
Történtek viszont vicces dolgok az elmúlt héten velem. Már napok óta tervezgetem, hogy írok a blogomra, de délutánonként erre nem nagyon adódott lehetőségem. Múlt szombaton apukám kivitt a női öttusára, mert ő adta oda a helyezetteknek a t-mobilos díjakat. Eszter is ott volt, és eleinte kicsit untuk, de aztán megtaláltuk az ingyen-koszt helyet, ahol jó kis szenyákat lehetett csóringázni, meg bedobtunk egy-egy kávét, ugyanis elég korán keltünk mindketten, és a tikkasztó hőség miatt is el voltunk konyulva. (Huh de szépen megmagyartam!) Amikor már a vége felé közeledett az egész banzáj, apum odaszólt hozzánk, hogy tudjuk-e, hogy ki van itt, a vvip részlegben? Természetesen fogalmunk sem volt, de apum felvilágosított: a monacói herceg, Albert bácsi osztja ki a díjakat, és ott áll mögöttünk. Eszterrel előkaptuk a telefonokat, mint az őrült, vettük föl a pillanatot, ahogy apukámat bemutatják a Hercegnek (akinek egyébként piszkosabb volt a nadrágja, mint apumnak – ezt természetesen megjegyeztük). A díjátadó után hazadöngettünk, és kissé fáradtan ugyan, de új tervekkel értünk haza. Az új tervek természetesen azt takarják, hogy hozzámegyek a herceghez, lesz sok pénzem, de azért lesz mellette egy szép szeretőm is (mégiscsak öreg már szegény, és kopaszodik), a sztorit az iskolában Lizával még tovább is költöttük, belekevertünk egy-két királyi egyént mint az angol trónörökösöket, stb… Ha a mi fantáziánkat feldobja egy Herceg, akkor ott nincs nagyon megállás…
Ennyit a Hercegről. Miután visszatértem a földre a fellegekből, rájöttem, hogy vannak reális dolgok, amik cseppet sem olyan szívet melengetők és lelkesítők, mint egy monacói úrfiú. Ilyen volt például az érettségi. Kedden minden érettségiző fogvacogva várta a nyolc órát, akkor lehetett megnézni a dolgozatokat, és megtudni az eredményt. Én kb. 10-kor néztem meg, és őszintén megvallom, reméltem, hogy négyes lett és nem hármas. Remegve vettem ki a borítékból a lapomat, és be kell vallanom, egy szót sem értettem belőle. Sikerült ugyanis először a részletes pontozást megnéznem, ahol 14 pont volt felírva, tudtam, hogy a max. az 120, szóval eléggé megijedtem, de aztán később rájöttem a dolog turpisságára, lényeg ami lényeg, 81%-os lett – ötös. Rögtön értesítettem kiscsaládomat, mindenkinek megírtam sms-ben a nagy hírt. És ugyan még hátravan a szóbeli, még belegondolni is felséges, hogy milyen jó lenne egy ötös érettségit a zsebemben tudni. Kifejezetten megnyugtató érzés lehet.
A bizim nem túl fényes, van egy hármasom kémiából. A matek, földrajz, angol, német, fizika négyes, ami elég szomorú, de a többi ötös.
Sajnálom, hogy ez a bejegyzés tele van száraz életrajzi adatokkal, legközelebb megpróbálok valami izgiről írni. Egyébként csináltam egy új blogot a diákönkormányzat-beli működésemről, elég száraz, és aki nem érdekelt a témában, annak nem ajánlom. Ráadásul még a dolog bevezetésénél tartok, szóval még nem nagyon van mit olvasni rajta, mindenesetre a címe itt van: www.1osz.blogspot.com.
A.