Boldogság - talán

Ültem a buszon, és boldog voltam.
Nem tudom, talán a boldogság olyan, hogy csak hosszútávon lehetséges, és amit én éreztem, némelyek szerint lehet, hogy nem is boldogság. Olyan érzésem volt, mint amikor valaki tudja, hogy ki ő, teljesen tisztában van magával, és szereti azt, akit felismer saját személyében. Sok-sok kis apró mozzanat vezetett el odáig, hogy így érezzem magam ott, a buszon ülve, és talán még egy kicsit tovább. Segítettem Anyumnak, tanultam, futottam, utána lezuhanyoztam, felkötöttem a hajam kontyba, magamra vettem egy tiszta, laza inget, egy farmernadrágot és egy szandált, átkanyarítottam a vállamon az erszényemet, és elindultam a buszhoz. A levegő balzsamos volt, levendula illata szállingózott mindenfelé. A buszban arra gondoltam, hogy nem is lehet ennél jobb, így ülni itt, jó lenne sose kiszállni, csak élvezni, ahogy bejön a langyos és tiszta éjszakai levegő, hagyni, hogy játsszon a hajammal. Aztán eszembe jutott úti célom, és már nem is volt olyan rémítő a gondoltat, hogy ennek az útnak is vége szakad nemsokára…
Tegnap volt a Múzeumok Éjszakája, és én életemben először vettem részt benne. Lüktető hangulata azonnal magával ragadott, habár a buszpályaudvar még nagyon pangott a kihaltságtól, de amint leszálltam a 7-esről a Móriczon, rögtön éreztem az emberekből áradó izgalmat, és a lelkesedést. Ott találkoztam a kísérőmmel, és együtt indultunk el felfedezni az éjszakát. Csodálatos volt, hogy az emberek nem bosszankodnak, morgolódnak a földalattin, habár úgy préselődtünk össze, mint heringek a tojáshéjában, de ezt valahogy senki nem bánta akkor, este kilenc körül. Általában van egy enyhe tömegfóbiám, de így, hogy nem egyedül voltam, még élveztem is, ahogy kinyomulunk a tömött szerelvényből, és hagyjuk magunkat kisodortatni a tömeggel a felszínre.
Aztán el akarták lopni a táskámat. Csak a fél vállamra vetve hordtam, mert gondoltam, az úgy lazább, és valaki galád módon le akarta szedni a vállamról. Már lendült a kezem, hogy visszakézből felpofozzam az illetőt, de amint megláttam, tágra nyílt a szemem, és belefagyott a kezem a mozdulatba. Aránylag alacsony, ősz hajú teremtés állt előttem, kezében a táskám, és ördögi vigyor a képén. Nagyim volt az, vele a nagypapám, akik múlt héten nálunk vendégeskedtek, és segítettek Anyumnak a táboroztatásban. Nagyimnak ez a táskalopós-hecce volt a bosszú, ugyanis amíg itt voltak, egy alkalmat nem halasztottam volna el, hogy megijesszem őt. Mit is mondjak mentségemre? Muszáj volt. Jót mulattam. Most ő mulatott. Jogosan.
Kicsit még elmulattunk, ők utána mentek dolgukra, ahogy mi is. Akkor még tartott az a delejes érzés, hogy jó vagyok és jó helyen, arcomon állandóan ott ült egy kis mosoly, ami nyílt tekintetemmel együtt arra volt hivatott, hogy mindenkinek hirdesse: boldog embert láttok, nézzétek meg jól. Nem gondoltam az elmúlt hét történéseire, még csak eszembe sem jutott a szóbeli érettségim, amivel sikerült 75%-ra lehúznom az eredményemet, át sem villant az agyamon, hogy sok-sok dolgom van még az angollal, a napi 60 szó semmiségnek tűnt, én nem is gondoltam rájuk. A pillanatnak éltem, és jó volt így.
Talán tényleg nem tanultam még meg, milyen az, ha valaki tartósan boldog. Tudom magamról, hogy van bennem egy állandó nyugalom, amit megtalálok idehaza, a szobámban, és a legstresszesebb pillanatban is van olyan hely, ahol a gondolataim megnyugodnak. Velük együtt én is. Tudom magamról, hogy szerencsés vagyok, és azt is, hogy még sok dolgom van. De az a pár óra, amíg tényleg gondok és hétköznapi semmiségektől mentesen ültem a buszon, majd sétálgattam az éjszakában, az boldogság volt. Gondtalan, és lelket melengető.

A.