A maszk mögül

Milyen lehet az, amikor magad vagy? Mármint úgy értem, hogy magad magad. Az a magad, amit te sem biztos, hogy ismersz, mert szépen becsomagolva tartod, nehogy kihulljon belőle a levélvágókésed és megszúrjon.

Az az ötletem támadt, hogy vajon igaz-e, hogy a bolondoké a világ? Nameg az íróké, természetesen, aki olvasott már regényt, tudja jól, hogy minden író őrült. Hogy lehet írni? Mondatok mondatokba öltve, egyik a másik után, mint valami parádés majomcsorda, követik egymást, hogy a végén pár mondatban összefoglald azt a rengeteg oldalt és fejezetet. Hogy van-e benne katarzis, vagy nincs... az már egy másik kérdés. Hol van manapság katarzis? Mintha mindenki azt keresné, nézik a filmeket filmek után, olvassák a sztorikat, hallgatják a híradót, hogy valamilyen katarzisélményük legyen. Akármilyen. Mert az ő életükben nincs, vagy legalábbis nem vetítették le szépen kockáról kockára nekik.

Szóval milyen is az, amikor kigabalyodsz egy picit a könyvek, filmek, média, és a saját magad által felépített, csodaszép képek övezte világból? Irigylem azokat, akik (akár csak egy pillanatig is) tudnak maguk lenni. Amikor nem számít semmi külsőség, a tárgyak elvesztik a szilárdságukat, a gravitáció megszűnik, egy teljesen más, belső dimenzióba kerülsz, transzba esel, és meglátod önmagadat. Vagy nem, de az egy más kérdés. Szerintem ezt egyszerűen nem lehet elérni azokkal a szerekkel, amikkel sokan próbálkoznak: drog, alkohol, zene, szex, egyéb tudatmódosító szerek. Nem, az a transz, amiről én beszélek, annak másnak kell lennie, valami tisztábbnak.

Tehát egy rövid idő, vagy akár hosszabb, amíg nem alkalmazkodsz a társadalmi és a saját elvárásoknak. Megnézed egy picit (vagy sokáig), hogy milyen is az ember valójában, mi a természete annak a fajnak, amit uralsz (vagy ami uralkodik rajtad) azóta, hogy megszülettél. Tényleg az a csodás, a tápláléklánc tetején csücsülő zsenik lennénk, akiknek hisszük magunkat? Vagy mi is olyan állatok vagyunk, mint bármilyen más teremtmény ezen a földön? Te is tudsz artikulálatlanul üvölteni, lelkiismeret nélkül bántani, kikelni magadból, habozás nélkül átlépni másokon. A társadalom, amibe beépültünk, ezeket a dolgokat elítéli. De vajon ez nem elfojtás? Mi az ember igazi természete?

A.

A csillagszeműről

Álltam a nővérem sötét szobájában, és az ablaküvegnek nyomott orral bámultam ki a mindenségbe. Már nem is tudom, hogy vitt oda az utam, egyszercsak ott álltam az ágya mellett, amin a frissen beszerzett karácsonyi ajándékok hevertek madhogynem érintetlenül, és megakadt a szemem a képeslapon, amit idén adtam neki. Egy vers állt benne, ami gyakorlatilag nem szólt semmi másról (nem nagyon volt másra ihletem), mint hogy hiányzik, és jöjjön haza.

Nem jött, sőt, amikor itthon van néha napján, akkor is mintha lélekben máshol lenne. Egy kemény fal mögött. Vagy valahol. Az orrom már kezdett fázni az ablaküvegtől, úgyhogy inkább hátat fordítottam a kinti sötétnek, hogy a benti sötét felé iramodjak. Kimentem a szobából, becsuktam az ajtót, és most itt vagyok a saját szobámban. Folyton az jut eszembe, hogy vajon én vagyok-e az oka, hogy nincs itthon? Tényleg olyan sznob, beképzelt, gonoszkodó, undorító seggfej vagyok, mint ahogy azt minden pillantása üzeni nekem, amikor rám néz. Dühös lenne? Féltékeny lenne? - kérdem magamtól. Keserűen mosolygok a gondolatra, mert eszembe jut az éles kontraszt kettőnk jelenlegi élete között: ő egy jól fizető állásban dolgozik, míg én iskolapadoktól és hülye tanároktól idegesítve tengetem napjaimat. Neki van párkapcsolata, nekem nincs. Ő bent van a város közepén, míg én Bián vagyok "bezárva" a családi fészekbe.

Irigy? Nem is tudom. Karácsony óta, pontosabban azóta, hogy ő elment, csak egy CD-t hallgatok folyamatosan, azt, amelyiket együtt hallgattuk úgy négy-öt éve, miközben ő a szalvétateknikás ajándékokat csinálta, én meg csak hülyültem mellette. Hogy romolhat meg ilyen észrevétlenül, ilyen alattomosan egy ilyen tiszta testvéri kapcsolat, amilyen a miénk volt? Milyen szörnyűség következtében lettek feszültek az egymást üdvözlő szavak? Egy pofon teszi? Egy pillantás? Egy nyelvvizsga? Egy dicsérő szülői szó? Tíz felesleges kiló? Mi, az istenért? De hát miért is itt teszem fel ezeket a kérdéseket, hiszen nyilvánvalóan nem kapok választ - ha nem teszem fel őket annak, akihez a kérdések szólnak. De gyáva vagyok, és csak annyit teszek, hogy várom, csak lesz valahogy. A híres Tárczy Anikó, az Aranyszájú Diplomatakirály csődöt mondott, mert nem merte megkérdezni a nővérétől, hogy miért utálja őt.

De vajon meddig lehet húzni a dolgot? Igaza lesz Anyunak, és a szeretet tényleg megoldás mindenre? És ha igaza van, akkor tudjuk-e, hogy mi az, hogy szeretet? Tudja-e ő? Tudom-e én? Létezik-e egyáltalán szeretet? Megint kérdések, megint rossz helyen. Csak tudnám, kinek tegyem fel...

A.

A nagy karácsonyfadöntés

Roppant mókás étkezésen vagyok túl, szerintem évek óta nem műveltünk hasonlót itthon. Már a szünet eleje óta átlagosan fél tizenegykor kelek, kedves családom többségével egyetemben. Ma is így történt, fél dél körül pedig kocsiba pattantunk Julcsival és Eszterrel (Zsuzsi szegény már dolgozik...), elrobogtunk a lekváros pólóval (Volkswagen Polo, rendszáma: JAM) a CBA-ba, vettünk sok-sok finomat egy rejtélyes hitelkártyával, és feladtuk a postámat (meeegy, Csuri!).

Mire hazakeveredtünk, fél egy múlt, úgyhogy leültünk reggeli-ebédelni. Ez úgy nézett ki, hogy kipakoltunk minden kaját, amit vettünk és ami a karácsonyi lakomából még megmaradt, a sárkányt kivéve. Gyuri ette a halászlevet, Anyuci a húslevest, Julcsi tükörtojcsit csinált magának, Eszter zsömlét selyemsonkával, én meg káposztát ettem, nyami. Egyszóval megreggeli-ebédeltünk.

Az asztalnál szóba került a megbolondult időjárás: a Népszabadság címoldalon hozta le, hogy mínusz 25,5 fokról szűk egy héten belül plusz 21,2 fokra melegedett az idő. Ez még az én matektudásommal is 46,7 fok különbség. És még csodálkoznak a népek, hogy mindenki ideges, agresszív, nyűgös, fáradt, és egyébként is, minden baja van. Aki normális esetben nem is érzékeny az időjárásváltozásokra, még azt is megviseli az ilyen őrült nagy, természetellenes ugrabugrálás. Akárcsak hugicámat...

Évekig emlékezni fogok az idei első karácsonyfa-döntős jelenetünkre. (Volt második is...) Pontosabban ez nem csak idei első, hanem minden tekintetben az, mivel ezidáig még soha nem sikerült feldönteni a fát. A dolog úgy nézett ki, hogy 25-én délután a fa alatt kiterített matracon hasalva írogattam, amikor Eszter valami belső sugallatra úgy gondolta, hogy neki ki kell mennie a szakadó esőbe a teraszajtón keresztül. A baj az volt, hogy az ajtót kinyitva meglökte a fát, ami egyenesen az én hátamra esett. Szegény Esztert azóta ezzel szivatjuk, de sajna már elég jól kezeli, eleinte őrjöngött, hogy ő csak ki akarta nyitni az ajtót. A félelmetesebb része a dolognak a fa felborítása utáni, körülbelül tíz másodperc volt: én visongok a meglepetéstől a fa alatt, Zsuzsi a röhögéstől a fotelben, Eszter (némi fáziskéséssel...) üvölti, hogy dől a fa - odakint pedig átszeli a sötét eget egy bazinagy villám. Anyu egy pillanat alatt ott termett, és ő is üvöltött, hogy mi az úristent csinálunk mi itt, hogy lehetünk ennyire bénák, miközben az eső ömlik befelé a még mindig nyitott erkélyajtón. Egyszóval a békés, nyugodt üldögélésből röpke tíz másodperc alatt őrjítő káosz lett. És az a villám meg mennydörgés! Mintha csak arra várt volna, hogy Eszter kinyissa az ajtót (amit mai napig nem értünk, miért tette). Ennyit az időjárásról. És a fergeteges karácsonyfadöntésről...

A.

Későesti szösszenet

Éjfél múlt, és én még abszolút nem vagyok fáradt. Hogy lehet ez?

Vége a négynapos hétvégének és a karácsonynak, holnaptól kezdődik a melósabb időszak. Értem ezt a vizsgára felkészülésen (magyar szóbeli), és egyéb nyalánkságokon, mint például beszédtechnika és filozófia házidolgozat. Matekozni is kéne, egyszóval - nem fogok unatkozni.

A karácsony kellemesen telt, habár idén mindannyian egy kicsit feszültek voltunk, nem tudtunk annyira ellazulni, mint ahogy tavaly sikerült. Zsuzsi nővérem nem lakik itthon, ő csak szenteste jött haza, Julcsi viszont itthon lakik, mert jelenleg elég zűrös az élete. Szegénykém most is a szomszéd szobában sír. És, ahogy ez ebben a családban már csak lenni szokott, senki nem tud vele mit kezdeni. Sírja csak ki.

Sokminden megfordult a fejemben, hogy mit is illik (?!) így karácsony után írni, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy kihagyom a "kaptam egy kesztyűt és egy sapkát" részt. Arról viszont szívesen mesélek, hogy ma kitakarítottam a szobámat. De nem csak úgy tessék-lássék módon, egyébként nem is volt kupis. Nem, ma úgy istenigazából kipucoltam az egészet az elbújt porcicáktól kezdve a teafoltokig mindent. Nagyon zsufis volt már a szobám a sok felhalmozott limlomtól, úgyhogy elég szívtelenül szelektáltam a cuccaim között. Találtam olyan dolgokat is, amiktől egy kicsit itt-ott megfacsarodott a szívecském, ám mivel kellő keménységre sikerült szert tennem az elmúlt öt-hat évben, így végül gond nélkül landolt a süllyesztőben minden, ami csak a port fogta az elmúlt években.

Nagyon szeretek szobát takarítani, és úgy éreztem, ez most rám is fér. Végre volt rá időm, lendületem, kedvem. Többek között ezért csücsülök még a laptopom előtt, ostobaságokról fecsegve Nektek. Ugyanis várom, hogy a szárítógép kiköpje a lepedőmet. Na nem mintha nem telne szegény családomnak mégegy lepedőre szerény családi kasszánkból (amúgy a lepedő nem occsó mulaccság, az Ikeába' kaphatsz tíz rongyé' is, kéremalássa!), hanem itthon a száraz lepedők mind fehérek, én meg utálom a fehér lepedőt. Oké, legyen a fehér a tisztaság jele, de ne az én lepedőmön. Az én lepedőm sötétkék. Az ágytakaróm pedig kockás.
Így, hogy már minden ágy-titkomat ismeritek, amit ismerni érdemes, áttérek egy kevésbé intim témára. Az elmúlt négy nap alatt ha éppen nem sárkányt (pulykát...) zabáltunk vagy szaloncukorral dobálóztunk, hát akkor bizony filmet néztünk. Nálunk ez külön szertartás, és ha valaki nem nézi a filmet a többiekkel együtt, akkor komoly sértődések képesek kialakulni. (Én lenni magyar diák.) Így esett, hogy eszméletlen mennyiségű szörnyűséget sikerült végignézetni egymással, amit a legtöbben már láttunk párszor. Volt viszont egy, ami nagyon-nagyon tetszett, most láttam először. Az a címe, hogy 'The Holiday'. Cameron Diaz és Kate Winslet a két főszereplőnő, Jack Black és Jude Law a férfifőszereplők. Tipikus hollywoodi lovestory, de nagyon aranyos! Tele van meglepő fordulatokkal, és mi mást nézne öt nő éjféltájt, ha nem egy ilyen nyálas-romantikus maszlagot? (Nemis, tényleg jó film, ajánlom mindenkinek!)

Huh, lassan kész van a szárító, őszintén szólva kezdek fáradni, itt az ideje ágyba bújni. A sok zöldségért elnézést, ígérem, egyszer írok majd "kaptam sálatkesztyűtsapkát" bejegyzést is. Szép éjszakát!

A.

Ez egy faaaaa-aaa-aaa-aaa-aaa

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!!

:)

Idei mottónk: A kis fa is szép fa!

Anikó