Nektek

JÓREGGELT!

Pobrecito

Lassan december lévén ma nagy lelkesen belevetettem magam az adventinaptár-készítésbe.

A problémák ott kezdődtek, hogy az idei naptár-tervet húgom, Eszter már részletesen kigondolta, és meg is vásárolta a hozzávalókat. Nekem homályos elképzeléseim voltak Eszter terveiről, de ő ma sajnos csak este ért haza. Tegnap nem is aludt itthon. Hogy őszinte legyek, tegnap senki nem aludt itthon rajtam kívül, és - hiába szeretek egyedül lenni a házban - erősen cidriztem éjjel az ürességtől kongó szobákban. Oké, nem éjjel, hanem gyakorlatilag naplementétől napkeltéig. Az én agyam valahogy furcsán működik, és ott is rémeket lát, ahol nem kéne. Ez ma délután már olyan nagyon elfajult, hogy a faaprításra használt baltát behoztam a nappaliba magam mellé, hogy az esetleges támadóktól védni tudjam magam.

Egyedüllétem azonban nem akadályozott meg abban, hogy elkezdjem a naptárgyártást - Eszterrel egy gyors telefonos egyeztetést tartottam (körülbelül egy perceset...), és nekiestem a hópöhölyvágásnak, az aranycsillagfestésnek és a dobozkészítésnek. Előtte még gyorsan feldobtam két girlandot megy egy égősort a falra, hogy guszta legyen a keret. Majd rakok fel képet róla.

Ahogy telt-múlt az idő, és egyre sötétebb lett, fokozatosan kezdett eluralkodni rajtam az üldözési mánia. Nem nagyon akaródzott bevallani magamnak, hogy azért gyújtok milliónyi gyertyát, kapcsolok föl minden lámpát és tekerem fel a hifi hangerejét, hogy egy kicsit csillapítsam csapongó képzeletemet. A balta a biztonság kedvéért karnyújtásnyira volt... Már fél hétkor is kérdeztem Esztert, hogy mikor ér haza, de nem tudta megmondani. Nyolckor sms-ben érdeklődtem ugyanerről, háromnegyed kilenckor pedig idegesen hívtam, hogy ugye a kilenctízessel hazajön?! Azt mondta, hogy talán... Hát akkor kiborultam. Egy goromba "ha nem éred el, kapsz egyet!" mondatot belebrummogtam a telefonba, majd lecsaptam a készüléket. Aztán küldtem a sms-t a bocsánatkéréssel... Ilyen az én formám!

Eszter elérte a kilenctízest, fél tíz után itthon is volt. Én rögtön nekiestem, hogy a dobozokat így meg úgy kell-e díszíteni, ezt vagy azt a betűtípust ragasszuk-e rá, kicsi vagy nagy karácsonyfákkal az oldalán? Ő erre fogta, és elment fürödni, mondván, hogy a fantáziámra bízza. Én egy kicsit duzzogtam, de folytattam a munkát - a saját ízlésem szerint. Amikor hugicám tiszta lett, lejött hajat szárítani, és közben megjegyezte, hogy nem kicsi, hanem nagy karácsonyfa kéne a dobozka sarkára. Mire én azt válaszoltam, hogy oké, de akkor hozza le a nagy mintát. Nála itt pattanhatott valami el, mert sírni kezdett, és teljesen érthetetlenül motyogta, hogy miért most csinálom, miért nem holnap, így ő nem tud résztvenni a nagy Adventinaptár Készítésben. Bevallom, ez eszembe sem jutot...

Eszter tudniillik tegnap suli után elment Pestre, onnan Csepelre, onnan Érdre, és végül éjfélkor megérkezett Diósdra egy barátnőjehez, ahol még éjjel egyig szendvicseket csináltak, majd ma reggel fél hatkor keltek és mentek fel a vasútra ifiskedni. Fél hétkor végzett Hűvösvölgyön, utána még találkozott a barátjával, és utána jött csak haza. Éhesen, fáradtan, piszkosan, és totál átfagyva. Csodálkozzak, hogy kiborult? Nem tudtam vele mit csinálni, úgyhogy engedtem, hadd menjen aludni.

De most komolyan, mi értelme annak, amit csinál? Legalábbis ahogyan csinálja? Ha kéri, hogy várjam meg a naptárral, hát eszem ágába sem jut elkezdeni. De egy szóval sem kérte. Ráadásul 15 évesen nem hiszem, hogy a fent leírt napirend normális (vagy túlzottan egészséges) lenne. Holnap ráadásul még naptárt akarna készíteni - természetesen a tanulás rovására, bár ehhez igazán semmi közöm. Az egész advent dologról viszont az a véleményem, hogy nem a rohanva, kapkodva összevagdosott papírfecnikről szól. Ebbe bele kell élni magadat, igenis gyertyát kell gyújtani, be kell tenni egy kis zenét, kényelembe kell helyezni magad, mégha ez azt jelenti is, hogy egy baltát raksz a jobb oldaladra. Eszter azt mondta nekem ma este, miközben állva majszolgatott egy kiflit, hogy "nincs karácsonyi hangulata". Hát, így nekem se lenne...

Tíz perccel a leteremtésem után találkoztunk a folyosón Eszterrel. Egy békés jóéjszakát után ki-ki ment a saját szobájába aludni, és én azon gondolkoztam, hogy kell-e (lehet-e) neki segíteni, és ha igen, akkor mit és kinek.

A.

70 méter híján

Még a KRESZ-óra járt a fejemben, miközben vártam Anyumra, hogy felvegyen a suli előtti buszmegállóban. Alig másfél perce várakoztam, rajtam kívül még egy párocska álldogált tőlem pár méterre, könnyen csevegve és egymás kezét fogva. Első látásra tök átlagosnak tűntek - később kiderült, hogy valóban azok.

Álltam, vártam, majd egyszercsak magam mögül vidám sikítást hallok, és egy kicsi kerekecskének a dübörgését. Biztos úszásról jönnek a kicsik, gondoltam, mert a mögöttem lévő gimiben uszoda is van, ahol estefelé együtt járnak a pici gyerekekkel a munkából szabadult szülők. Igazam volt, valóban egy kissrác (olyan 2-3 éves, annál biztos nem több) száguldozott lefelé az enyhén lejtő gimikijáraton egy műanyagmotor vidám utasaként. Hogy jobban le tudjam írni az ezután történteket, készítettem egy rajzot. Ne ijedjetek meg, előre szólok: a kisfiú túlélte.

Ezen a vázlaton látjátok, hogy a kisgyerek nyílegyenesen kiszáguldott a gimi kapuján, a lejtőn szerzett nem csekély lendületét kihasználva, és ugyanazzal az erővel fogta magát, és tovább száguldott - egyenesen ki Budaörs főútjára, a buszmegállóba (amit béna sárga cikkcakkal jelöltem). Szerencsétlenségére éppen egy busz közeledett, igaz, az még csak a kb 70 méterrel odébb lévő jelzőlámpától indult el. A kisfiú sikoltozott örömében, hogy új terep van kilátás előtt (sokkal szélesebb a főút, mint a járda...), az apuka pedig lélekszakadva rohant utána, de még a kapunál sem volt, amikor a srác már legurult a járdáról a busz elé. Igaz, akkor már én álltam el a kalandor útját. Ugyanis már akkor sejtettem, hogy mi lesz a dolog vége, amikor korábban meghallottam a műanyagmotor zaját. Amikor megláttam a nagy sebességgel az út felé tartó fiút, reflexből elkezdtem én is a főút felé sprintelni, de még így is az útról kellett a gyereket felrántanom a járdára. Akkorra már odaért az apja, és átvette.

Egy: hogy a pokolba lehet olyan hülye egy szülő, hogy felülteti egy gyorsan guruló műanyagmotorra az alig három éves fiú (!) gyerekét, és engedi, hogy száguldozzon a lejtőn?! Kettő: akár hiszitek, akár nem, a párocska, akik olyan átlagosnak tűntek korábban, meg sem moccantak, hogy a gyerek útjába kerüljenek, pedig sokkal közelebb voltak, mint én (ők a kék pöttyök). Tőlük azt a gyereket ki is lapíthatta volna a 240E, ők tovább csevegtek volna...

Miután az egész jelenet röpke 15 másodperc alatt lezajlott, és végighallgattam a felelőtlen apuka "jaj köszönöm"-jeit, remegő lábbal visszahátráltam eredeti helyemre. Tényleg remegett a lábam, a szívem hevesen vert, és döbbenten néztem a távolodó buszt, ami az előbb majdnem véget vetett egy három éves lurkó életének. Szerencsére Anyum három-négy perc múlva odaért, és be tudtam zuttyanni a kocsiba.

Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy nem is volt olyan elpocsékolt idő a szombati négy órás elsősegélynyújtás-tanfolyam...

A.

Merengő

Eszméletlenül sok inger és információ ért az elmúlt három hónapban (mióta a suliszezon beindult), és úgy érzem, kezdem lassan felfogni, mit próbált Dumbledore egy helyen megértetni Harry-vel a HP-ben. A negyedik könyv (A Tűz Serlege) vége táján - 556. oldal - az idős iskolaigazgatónak van egy mondata, amit vagy milliószor olvastam és gondoltam végig. Azután mondja, miután Harry-t "nyakoncsípi", ahogy az a merengőjében turkál. A mondat válasz arra a kérdésre, hogy mi is az a merengő:

"Ez? Egy merengő. Néha úgy érzem, hogy a fejemben túlcsordulnak a gondolatok és az emlékek - biztosan te is voltál már így."

Aki nem olvasta, annak elárulom, hogy a merengő egészen pontosan egy tál, amibe emlékeket helyeznek a varázslók, és a belehelyezett emlékeket bármikor újraélhetik. Harry egyébként csak később tapasztalja meg a Dumbledore által leírt érzést, úgy emlékszem, egy regénnyel később, de ez a mi esetünkben most lényegtelen. Azt akarom mondani az egésszel, hogy mostanában kezdem megérteni, mit is akart Dumbledore érzékeltetni a fenti egyszerű magyarázattal. Nem állítom, hogy minden egyes percben érzem, de néha előfordul, hogy olyan, mintha a nyomás megnövekedett volna a fejemben a sok gondolattól. Ilyenkor bizony jól jönne egy pálca, amit egyszerűen a homlokomnak szegezhetnék, és egy tálba helyezhetném az általam kiválasztott gondolatot. Roppant praktikus lenne.

De nincs merengőm, valószínű, soha nem is lesz. Az ingerek ettől függetlenül egy gyorsvonat sebességével és a csillagok sűrűségével áramlanak az agyamba, az érzékszerveimen keresztül. Könyvek, filmek, beszélgetések, csupa-csupa olyan dolog, amiről egyszerűen nincs időm gondolkozni. Akartam írni a blogomba arról a közel 120 kilós középkorú fickóról, aki mögöttem ült a buszon egyik reggel, és azon csámcsogott egy nálam két évvel fiatalabb srácnak, hogy biztos csak a zsidók vesznek karácsonyra a szeretteiknek "gázszámla-kupont". Majd hozzátette, hogy a hülye disznók (?!). Három órával később, a második magyarórám közepén egy teljesen üres osztályterem közepén álltam, és majdnem elsírtam magam. A tanárunk beteg, és beküldött egy koreai filmet, a Lopakodó Lelkeket, amit szerintem mindenkinek meg kéne néznie. Gyönyörű és nagyon mély témát érintő film. A film után úgy éreztem, hogy képtelen lennék a zsidózó hájpacniról írni ide, habár korábban megfogadtam, hogy egy szaftos, hosszú bejegyzést szentelek a témának. De a filmről sem tudnék mit írni, még annyira sem, mint a hájpacniról, mert az a film egy olyan dolgot tárt elém, amit sosem tudatosítottam magamban ezidáig: honnan tudhatod, mi a valóság? Egy mondatban ez volt a lényege...

Alig négy óra elteltével Isten létezéséről olvastunk középkori és modern fejtegetéseket filozófiaórán. Piszkosul untam, és úgy éreztem, egy nagyon-nagyon pici hajszál választ el attól, hogy felálljak, és egyszerűen kimenjek az óráról. Késő délután már egy másik dögunalmas órán, egy másik kényelmetlen széken ültem, és odaadóan figyeltem a KRESZ-tanáromra. "Tiszta?" - kérdezte újra és újra. "Tiszta." - válaszoltuk mi percenként. Tiszta.

Ma pedig ez a fickó az Amway-től... Körülbelül olyan előítéletekkel ültem le az asztalhoz (ahol a családom nagy része is helyet foglalt), mint amikor egy istentiszteletre ülök be. A különbség az volt, hogy nem éreztem undort, mert a pasi nagyon szimpatikusnak tűnt, az önjelölt prédikátorokkal ellentétben. Három óra múlva - ugyan még mindig egy jó nagy adagnyi kételkedéssel - úgy álltam föl az asztalhoz, hogy basszus, ez a pasi mondott valamit. Újabb földet rengető változás a gondolkozásomban, megint ki kell irtanom egy mély gyökereket eresztett elképzelést, amiről eddig azt hittem, hogy kiirthatatlan.

Hogy mindez ne legyen elég, a beszédtechnikusom múlt héten rávilágított arra, hogy a mondat végén felfelé viszem a hangsúlyt, pedig lefelé kell. Hány mondatot is mondtam ki rosszul életemben? Mindet. Kivéve a ritka véletleneket. Ráadásul a sok "rádöbbenés" közben olyan könyvet olvasok, ami (igen, tudom, uncsi már....) megint Stephen King, megint 900 oldalnál hosszabb, és megint őrülten nagy gondolatok vannak benne. Könyvek, filmek, emberek, tapasztalatok... És még ezer évig folytathatnám a sort.

MEG-E-MÉSZT-HE-TET-LEN!!! Ti, rajtam kívüli emberi lények, hogy bírjátok ki ilyen helyzetekben az agyban keletkező túlfeszítettséget? Hogy lehet ennyi, addigi hamis bizonyosságról belátni, hogy tényleg hamis - úgy, hogy egy napban csupán 24 rövidke kis óra van, nem több. Holnap vasárnap, a pihenés napja, az a nap, amikor csöndes elmélkedéssel kéne csücsülnöd egy székben, az élet dolgain gondolkozva. Hol van a modern embernek erre ideje? Újabb ingerek, újabb információk, újabb földrengések robognak el mellettünk. Mindezt abban a 15 percben kell megemésztened, amikor a buszon állva bámulsz ki az ablakon, és egészen egyszerűen nincs jobb unaloműződ a merengésnél. Hogy emészd az ingereket. És aztán leszállj a buszról.

A.

Felfordított gondolat

Fejjel lefelé néztem a világot, és rájöttem, mi zavar.

Egyébként elnézést kérek előző depis bejegyzésemért, néha van ilyen... Ma reggel már vidáman ébredtem, és nagyjából elmúlt a hirtelen támadt rosszkedvem. Szóval ott tartottam, hogy fejjel lefelé néztem a világot, mégpedig azért, mert kezd megint megnőni a hajam. Amíg rövid volt, nem nagyon szárítottam lehajtott fejjel, de amióta megnőtt, visszatértem a jól bevált upside-down módszerhez. Ami praktikusan annyit jelent, hogy tele van a fejem vérrel, és semmi mást nem tudok csinálni, mint őrültségekről gondolkozni (najó, egyszer-kétszer megpróbálkoztam az énekléssel, de elég rövid úton le lettem üvöltve).
Ebben a hétköznapi, mégis szokatlan pozitúrában beugrott, hogy mi zavarja a lelkemet. Pontosabban: a lelkemet zavaró dolgok egyikének sikerült megtapogatnom a szélét a tudatommal. (A körmondatokért bocs, egy órán keresztül barokkot magoltam.) Amire pedig rájöttem, az nevezetesen az, hogy gyűlölöm a semlegessége(me)t. Már elég rég megfogalmazódott bennem, hogy a közöny mekkora szörnyűség, mégis milyen mindennapos. Mondhatnám, hogy a közöny bűn, de nem nagyon vagyok jóban a bűn kifejezéssel. Az viszont semmiképpen sem dicsérendő, ha például valaki (mindenki) szó nélkül elmegy egy kisgyerekét ütlegelő anyuka, vagy egy kisebbségit szóban vagy tettlegesen bántalmazó emberek mellett. Kifogás mindig van. Elfordítod a fejedet, tovább sietsz, nem veszel róla tudomást, nem foglalsz állást az ügyben - miért tennéd? Az ő gyereke, az ő országa, csinálja, amit ő akar. Közönyös maradsz, sodródsz a világgal. És nem csak te, én is. Mindenki. Rohanó világ, rohanó idő, és közönnyel vévigvonultál az életeden. Kivéve, ha véletlenül téged ütlegelnek...

De a közöny nem telejsen az, ami fejjel lefelé beugrott nekem. Arra döbbentem rá, hogy az emberek viszonya hozzám semleges. Ami közel áll a közönyhöz, mert mindkét esetben az agyadnak valamely hátsó, jelentéktelen dolgokat raktározó részlege használódik. Mivel nem vagyok sem problémás, sem egetrengetően kiemelkedő semmiben, az engem ismerő emberek általában semlegesek velem szemben. Természetesen azokat a keveseket kivéve, akik szeretnek, és akik gyűlölnek. Ahol feltűnök, onnan elég hamar le is tűnök, semmiféle pólusú érzést nem hagyva magam után. Anikó van, volt, lesz, tudunk róla, és úgy alapvetően nincs vele semmi dolgunk.

Ami zavar, az az, hogy ez engem foglalkoztat. Habár eddig nem tudatosítottam, mindig is tudtam ezt, és igenis zavar. Minden belülről fakad, tehát az emberek veled való kapcsolatát is alapvetően te váltod ki, ezek szerint a probléma felismeréséhez magamba kéne néznem. És ez nem megy, immár sok-sok éve: hogy rájöjjek, mi az a tényező, ami kiváltja ezt a semmit velem szemben. Töröm a fejem, és ha rájövök, ígérem, elmondom. De nem hiszem, hogy olyan egyszerű.

A.