A Tanulságok Éjszakája

Tegnap (illetve már ma) éjjel fél kettőkor ott álltam az Oktogon közepén, pillanatnyilag szállás nélkül, tök egyedül és tanácstalanul.
Hogy hogyan jutottam ideáig? Nos, a recept igen egyszerű, bár tény, hogy születni kell hozzá. Kell egy baráti társaság, akik vannak olyan naivak, hogy engem is elhívjanak kocsmázni, kell három négyzetméternyi sötét, füves terület, valamint (és itt a probléma) eredendően szőke hajzuhatag. Ja, és egy kulcs. A dolog elkészítése is hasonlóan egyszerű. Le is írom itten, egyűtömbe’. Hadd röhögjön a nép.
Tehát tegnap este elmentem itthonról, azzal a szándékkal, hogy na, most jól kirúgok a hámból. Sikerült. Anyum bevitt a Gödörhöz a Deákhoz, amiért nagyon hálás voltam neki. Amikor kiszálltam a kocsiból, felhívtam egyik barátomat, hogy merre vannak, és amíg a megbeszélt hely felé suhantam, élveztem, hogy végre kinézek valahogy. Az utóbbi hétben ugyanis itthon ültem, és nem nagyon adtam a kinézetemre a napi fürdés és a fogmosások kivételével (igen, nem szoktam fésülködni, minek azt). El lehet hát képzelni, hogy én voltam a király, ahogyan kisminkelve, csinosan, és – látszólag – tele önbizalommal cserkésztem be a barátokat. Már szinte el is felejtettem ezeket a fogalmakat. Le sem ültem még a fűre (mert nem a Gödörben, hanem a mellette lévő füves területen voltunk), azonnal elindultunk sörért a Bálinttal. Az élet dolgairól beszélgetve elmentünk egy közeli boltba, ahol minden további nélkül eladták nekem az alkoholt, igaz, Bálint már nagykorú, de én fizettem. Az este során még kétszer jártam meg ugyanezt az utat, amiből a profi matekosok ki tudják számolni, hogy három sört ittam meg. Nálam ez a határ. Beszélgettünk, szórakoztunk, elvoltunk, amikor egy körül azon kaptuk magunkat Zsuzsi nővéremmel és Fábi barátjával, hogy hármasban maradtunk. Ők a Nyugatinál, én az Oktogonon, a Nagyimék házában terveztem az éjszakát eltölteni. Az öregek akkortájt úgyis az én ágyamban húzták a lóbőrt.
Hatalmas küzdelmek árán felkapartuk magunkat a fűből, és egy-két akadályt leküzdve elindultunk gyalog céljaink felé. Az Andrássy úton kiderítettük, hogy nekünk sürgős dolgunk támadt, de szerencsénkre Fábi a sasszemeivel kiszúrt egy, tőlünk kb két és fél méterre álló nyilvános WC-t. Az este első tanulsága: senki ne akarjon nyilvános WC-t használni, még ha élet-halál kérdés is. Szerintem ide még James Bond sem ment volna be, hogy megmentse a földet az atomháborútól. Mi persze bementünk – pechünkre. A kisebb megrázkódtatás után, amit inkább nem részletezek, mindenki el tudja képzelni, tovább ballagtunk, Zsuzsival a férfiak ügyes-bajos tulajdonságait vesézgetve, Fábit teljességgel figyelmen kívül hagyva. Bajtársaim saját bevallásuk szerint farkaséhesek voltak, így hát betértünk egy McDonald’s-ba, ahol az este második tanulsága várt rám kifent kardokkal. Ezt a tanulságot sajtburgernek csúfolják. A lényeg az, hogy nem szabad három sör után semmit sem enni egy McDonald’s-ban, bár igaz, sör nélkül is inkább méreg ez a kaja, mint étel. A mellékelt kép egyébként ott készült, a számból krumlidarabok lógnak ki, és igen, kómás voltam már egy kicsit.
Na, a hamburgeres sztori után már volt vagy fél kettő, úgyhogy úgy döntöttem, hazaballagok. Elköszöntem a – még a hamburgerekkel hadakozó – Zsuzsitól és Fábitól, átballagtam a Teréz körúton, és elindultam Nagyimék felé.
A kapualjban elkezdtem keresgélni a kulcsomat. És keresem… És keresem… És keresem… Az ősz torvatűnt… A télapó döbbent arccal suhan el mellem… A nyuszika összeráncolt homlokkal tojik egy tojást a lábaim elé… George Bush rájött, hogy meleg… De én csak keresem, keresem, semmi és senki nem rángathatott ki ebből a szent állapotból. Amikor az ács is eljött, hogy méretet vegyen rólam, úgy döntöttem, hogy szembenézek az igazsággal, és nem kevés szitokszó kíséretében bevallottam magamnak – igen, a kulcsom nincs a táskámban, amiből egyenesen következik az a tény, hogy elvesztettem. Ez van, drágaságom. Ekkor történt meg a bűvös rádöbbenés: itt állok, hajnali két óra lesz lassan, egy szál kulcs nélkül, nem tudok bemenni, és ami a legrosszabb: tökéletesen egyedül vagyok.
Felhívtam Fábiékat. A szituáció nyers és őszinte tálalása után („b..g, elhagytam a kulcsom”) rövid csönd, majd Fábi diplomatikus válasza: „mindjárt visszahívlak”. Zsír. De nem akartam ott egy helyben állni, hátha jön valami perverz és meggyilkol, úgyhogy visszamentem a mekihez, abban reménykedve, hogy bogaraim még ott vannak. Ők közben a szomszédos (kb tíz méterre lévő) zebrán mentek el a másik irányba, felém. Nem kis agymunkába került megoldani a történetet, de végül a MeetingPoint a ház előttre lett kihirdetve. Akkor jött a kérdés: most mi a fene legyen?
Nagymamám meggyilkol, ha elhagyom a kulcsát. De Zsuzsiék nem akartak már visszasétálni a Gödörhöz. Telefonos segítséget kértünk, és felhívtuk Anyukánkat. Ő azt javasolta, üljünk taxiba, és oldjuk meg a problémát. Nem is hülyeség, gondoltuk mi, és fogtunk is egy sárga csudabogarat. Életemben először fogtam taxit. A muki megkérdezte, mi történt, és jóízűen végignevette azt a röpke fél percet, amíg szállított minket. Utána Fábit a kocsiban hagytuk, mi meg lélekszakadva rohantunk vissza a kulcsért nővérkémmel. Ott volt. Örömtánc és egy rövid fohász után visszrohantunk a kocsihoz, amit Zsuzsi majdnem lefejelt, majd visszakocsikáztunk az Oktogonra. A kulcsvesztés 1200 forintunkba fájt.
Egy rövid kulcsháború után sikerült végre betörnöm nagyimék lakásába, előkapartam egy szekrényből egy, nálam kb kétszer nagyobb pizsamát, ami mindig lecsúszott a bokámig, átöltöztem, és ledobtam magam az első ágyra, ami az utamba került.
Az éjjel harmadik tanulsága: a taxisnak illik borravalót adni.
Az éjjel negyedik tanulsága: anyádat ne hívd éjjeli kettőkor, mert hülyeségeket beszél. Bár lehet, hogy igaza van, de az csak tévedés lehet.
Az éjjel utolsó tanulsága: ha szőkének születsz, a kulcsaidat operáltasd magadba. Csak ez lehet a biztosíték arra, hogy nem hagyod el őket.
A.

Vigyorgó vadorzó

A természet törvényei szerint a fiókák egy idő után kirepülnek a fészekből, és elhagyják az otthon melegét. Nos, tegnap este olyan érzésem támadt, mintha egy vadorzó felmászott volna a mi fészkünk fájára, és erőszakkal kihúzta volna alólam az „otthon melegét”. Szar ügy.
A mese úgy kezdődik, hogy Anyum itthon dolgozik, angolt tanít. Nyáron angol táborokat szervez kis gyerekeknek. Ezen a héten is egy ilyen tábor folyik idehaza, 10 gyerek szállta meg a házat. Természetesen nem alszanak itt, négy-öt óra tájban elhúzzák a csíkot. Anyum viszont nem bírná egyedül a munkát, ezért egy segítője is mindig itt van (ezen a héten egy fiatal lány, nagyon ügyes és jófej), de a főzést is valahogy meg kell oldania. Ez úgy történik ezen a héten, hogy a nagyszüleim kinn vannak, és a nagymamám főz 15-18 főre. A tábor azonban talán a legkevésbé zavar...
Tegnap éjjel belegondoltam valamibe. Kedd este öten aludtak a házban, szerda este heten, de úgy, hogy egy elment és kettő új jött (Eszter ment, Zsuzsi és Fábi jöttek). Csütörtökön viszont már csak négyen aludtunk itthon, mert a Zsuzsiék elmentek. Tegnap este valószínű (többek között) az verte ki nálam a biztosítékot, hogy egy kicsit átjáróházzá lettünk. Fábi öccse, Ádi itt volt nálunk, este 10 után jelent meg nálunk az Anyuja, Zsuzsa, és el is vitte két csemetéjét, Zsuzsival egyetemben. Még délután tudtam meg, hogy lesz nálunk még egy tábor, 15-24-ig, amikor a volt pasim és a zenekara játszanak a pincénkben, próbahetük lesz. Az ám, de mi 13-20-ig Horvátban vagyunk, ezért a nagyimék inkább itt maradnak nálunk amíg haza nem érkezünk, azaz 20-ig – az én szobámban. Egyszóval most hétfőtől egészen 24-ig tele lesz a ház, igaz, nem idegenekkel. Zsír.
Na itt éreztem úgy, hogy egy gonosz, arc nélküli vadorzó kihúzza alólam a pihe-puha tollas fészkünket, amin ugyan eddig is voltak itt-ott lyukak, de sose éreztem úgy, hogy nekem muszáj elmennem innen. Sőt, kifejezetten tudom élvezni, ha sokan vagyunk. Egy hétig. Az utóbbi időben azonban kényszeres menekülhetnékem támadt, és így, hogy még pasim sincs, sehova nem tudok menni. Amúgy is legszívesebben itthon lennék, és élvezném a vakáció utolsó másodperceit, nem egy szállodában, ahol úgy járnak-kelnek a saját szobámban és ágyamban, hogy gyakorlatilag nekem nincs beleszólásom. És még a nagyszüleim hóborjait is teljesíteni kell, amit egyébként szívesen meg is teszek, mert nagyon bírom a búrájukat. Az mondjuk egy kicsit szíven ütött, amikor a nagypapám megkért, hogy „szedjem le a szobám faláról azt a boszorkányképet, amíg ott alszanak”, mert zavarja a lelki nyugalmát. Elárulom, a boszorkánykép egy önarckép, amit röpke három-négy éve festettem magamról, és azóta a falamon van. Jó, oké, az egyik szeme piros, a másik sárga, és ezen kívül csak fekete és fehér színek vannak benne, egyszóval ijesztő, de azért mégis, valahogy nem esett jól, hogy Papi le akar szedni a falról. Amúgy nem szedtem le.
Ennyit a vadorzóról, aki beköltözött a pincénk alá, és a gyökereinél rángatja az alapokat, ocsmány vigyorral a képén, várva, hogy mikor fogom feladni a kapaszkodás. Eddig úgy volt, hogy egy hét után elment, de most túl régóta és túl erősen rángatja a fészkemet. Amúgy kitartó vagyok. Csak tök egyedül.
A.

Umbridge igazsága

Najó, leírom. Csakazértis.
Bizonyára mindenki emlékszik arra a Harry Potter jelenetre (asszem az a része a filmnek is megvan már), amikor Harrynek el kell mennie Umbridge-hez, mert beszólt neki, hogy „Voldemort márpedig testet öltött” (egyébként is, a Föld forog), és ezért büntetést érdemel. Nos, a rizsa lényegtelen, az fő az, hogy a büntetés az, hogy Harry kap egy tollat, amivel le kell írnia x-szer egy papírra, hogy „Hazudni bűn”. Zsír, gondolja ő naivan, mindaddig, amíg a toll tintája az ő vére nem lesz. És a jobb kezén a húsába vésve meg nem jelenik az, amit a papírra ír. „Hazudni bűn”...
Igen, most erről szeretnék egy kicsit filózni. A hazugságról. Olvastam egy remekművet, a címe az volt, hogy Gyűrűk Ura. Megtanultam belőle, hogy a gonosz hazudik, de érdekes módon a jónak sose kell. Igazsággal is el lehet érni sikereket, célokat, meg lehet vele nyerni háborúkat, mert az igazság sokkal szilárdabb talajokra épül, mint a hazugság. Annak a könyven az egyik legnagyobb hatása az volt rám, hogy megtanította: ne hazudj. Soha, semmilyen körülmények között.
De hallottam mostanában egy elméletet. Valaki azt mondta nekem, hogy hazudni márpedig lehet, ha annak valami „jó célja” van. Az illető itt arra gondolt, hogy ő bizony hazudni fog, ha tudja, hogy az igazság fájna a másiknak. Épp ezért – hazudik. Nem fogta föl, hogy ezzel még nagyobb fájdalmat tud okozni, elveszti a bizalmat, és egyébként is – úgyis kiderül minden.
Én megértem, bizonyára ebben is van igazság. De azt szeretném, hogy tudja mindenki, nálam az igazsággal sokkal többre megy, mint egy álszent, kíméletes hazug mondattal. Na nem akarok átmenni Umbridge-be, de lehet, hogy nem is volt olyan hibbant a nőszemély, mint amilyennek látszott. Igaz, Voldemort valóban visszatért.
Nem voltam biztos benne, hogy ezt le akarom írni, mert nem igaz, hogy én sosem hazudtam, és sose fogok. Pont ezért féltem, mert végülis senki sem tökéletes, akkor senki ne oktasson tökéletességre. Ezért útálom a papokat és prédikátorokat. A fentiekre mondjuk inkább azt, hogy egy elmélet, amihez megpróbálom önmagamat tartani, több-kevesebb sikerrel. Remélem, többel, mint kevesebbel.
Van egy szám: It’s too late to apologize.
Na ez viszont nem igaz.
A.

Dilemma

Tanultam valamit az elmúlt időben. Jó, nem ez életem felfedezése, de ezekből a kis dolgokból fog egyszercsak valami emberféle gyúródni. És mint minden tanulási folyamat, ez is fájdalmasan vésődött belém (najó, a kémiát egyszerűen leírom egy kis papírra, az nem fáj). Lelkizés következik, akinek nincs gyomra hozzá, ugorhat egy bekezdést. De ígérem, rövid leszek.
Rájöttem, hogy egy kapcsolatban én is számítok. Most konkrétan a párkapcsolatokról beszélek. Nagyon sokáig voltam úgy, sőt, a közelmúltig ez így volt, hogy úgy gondoltam, az a szent, amit a másik szeretne. Úgy éreztem, hogy ha nem kapja meg, amit akar, akkor elvesztem, elmegy, és nekem mindent meg kell tennem, hogy ez ne történjen meg. Márpedig értem is lehet küzdeni, és ha valamit nem akarok, akkor nem akarom és kész. Vagy ha valamit szeretnék, akkor igenis kiállok mellette, és ha az illetőnek esetleg baja van vele, megbeszéljük, mi az. De legalább megbeszéljük, nem az van, hogy „jaj, ő erre biztos nemet mond”. Szóval lehetek egy kicsit önző is egy párkapcsolatban, végülis nem az anyja vagyok, és a kapcsolat 50%-a rólam szól.
Nos, ennyit a lelkizésről. Amúgy egész rendben van mostanában a lelki világom, viszont akad egy nagy dilemma, amivel nem nagyon bírok. Már biztos meséltem az Egyoszról, ez az iskolánkban A Diákönkormányzat. Már két éve szerves tagja vagyok, mint osztályképviselő (szenátor), és tavaly diákelnök-jelöltként indultam az iskolai választáson, de elbuktam. Hibáiból tanul az ember (lásd fönt is), és úgy érzem, hogy ha idén indulnék, megfelelő alelnöktárssal, akkor megnyerném. Meg nem is nagyon lenne ellenfelem, de hadd higgyem már, hogy ilyen kóser vagyok. :) Nos, a dilemma tárgya viszont az, hogy induljak-e. Nagyon mélyen magamba néztem, és ujjongást találtam, mert imádnám ezt a munkát. A zökkenő az, hogy ez egy nagyon időigényes és stresszes dolog, ami az energiáim nem kis részét lekötné. Viszont nagyon sokat tanulhatnék belőle. De lehet, hogy inkább a tanulmányaimra kéne koncentrálnom. Mégis, tele vagyok ötletekkel, és ez egy kreatív munka. De annyi konfliktushelyzet van. Viszont lehet emberekkel dolgozni... Egyszóval jönnek a kontra-pro mondatok, egymás lábnyomában, egymás tarkóját szaglászva, és keresve egymás nyakán az ütőeret, de eddig egyiknek sem sikerült megtalálni. Én meg itt állok, és fogalmam sincs, hogy van-e bennem elég erő ahhoz, hogy ezt végigcsináljam. Nem áll ugyanis túl sok ember mögöttem, a csapatot ki kell építeni, a szervezet felépítése használhatatlan, és még egy-két újítás tökéletesen esedékes. Én már annak is örülnék, ha működőképes lenne az Egyosz. Hála a hagyományoknak ez úgy-ahogy teljesül, de tavaly például elég szépen megbukott.
Akkor ennyit a dilemmákról. Amúgy szívesen vennék ez ügyben véleményeket és további pro-kontra mondatocskákat, hátha az egyiknek farkasfoga lesz.
A.

17 évesen is ilyen...

És íme, első bejegyzésem, amit 17 évesen produkálok. Rövid hírösszefoglalónk:
2008. július 30-án 7:36-kor „A” (hősünk) arra riadt fel, hogy bombázzák a szobáját. Egészen pontosan a szobájában található mobil távközlési kütyüt (ismertebb nevén telefont), a bomba jellege pedig szöveges volt (ismertebb nevén sms, bár senkit nem akarunk összezavarni). Miután „A” a tőle telhető legügyesebben és legfurfangosabban ura lett a helyzetnek, nekilátott, hogy szorgalmasan válaszolgasson, ám nem jutott messzire, mert ahogy felkelt az ágyából, és – még az előző küzdelemtől támolyogva – kilépett a szobájából, terrorcselekmények további sorozatát kellett elszenvednie. Mint utóbb kiderült, vérbosszúról volt szó, ugyanis „A” vérrokona, „E” által kifeszített színes szalagok majdnem „A” életébe kerültek, ám hősünk rendkívüli lélekjelenléttel és egy hátraszaltóval megmenekült. Történetünknek azonban nincs itt vége, mert fent említett „E” vérrokon összefogott egy bizonyos rágcsálóval, aki Anyuszinak nevezte magát, és a már amúgy is halálra rémült hősünket túlerővel munkára akarták kényszeríteni. Tervük sikerült, minek eredményeképpen az ünnepelt kétszer 17 papírcetlit szedett össze a katasztrófa-sújtotta ház területén. A két terrorista – vérszemet kapva – megpróbálkozott nyársra húzni és megsütni hősnőnket, de „A” ellenállt, így nem került sor a 17-est formázó gyertyák meggyújtására. Sütni viszont volt idő, és az „E” álnevű bosszúálló személy célzásként ki is rakta a 17-es számot egy szív közepére, amivel azt próbálta megüzenni, hogy: „Hálám a halálig üldözni fog”. Ne kérdjék, mi sem értjük ennek értelmét. A sütik ugyan rettenetesek voltak, de hősünk túlélte a morbid találkozást, sőt, az esti ünneplést is. Azt már egészen élvezte, mert a nap folyamán kifejlesztett magában bizonyos mazoista hajlamokat. Lapzárta előtt az utolsó információ az, hogy 17 könyvvel és egy Süsü a sárkány plüssállattal (ami messze nem olyan ártalmatlan, mint aminek látszik) próbálták elkábítani „A”-t. Reméljük, nem dől be.
Rövid hírösszefoglalónkat olvasták. Köszönjük türelmüket. A viszont sehen.
A. (nemis)