Kvk értékelés és a Dzsungel gyermeke

Kissé ugyan hosszú idő telt el az utolsó közvélemény-kutatás óta, de most mégis véget ért ez a mostani. Egy gyors kiértékelés, és máris írom, hogy ugyan miért voltam én erre kíváncsi:

Kérdés: "Egy átlagos hétköznapodon kb. hányszor kapod magad szorongáson?"
Válaszok: (legtöbb szavazatot kapótól lefelé)
1-3 - 10 szavazat (55%)
4-6 - 5 szavazat (27%)
nem szoktam szorongani - 2 szavazat (11%)
több - 1 szavazat (5%)
7-9 - 0 szavazat
összes szavazat: 18 db.
Nos, ebből ugyebár kitűnik, hogy elég sok szavazat érkezett erre a kérdésre. Én az összes szavazatból általában levonok 5-öt 6-ot, hogy beleszámoljam azokat is, akik többször szavaztak (miért ne tennék?). A szavazóknak külön köszönet a szavazatokért. :) Később ugyan megbántam a válaszoknak az elnagyolását, mert szerencsésebb lett volna az 1-2, 3-4, 5-6 stb felbontás, de most már így is jó. Remélem, így is okulok/unk belőle.
Hogy a kérdés feltételének indítékaihoz röppenjenek gondolataim, az egész úgy kezdődött, hogy olvastam egy könyvet. Egy szép, hosszú könyvet, melynek címe a Dzsungel gyermeke (írta: Sabine Kuegler). Alapvetően egy német csajsziról szól, aki misszionárius-nyelvész szülők gyermeke, akik a családdal a dzsungelbe költöznek, hogy egy ismeretlen törzs nyelvét kutassák. Ekkor a főhős négy éves - tizenhét éves koráig élt a vadonban, amúgy Pápua Új-Guineában, egy, a civilizációt és a fehér embert nem ismerő törzsben. Ez a lány viszont végtére is német, európai ember, habár a saját anyanyelvét rosszabbul beszélte gyerekkorában mint a törzsi nyelvet, ám 17 éves korában mégis úgy dönt, hogy visszamegy Európába. Svájcba került egyedül, ekkor már két testvére is civilizált helyen tanult, és itt írja le azt az érzést, ami engem végül is a kvk kérdésének megfogalmazásához vezetett: félt a civilizációban, nem érezte magát biztonságban, és nem értette, mire jó ez az állandó rohanás, miért jó hogy a napjaid egy pillanatnak tűnnek, mert egyszer sem állsz meg megnézni, hol vagy és miért. A Dzsungel gyermeke ma egy körülbelül 35-40 éves családanya négy gyerekkel, munkával, kocsival, és egy (számunkra) teljesen átlagos élettel.
Miután elolvastam a könyvet a maga izgalmas fordulataival, egyedi hangulatával és vicces jeleneteivel (mindenkinek ajánlom), én is belegondoltam, hogy ugyan miért futok folyton, megállás nélkül? Ha nekem kéne megválaszolnom az általam feltett kérdést, én olyan 4-6-ra szavaznék. Szorongok amikor felkelek, hogy úristen, nem tanultam meg a német szavakat. Utána szorongok a buszon, mert eszembe jut hogy délután különórám van, és nem fog beleférni az időmbe a leckeírás. Utána szorongok minden keményebb óra előtt, hogy "kérlek, uram, ne kérdezzen tőlem semmit". Mire odáig érek, hogy lefekszem az ágyba aludni, már kész ideg vagyok, és csak néha-néha jut eszembe a könyv tanulsága, miszerint nem szabad stresszelni - de hát ha egy olyan világban élek, ahol egyszerűen a túléléshez nem az szükséges, hogy jól tudjak íjjal lőni, vagy megegyem a legfurább bogarakat a pókoktól a grillezett gilisztáig, esetleg hogy mennyire tudok úszni ha a folyó elsodor - itt a túléléshez az kell, hogy hajtsd magad, és stresszelj. Persze ezt is lehet tudatosan mérsékelni, ám sajnos ehhez nagyon erős jellem kell, önismeret, elhatározottság, és bizony elég kevés embernek sikerül.
Itt, a kvk eredménye azt mutatja, hogy 18-ból 2 az olyan ember, aki nem szokott szorongani. És 16, aki minimum háromszor naponta...
A.

Kirándulás Pozsonyba

Jaj, hát még nem is meséltem a szuperül sikerült szünetről, ami május 1-től 7-ig tartott (lévén az ünnep és érettségi szünet). Na de majd most. Ígérem, rövid leszek.

Mondtam már hogy nekem szuper-anyukám van? Normális esetben ugyan mindenkinek ez lenne a véleménye a saját anyukájáról, de nekem tényleg az van :). Ez a szupi-anyu szünet előtt egy héttel kitalálta, hogy elmegyünk a hosszú hétvégén Prágába. Nos, nem részletezem az összeszervezés bonyolult és idegeket próbáló részleteit (hiszen ha a gyereked 12 éves elmúlt, már nem lehet követni, hogy mikor hol van, anyumnak meg négy ilyen gyereke van...), a lényeg az, hogy a végső felállás: Anyum, barátja Gyuri, Julcsi nővérem, barátja Joci, Eszter húgom és jómagam. Az úticélt időközben megváltoztattuk, és Pozsony lett Prágából, mert nem akartunk olyan sokat utazni.
Anyukám szülinapjára (aug. 29) kapott egy Peugeot 407-est. A legvagányabb kocsi a világon, bár meg kell hagyni, nem akarnám feldühödött állapotában látni az autót - láttátok már a szemét? Fééélelmetes! Szóval a "pözsóban" voltunk anyu, Gyuri, Eszter meg én, a Pólóban meg Julcsi és Joci. Jocinak már kb fél éve van jogsija, és el sem tudjátok képzelni, hogy örült a farkának ez a két 19 éves nagy gyerek, hogy "saját" kocsival utazhat. Édesek voltak.
Elindultunk 2-án pénteken, leparkoltunk Pozsony belvároságban (szintén nem részletezném), és elkezdtük a felfedező-körutunkat. (Volt nálunk két bicigli, de nem nagyon használtuk) Iszonyú mázlink volt, pikk-pakk találtunk egy nagyon vagány kis szállást, ami még olcsó is volt, igaz, a nyolcadikra kellett fölliftezni, és a szobánkból ha kinéztünk, egy hatalmas T-com felirat virított kedves arcocskánkba. Ezzel egy édes story: apumnak lefotóztam a feliratot, és elküldtem mms-ben, azzal a szöveggel, hogy "kilátás a szobánkból :P". Ha tudom, hogy éppen Ausztriában van sportolni, nem biztos hogy megtettem volna, mert szinte rögtön jött a válasz mms - kilátás az ő szobájából. Hát, megmutattam tesóimnak, röhögtünk rajta egy jót.
A legjobb az egészben az volt, hogy fesztelen volt a hangulat, és egyszer sem volt sértődés, megbántódás, kiabálás, ilyesmi. Sajnos nekem sokszor volt olyan tapasztalatom, hogy a kirándulásoknál ez elkerülhetetlen. Mindenki azt csinált, amit akart, de így is volt összetartás, együtt voltunk, és jó volt hangulat. Szombaton átmentünk Ausztriába Heinburgba, ahol túráztunk egy nagyot, de voltunk a Duna másik oldalán is, Dévény váránál, ami szintén gyönyörű volt. Gyurival imádok várnézőbe menni, mert nem csak hogy történelemtanár, de kiváló régész is, így mindig lehet számítani emberi csontok hazalopására, ha vele vagyunk. A mostani termés egy ujjperc volt, meg valami lapos.
Huh, már most is nagyon bő lére eresztettem a mondandómat, habár egy vicces esetet még mindenképp elmesélek, mielőtt befejezem: Ausztriából jöttünk haza a szállásra (két kocsival), amikor kitaláltuk, hogy nekünk sör kell meg rágcsi, álljunk meg a Tescoban. Gyuri jól ismeri Pozsonyt, így elég ügyesen odatalált a Tescohoz, de zárva volt. Jött a feladat: találjunk haza. Mint később kiderült, a Tesco-szállás út körülbelül három utcasarok, és két perc, na nekünk a menetidőt sikerült nagyon vagányul fél órára bővíteni. Nem volt nagy forgalom, mert este volt már, de azért csináltunk mi olyat is, hogy anyu a négysávos úton a bal szélen balra akart kanyarodni, amikor meggondolta magát, és jobbra ment, mert ott zöld volt a lámpa. Joci utána. Amúgy Joci végül már mindig úgy követett minket, hogy sose lehet tudni alapon mindenre fel volt készülve. Duplazáróvonal átlépés, behajtani tilos tábla, stb.. mi ez nekünk? Akkor kezdett izgi lenni a dolog, amikor a belváros helyett egy hatalmas töltésnél lyukadtunk ki, valami híd alatt, és nem hogy belváros, de egy lámpaoszlop sem volt sehol. Egyébként végül hazaértünk, a hatalmas T-com táblának hála, és hatalmas röhögcsélés mellett elemeztük az esti sightseeinget. (Ja amúgy sört sikerült venni, úgy hogy Anyu észrevett egy benzinkutat - természetesen miután már túlmentünk rajta, úgyhogy az út közepén kellett visszatolatnunk...)
Vasárnap hazajöttünk, még elbúcsúztunk a várostól, és ettünk egy fagyit. Én nagyon bírtam a kis kiruccanást, főleg hogy ilyen szuper anyum van, aki képes volt 150 000-ből kihozni három napot, amiben nem csak a szállás, kaja és belépőjegyek voltak benne, hanem két nadrág (Julcsinak és nekem), egy kislabda Eszternek, amit végig dobáltunk mindenhol, valamint egy-két apró ajándék ennek-annak. Szóval tényleg nagyon jól kijöttünk, büszke vagyok magunkra.
A szünet végeztével én most infóra készülök, és angolozom. Na de ez már egy másik történet...
A

Pár kép a kirándulásról:Eszter - nem normális, de így szeretjük. Amúgy utána fordítva is csinálta...

Julcsi elfáradt, gondolta ledől. Itt labdáztunk egy jót Eszterrel és Jocival - cicásat, ja nem macskásat!"Kilátás az ablakból..."Joccci...Gyurrancs-Murrancs és Szuperanyu. Hát nem éédesek? :)Az utolsó fagyizás.Ez még az elején készült, miért ne rakjam utoljára? Egyébként ez Pozsony legszebb sétáló utcája (szerintem), ahol a végén a főtérbe fut. (Mint a gyermek anyja kebelére...)

"A kéziratok nem égnek el"

Egy okos ember egyszer ezt mondta: A kéziratok nem égnek el.
Valóban? Én nem így gondolom. Úgy vélekedem, hogy bármi, amit az ember egyszer papírra vetett, az nyomtalanul elveszhet - tűz, háború, bosszú, bármi elpusztíthatja. Ám nem hiszem, hogy félnünk kéne attól, hogy amit leírunk, eltűnik.
Konkrétan most a történetekre gondolok. Azokra a történetekre (is), amiket az ember "papírra vet" (vagy számítógépbe gépel, esetleg diktál, bármi), amik az emberből kijönnek, mint gondolat, mint érzés, esetleg probléma kifejtés. Leírja, és utána féltve őrzi, hogy megmaradjon, bízva bízva a mondás igazságában, miszerint a kéziratok nem égnek el. Ám vannak történetek, amik sosem kerülnek megírásra...
Ha mélyen belegondolunk, mégiscsak igaza van ennek a fránya idézetnek. Ugyanis az idézeteknek megvan az a tulajdonságuk, hogy nem arról szólnak, amit konkrétan leírnak. Kell tudni a sorok között olvasni - habár ezt a legtöbbször mindenki másképp teszi meg. Menjünk hát akkor egy lépcsőfokkal mélyebbre, az én lépcsőházamban: az átalakulás egyszerű, csupán a kéziratok szót kell kicserélnünk a történetek szóra, valamint az égnek-et a vesznek-re. Így már egyetértek az idézettel (és valószínűnek tartom, hogy az eredeti is lényegében erről szól): a történetek nem vesznek el.
De mit is jelent számomra ez a mondat? Miért fejtegetem én ezt itten hosszan és fárasztóan (némelyek szerint tán értelmetlenül)? Azért, mert nekem is vannak történeteim. Sőt, csökönyös véleményem, hogy mindenkinek vannak történetei. Neked is, kedves Olvasó. Voltál már olyan szituációban, hogy valamilyen erős érzelem miatt elmenekültél a Való Világból, és inkább egy másik, szebb, kényelmesebb és merőben ideálisabb világba képzelted magad (vagy egy kitalált éned)? Hát, nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy erre mindenki igennel válaszol, de én hadd valljam be: bizony sokszor teszek így.
Sőt, nekem nem is kell hozzá erős érzelem. Elég, ha iskola után iszonyú fáradtan zötyögök hazafelé azon az átkozott Volán buszon, és úgy érzem, semmi kedvem a délutánomat azzal tölteni, hogy a holnap miatt stresszelek, így hát kialakítok egy történetet, egy világot, ahol nincs holnapi számonkérés, és az én állította szabályok uralják a világot. Vagy ha egyszerűen csak kedvem támad kiszakadni világunk rendjéből, és nyugalomra vágyom. Némely lélekgyógyász barátunk talán azt mondaná, hogy ez nem egészséges. Én viszont híres vagyok arról, hogy az orvosi szakvéleményt hajlamos vagyok teljességgel figyelmen kívül hagyni. (Egyszer egy doki három görcsoldót akart belém tukmálni, ám én tapasztalatból tudtam, hogy egy is kiüt, így csak felet vettem be. Sose tudta meg.) Szóval szerény véleményem szerint nincs azzal semmi baj, ha az emberek (vagy csak én?) történeteket találnak ki. Van, aki ezeket később le is írja, így születnek a novellák, regények, versek, satöbbi.
De térjünk vissza az eredeti gondolatmenetre: a történetek nem vesznek el. Hiszem, hogy minden gondolat, minden történet, minden mosolyra késztető vidám ugrabugrálás egy nem létező világban: örök. Hiába gondoljuk, hogy "oh, ez csak a képzeletemben él, soha senki nem fog róla hallani" - talán az utóbbi igaz, de az első semmiképp sem. Megmarad, és valahol, talán egy másik helyen (esetleg bennünk) végigpörög az összes történet, és ha már a regények elégnek, a verseskötetek porrá hamvadnak, akkor is ott lesz valahol minden szó, amit valaha is gondoltunk - egy helyen, biztosan.
Ne kérdezzétek, mivel tudnám bizonyítani ezt a gondolatmenetet. Nem tudom. De én elhiszem. A kéziratok nem égnek el.
És ha a lépcsőfokokon lejjebb megyünk...
A.

Drága Bogaraim!

Ez most egy üzenet azoknak, akik itten néha idetévednek.
Kaptam egy észrevételt, hogy mivel nem mindig írok rendszeresen, miért nem csinálom azt, hogy küldök egy e-mailt az érdeklődőknek, ha bejegyzésem érkezik. Nem tudom, hányan igényelnék ezt a "szolgáltatást", de szerintem nem rossz ötlet. Így hát mostantól aki szeretne kapni értesítő e-mailt új bejegyzés születéséről, az adja meg az e-mail címét azon módon, hogy a "blogbejegyzés" szót elküldi a tarczyaniko@vipmail.hu címre. Ezzel én meg is lennék elégedve, és a kövi bejegyzésemről már fogom is küldeni a message-t. A lista egyébként eddig két személyt tesz ki, remélem, ez a szám csak nőni fog.
Puszi mindenkinek (akinek nem, annak csókolom), ígérem a hétvégén termékeny leszek. (Na nem úgy, bejegyzések szempontjából - van egy ötletem.)
Anikó

Szokatlanul heves vérmérséklet

Hugom, drága Eszter ma odajött hozzám, és teljesen korrekt hangnemben megkérdezte tőlem: "Elvehetem a gitárodat?"

Le kell szögeznem, magával a kérdéssel semmi probléma, szoktam neki kölcsönadni a gitáromat, hiszen ő is szeret játszani rajta, miért is ne adnám kölcsön. Annyit kértem csak tőle, hogy kérdezze meg előtte, és ezt rendszeresen be is tartja. Ám mégis: ha az egész folyamat úgy zajlott le, ahogy az a Nagykönyvben meg van írva, miért feleltem mégis idegesen, indulatosan, és miért éreztem azt, hogy meg tudnám fojtani szegénykémet, hogy zavarni mert? (válaszom egyébként igenlő volt)
És az eset sajnos nem volt egyedülálló. Manapság valahogy nagyon könnyen felhúzódom olyan apróságokon, hogy nem találok valamit, vagy valaki egy kicsit lassabban hajt végre egy mozdulatsort vagy egy feladatot, én meg ott toporgok a sarkában, idegeskedve. Miért? Ma délelőtt is anyum odaadta a laptopját hogy ki tudjak nyomtatni egy érettségi tételt, és amikor nem sikerült minden simán, rögtön és azonnal, el kellett mennem lehiggadni hogy ne szegény jószívű anyámmal kezdjek el üvöltözni. Lehet hogy valami áll az egész hátterében, vagy csak egy ilyen fázist élek meg?
Arra gondoltam, hogy én vagyok a hibás. Ez egy szép és okos gondolat, végtére is ki más lehetne a hibás azért hogy folyton szikrázik a szemem és nem lehet hozzámszólni, de ez nem elég: a hibának a jellege érdekelne. Biztos meglepő hogy itt boncolgatom magamat, de őszintén szólva nincs túl sok tippem, hogy miért vagyok mostanság ilyen - illetve inkább biztos tippem nincsen... Először az ugrott be, hogy gyakorlatilag délutánonként nincs semmi dolgom: eddig megszoktam, hogy tele vagyok különórákkal, ám mostanában valahogy semmilyen különórám nincsen, "csak" a különangolom heti egyszer szerdán, a gitárórám kedden vagy szombaton, ezen kívül hétfőnként ottmaradok az iskolában infóelőkészítőre. Ezzel fuccs is neki. Nem így szokott ez lenni. És a sport most kivételesen nem lehet indok, mert rendszeresen futok és elkezdtem cangázni is, úgyhogy tényleg inkább az lehet hogy nincs különórám. Egyosz, dráma-projekt, zenekar, ilyesmi. Ma semelyik sincs. És ez felettébb frusztráló.
Ám mégsem gondolom hogy ez lenne az (egyedüli) oka. Tudni illik immáron több mint fél éve nincs barátom, és habár én magamat egy nagyon önálló lénynek titulálom, aki soha nem szorul rá senkire (...), be kell vallanom, lehet hogy itt van a kutya elásva. Ám ha itt sem, akkor meg ott, hogy nem vagyok magammal megelégedve, bár hogy ez pontosan mit jelent, nem tudok rá felelni. Kérdem én: ki az manapság ebben a nyüzsgő és elvárásokkal teli világban, aki teljesen, abszolút mértékben és fenntartások nélkül elégedett magával? Hát szerintem nincs nagyon. Ha meg van, adja meg a számát, és beszélgessünk. Fizetek neki. : )
Így hát tippekben gazdag vagyok, de várom azért még a feltevéseket, ötleteket, talán ha gondolkozok még egy ideig a problémán, rájövök a nyitjára és megoldom. Addig is megpróbálok még több programot szervezni magamnak, hogy levezessem a feles energiákat, és ha ügyes vagyok, csak bepasizom már végre megint :). Ám amíg ezek a dolgok nem történnek meg, és az adrenalin-szintem továbbra is hirtelen gyorsasággal tud a magasba szökni, ajánlatos elkerülni engem, vagy talán még ajánlatosabb: futni.
A.