Nagyon furcsát álmodtam ma éjjel. Valami olyasmiről volt szó, hogy apukám új házában voltunk, ami hatalmas volt, mint egy szálloda. Területre ott állt, ahol a mi házunk, ugyanaz a kilátás, ugyanazok a szomszédos kémények, de maga a ház akkora volt, hogy volt benne több lépcsőház is, és rengeteg szoba – leginkább hálószobák voltak berendezve, és mindegyik olyan volt, mint amiket a lakásberendező katalógusokban látni: kicsit kietlen, mindenhol parketta, it-ott egy falatnyi szőnyeg. Ám apum háza mégis valahogy be volt lakva.
Az érdekes az volt, hogy mind a hatan ott voltunk, és mégis egyedül voltam. Az én szobám legalul volt, a legalsó szinten, a ház meg rengeteg szintből állt. Gyakorlatilag arról szólt az álmom, hogy felfedezem a házat, és hallottam a családom többi tagjának a hangjait, ahogy beszélgetnek, vagy esetleg beszélnek hozzám, néha még válaszoltam is, de az arcukat nem láttam. És végig meghatározóan jelen volt apukám, habár neki még a hangját sem hallottam, és végig szinte biztos voltam benne, hogy ő alul van valahol, nem nézegeti velünk a házát.
Ahogy mentem egyre följebb, és bebizonyosodott, hogy ez a ház tényleg azon a területen áll, ahol a mi házunk, elkezdett szakadni az eső, és hurrikánok is voltak, olyan sűrűn, mint a villámok. Én a hurrikánoktól nem féltem, annál inkább irtóztam attól a hangtól, amit az eső produkált a tet
őn – ekkor ugyanis már a tetőn voltam, azon belül is egy szobában. Ez a szoba is hatalmas volt, parkettával volt fedve, otthonos légkört árasztott. Volt benne egy kisebb sarokféleség, ami elment egy külön szobának, és volt egy tetőablaka, amit kívülről vert az eső. Valaki (azt hiszem, az egyik testvérem) megkérdezte, hogy nem akarok-e itt aludni, hiszen sokkal nagyobb és tágasabb, mint a lenti, sötét szobám, ahol addig aludtam, ráadásul itt valamiért fontos volt, hogy az a lenti szoba a ház legalján van, tehát az összes többi emelet ránehezedik, és bármikor összenyomhatja az alsó, védtelen szobámat – velem együtt.
És akkor kezdtem rettegni. Amint felajánlották a tetőtéri szobát, én elkezdtem rettegni, hogy ezt el kell fogadni, de azzal próbáltam magam kimenteni, hogy én félek az esőtől. Ekkor a tetőtéri szoba már cseppet sem volt stabil, elkezdett odakint fújni a szél, és éreztem, ahogy a falakat fújja, láttam, ahogy a padlónál rés van, kiláttam a külvilág mélységébe, ami valójában nem is volt félelmetesebb, mint a mi mostani házunk legmagasabb szintjéről kinézni. Én mégis rettegtem, az eső még mindig dobolt a tetőtéri ablakon. Lelapultam a parkettás földre, ami eleinte olyan meleg érzést keltett bennem, de most mindentől rettegtem, a halálfélelemtől viszont csak araszolni tudtam. Végül elértem a lépcsőházat, valahol arra voltak a többiek is, mindent szőnyeg borított, vastag, mélybordó szőnyeg az egész folyosót és lépcsőházat, habár ezek is olyan szélesek voltak, mint egy szoba. De én nem tudtam visszamenni a sötét, lenti szobámba, ami az összes emelet alatt van, csak nézhettem a hurrikánokat, meg hallhattam az esőt, a szél fújta a hajamat az egész felső szinttel együtt. Utána valahogy átálmodtam magam egy másik történetbe, és arra már nem nagyon emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy megmaradt az előző álom íze – ahogy a családom a személyes katasztrófáim közelében teljesen hétköznapi dolgokkal foglalkoznak, mint például a szobák kritizálása. Vagy a vihar hatása a búzára. (?)
Ma reggel nem mentem iskolába, ahogy tegnap sem, kicsit pihennem kell. Anyukám ma felhozott egy bögrét, amire krétával lehet írni, és ezt írta rá: yo reggelt yo tanulást, meg sok szívecskét. Nekem meg azonnal beugrott egy későbbi álmom: ahogy reggel kifestem a bejárati nyélnek az aszfaltját krétával meg filccel („E + Zs” „Sziasztok” stb…), hogy a nővérem és a húgom észrevegyék iskolába menet, de nem vették észre.
Ma esik az eső, gusztustalan idő van. A szobám tetőtéri. De az ablakomat sose éri el az eső.
Az érdekes az volt, hogy mind a hatan ott voltunk, és mégis egyedül voltam. Az én szobám legalul volt, a legalsó szinten, a ház meg rengeteg szintből állt. Gyakorlatilag arról szólt az álmom, hogy felfedezem a házat, és hallottam a családom többi tagjának a hangjait, ahogy beszélgetnek, vagy esetleg beszélnek hozzám, néha még válaszoltam is, de az arcukat nem láttam. És végig meghatározóan jelen volt apukám, habár neki még a hangját sem hallottam, és végig szinte biztos voltam benne, hogy ő alul van valahol, nem nézegeti velünk a házát.
Ahogy mentem egyre följebb, és bebizonyosodott, hogy ez a ház tényleg azon a területen áll, ahol a mi házunk, elkezdett szakadni az eső, és hurrikánok is voltak, olyan sűrűn, mint a villámok. Én a hurrikánoktól nem féltem, annál inkább irtóztam attól a hangtól, amit az eső produkált a tet
őn – ekkor ugyanis már a tetőn voltam, azon belül is egy szobában. Ez a szoba is hatalmas volt, parkettával volt fedve, otthonos légkört árasztott. Volt benne egy kisebb sarokféleség, ami elment egy külön szobának, és volt egy tetőablaka, amit kívülről vert az eső. Valaki (azt hiszem, az egyik testvérem) megkérdezte, hogy nem akarok-e itt aludni, hiszen sokkal nagyobb és tágasabb, mint a lenti, sötét szobám, ahol addig aludtam, ráadásul itt valamiért fontos volt, hogy az a lenti szoba a ház legalján van, tehát az összes többi emelet ránehezedik, és bármikor összenyomhatja az alsó, védtelen szobámat – velem együtt.És akkor kezdtem rettegni. Amint felajánlották a tetőtéri szobát, én elkezdtem rettegni, hogy ezt el kell fogadni, de azzal próbáltam magam kimenteni, hogy én félek az esőtől. Ekkor a tetőtéri szoba már cseppet sem volt stabil, elkezdett odakint fújni a szél, és éreztem, ahogy a falakat fújja, láttam, ahogy a padlónál rés van, kiláttam a külvilág mélységébe, ami valójában nem is volt félelmetesebb, mint a mi mostani házunk legmagasabb szintjéről kinézni. Én mégis rettegtem, az eső még mindig dobolt a tetőtéri ablakon. Lelapultam a parkettás földre, ami eleinte olyan meleg érzést keltett bennem, de most mindentől rettegtem, a halálfélelemtől viszont csak araszolni tudtam. Végül elértem a lépcsőházat, valahol arra voltak a többiek is, mindent szőnyeg borított, vastag, mélybordó szőnyeg az egész folyosót és lépcsőházat, habár ezek is olyan szélesek voltak, mint egy szoba. De én nem tudtam visszamenni a sötét, lenti szobámba, ami az összes emelet alatt van, csak nézhettem a hurrikánokat, meg hallhattam az esőt, a szél fújta a hajamat az egész felső szinttel együtt. Utána valahogy átálmodtam magam egy másik történetbe, és arra már nem nagyon emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy megmaradt az előző álom íze – ahogy a családom a személyes katasztrófáim közelében teljesen hétköznapi dolgokkal foglalkoznak, mint például a szobák kritizálása. Vagy a vihar hatása a búzára. (?)
Ma reggel nem mentem iskolába, ahogy tegnap sem, kicsit pihennem kell. Anyukám ma felhozott egy bögrét, amire krétával lehet írni, és ezt írta rá: yo reggelt yo tanulást, meg sok szívecskét. Nekem meg azonnal beugrott egy későbbi álmom: ahogy reggel kifestem a bejárati nyélnek az aszfaltját krétával meg filccel („E + Zs” „Sziasztok” stb…), hogy a nővérem és a húgom észrevegyék iskolába menet, de nem vették észre.
Ma esik az eső, gusztustalan idő van. A szobám tetőtéri. De az ablakomat sose éri el az eső.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése