Márpedig bulizni KELL!

Otthon.
Hol?!
Otthon!
Hooool???!
OTTHON!!!
Hát olyan nehéz ezt elképzelni? Gondoljunk csak bele. Minden év december 31-én emberek milliói szánják el magukat, és mennek bulizni. Miért? Mert ez a szabály, kéremszépen! Hiszen mindenki megy! Na neem, köszönöm, én ebből nem kérek.
Szeretek akkor bulizni, amikor kedvem tartja. És ha bulizok, akkor az nem feltétlenül arról szól, hogy hullarészegre iszom magam és azt sem tudom, hol vagyok. Megjegyzem, ebből a fajta bulizásból is kivettem már a részemet, de annyira nem tetszett, hogy rendszeresítsem. Ha le kéne írni a számomra ideális bulit, akkor azt mondanám, hogy egy olyan (lehetőleg privát) hely vagy lakás, ahol egy pár barát összegyűlik, és miközben mértékkel iszogatnak, folyik a tracsparty és zajlik a társasjáték. Ilyenben is volt részem, és sokkal emlékezetesebbek maradtak, mint a másik verzióban. És ezt nyugodtan lehet szó szerint érteni.
Idén viszont nem találtam ilyen ideális bulihelyszínt. Úgyhogy maradok az otthon, egyedül verzióban. Elég időm van nekem az év folyamán bulizni, ott van minden péntek este, és akkor legalább nincs rám parancsolva, hogy: ma este neked bizony BULIZNI KELL! Sokkal jobban fogom élvezni az olvasgatást, pihizést, mintha egy számomra teljesen idegen helyen lennék, ahol még biztonságban sem érezhetem magam a sok részeg idiótától.
Így hát nem kell engem félteni, sőt! Egy dolgot biztosra veszek: ez a szilveszter ezerszer jobb lesz, mint a tavalyi volt! Ugye, kedves Osztályom?
A.

Éjszakai párbeszéd

Arra keltem reggel, hogy bevágódott a bejárati ajtó, és végigszánkázik a lakáson két lábpár. Bumm. Bumm. Kissé még az álmom hatása alatt álltam, úgyhogy nem is nagyon értettem, hogy mit keresek a másfél személyes ágyban, mellettem az édesdeden szuszogó hugicámmal. Aztán beugrott…
Tegnap dél körül (nem kis készülődés után) elindultunk otthonról, hogy egy telepakolt kocsival nekivágjunk az utaknak, és eldzsaljunk Diósjenőre, ahol Anyum barátja lakik, egy egész tisztességes kis ház felében. Én személy szerint szeretek Diósjenőn lenni, de legutoljára szerintem fél éve voltam, valamikor tavasz és a szerelmek idején. Okkal éreztem hát boldog bizsergést, hogy végre megláthatom az új Gyuri-Home-ot.
Sötétedésre oda is értünk, de csak azért olyan későn, mert még volt egy kis dolgunk a városban. Még elszórakáztunk négyesben, olyan kis idilli volt: félig buggyant, de nagyon szeretetreméltó hugicám, Anyum és Gyuri. Eleinte naaagyon hideg volt, mert Gyuri nem volt otthon jó pár napig, de aztán begyújtott, és egyre melegebb lett. Kint fagyok szálltak, a maximális hőmérséklet -4 fok volt. Eszter hugicámmal egy kinyitható kanapén aludtunk együtt, ami – mint már említettem – olyan másfélszer énre lett tervezve. Vagy még arra sem. Nem baj, sok jó ember kis helyen is elfér, én meg már előre elővettem a leggonoszabb vigyoromat, amit majd Eszterre villantok a legkényelmetlenebb pillanataiban. Megjegyzem, másnap reggel a fejét úgy elaludta, hogy folyton azzal kellett játszanom, hogy Eszter, balra nézz! Ja nem, jobbra! Király játék, nekem elhihetitek.
Később viszont kiderült, hogy elbújhatok az én kis jobbra-balra játékommal, mert hugicám elmesélt egy igen vicces, és felettébb jellemző történetet. Az történt ugyanis, hogy az éj leple alatt Eszter igencsak megszomjazott. Gondolta, gondos nővérénél van egy kis folyadék (így vagy úgy), és én állítólag éppen felé fordultam. Na, gondolta erre ő, megkérdezem, van-e nála pia. Ki sem ejtett még semmit a száján, amikor elkezdtem nevetni (ez egyébként szokásom. Álmomban röhögök.). Ő meglepődött ugyan, de azért megkérdezte:
- Te, van nálad valami pia?
- Ühüm – adtam az igenlő választ.
- Tényleg? – kérdezi másodszor is. Velem él már 14 éve, biztosra akar már menni, ha engem kérdez. Bocsássuk ezt meg neki…
- Ühüm – ismételtem meg.
- És adsz? – kérdezte Eszter félkómásan.
- Ümüm – ami azt jelentette, hogy nem.
- Mi? – nem volt benne biztos, hogy jól hallott, habár a szíve mélyén már valószínű sejtette.
- Ümüm – ismételtem tagadóan.
- És hol van? – azért még megpróbálta…
- Ümmmm – gyakorlatilag lenyomtam egy fölső c-től terjedő oktávot, de ebből szegénykém nem tudott sok mindent leszűrni, csak talán annyit, hogy abszolút nem vagyok magamnál, és tudtomon kívül jól kicsesztem vele a kis éjjeli párbeszédünkkel.
Én nem emlékszem a fent említett esetre, csak annyira, hogy baromira zavart, amikor visszafelé rajtam keresztül mászott át a térfelére. Bár meg kell hagyni, romantikus volt. És még előttünk a mai este. Meg éjszaka.
Szeeegény Eszter! :)
A.

Szép volt

Csönd van. Végre, csönd van. A karácsony idén nem arról szólt, hogy halkan, békében leülünk, és magunkba, egymásba nézünk. Talán sose szólt erről. Mindig van egy koreográfia, amit követünk, és ez messze nem halk. De hiszen ez nem is baj.
Az én idei ajándékaim mellé mindenkinek mellékeltem egy kis verset is. Karácsony napján leültem az újdonsült laptopom elé, és elkezdtem írni a verseket. Körülbelül egy-másfél óra alatt el is készültem velük, kinyomtattam, és egy képeslapra ragasztva odaadtam mindenkinek. Persze először felolvastam. Mindenkinek tetszett, ezt a szokásomat szerintem meg is fogom tartani. Mindennél többet ért.
De mégis, a karácsonyból nekem egy egész picit hiányzott a csönd. A béke nem, bár kérdés, hogy mennyire lehet békés hat ember, akikből három lakik egy házban, a másik három pedig (részben) alig látja a többieket. De azért békés volt, és bevallom, nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyesek leszünk, és összehozzuk a karácsonyt ebben a kellemes hangulatban. Ami nagyon jó volt, hogy volt egy kis újítás is idén…
Már négy éve apukám minden karácsonyozás után hazamegy a saját házába aludni. Ezzel nincs semmi baj, de mi, lányok eddig nem nagyon láttuk ebben a tényben a lehetőséget. Na, most ezt bepótoltuk: lehet csinálni a kupit! Fogtuk, és karácsonyeste, amikor már apum is elment, lehozott mindenki magának egy-egy matracot (van bőven…), leraktuk a fa alá, szorosan egymás mellé őket, és együtt aludtunk a nappaliban. Este háromig néztünk egy filmet, bár Julcsi és Zsuzsi nagyon hamar bealudtak rajta.
25-én reggel arra ébredtünk, hogy Anyuci hozza a négy kakaóval teli cumisüveget. Miközben szürcsölve iszogattuk a kakaót a meleg paplanok alatt macikkal körülvéve, beraktuk a dvd lejátszóba a Kisvakondot, és azt néztük. Anyuci mondta is, hogy olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek. Tényleg olyanok voltunk, és nagyon élveztük. Sokat mókáztunk, néha bunyóztunk egy kicsit (persze csak játékosan), rikiki-partyztunk, és dumáltunk. Amikor Anyu szólt, hogy reggelizni kéne, lassacskán kikászálódtunk az ágyunkból, elmajszoltuk a virslinket, aztán visszafeküdtünk aludni a fa alá. Eszméletlenül jól esett.
Éjjel, amikor három tesókám már nagyban húzta a lóbőrt, nekem valahogy nem jött álom a szememre. Felkönyököltem, és végignéztem a három takarókupacon, amik két nővéremet és egy húgomat rejtették magukban. Eszembe ötlött, hogy mi lesz úgy húsz év múlva, hogy vajon még mindig lesznek-e ilyen idilli pillanatok, és hogy fogunk-e még földre fektetett matracon kakaót iszogatni cumisüvegből – együtt. Utána csak elmosolyodtam, és inkább kiélveztem a pillanatot. Visszafeküdtem, és már cseppet sem zavart, hogy Julcsi néha egy kicsit horkol, és Zsuzsi itt-ott forgolódik, vagy ellopja a macim felét.
Szép karácsony volt. A csönd egy kicsit hiányzott, de ha hat ember van egy helyen, ott nem kell csönd. Magamban most talán megtalálom azt is. Legkésőbb akkor, amikor lehullik végre az első nagy hó. :)
A.

Karácsony előtt egy nappal

Holnap karácsony van. Ma reggel arra ébredtem, hogy virít a nap, Anyuci takarítja a konyhát, hugicám, Eszter pedig még javában húzza a lóbőrt. Én tegnap bementem Pestre, több okból kifolyólag, de az egyik az volt, hogy egy-két apróságot beszerezzek kis családomnak. Végtére is a karácsony igazán izgi része szerintem az, amikor oda lehet adni a szépen becsomizott ajándékokat.
Őszintén szólva nem volt sok pénzem, úgyhogy tényleg csak nagyon kis dolgokat tudtam venni, de rájöttem, hogy mit is adok én azoknak a törpcsaládomnak. Kapnak tőlem szép képeslapot. Már novemberben bedobtak a postaládánkba egy kiló képeslapot, egyébként nagyon szépeket, és én szépen le is nyúltam mindet. Nos, ezekbe a szép képeslapokba fogok én aranyosabbnál aranyosabb dolgokat írni. Nem hiszem, hogy rímeket, mert az ember mégse sokkolja a családtagjait nagyon karácsonyeste, de azért egy-két bugyuta rím, mint a Pulcsi Julcsi vagy az Egy Szer Eszter, esetleg Kuli Zsuzsi, nemtom, szóval biztos lesz majdan nekem ihlet.
És habár úgy illenék, hogy karácsonykor van hó, én azért is hálás vagyok, hogy szép időnk van. Szeretem a havat, de az elmúlt években olyan nagyon nem akart esni, hogy annak már biztosan oka van. Lehet, hogy a Pumukli túl sok Hópölyhöket evett, és attól ijedt meg a hóesés, de az is lehet, hogy a verebek küldtek valami nagy ász követet hozzájuk, hogy télen is jussanak kajához, és ezért nem esik. Mindegy, biztos van nekije oka, a lényeg, hogy jó idő van, a házunkban elfogadhatóan jó a hangulat, van sok-sok almásbide meg káposzta, egyéb nekem már nem is kell. Najó, azért ma még a gyertyákat beizzítom.
A.

Körülmények?

Az ember egyik alapreakciója a menekülés. Mindenki másba menekül, ez teljesen személyfüggő. A lényeg, hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen szembesülni a problémával, önmagunkkal. Volt idő, olyan körülbelül egy éve, amikor minden problémámat szinte kénytelen voltam belülről megoldani, mert beszélgettem. Beszélgettem a barátommal, beszélgettem a barátaimmal, beszélgettem önmagammal. Ma már nem beszélek sokat. Rájöttem, hogy a beszéd egy veszélyes eszköz a megoldásra, mert könnyen visszaüt. Kiderül, hogy a barátod nem a barátod, hogy önmagadnak is ellensége vagy. És akkor hova menekülsz?
Az én menekülésem – szánalmas módon – saját magam túlhajtása. 13 órás műszakokat produkálok, habár az esetek nagy részében simán a felére faraghatnám a munkámat. Sokszor van olyan, hogy kifejezetten keresem az elfoglaltságokat, habár már így is teljesen be vagyok táblázva. Az elmúlt két hetem erről szólt. Tudtam, hogy nincs semmi rendben velem, tudtam, hogy le kéne ülni, magamba kéne nézni, de sokkal kellemesebb volt azt mondani, hogy: nem, nincs erre most időm, köszönöm szépen a törődést, de majd máskor, majd jövőre. Vagy soha.
Lényeg ami lényeg, a két hét elmúlt, elkezdődött a szünet, nincs több hosszú műszakozás, kénytelen vagyok itthon ülni, és csöndben lenni. Gondolkodni. Mi a baj? Felrémlik bennem, hogy ha valahol baj van, az lehet a körülmények miatt is. Mik a körülmények? Oh, az van bőven, nekem elhihetitek. Mint valami lecke, elkezdem magamnak sorolni. Körülmények. Első pont. Második pont. Harmadik... Egy idő után én is érzem, hogy az egész „körülménylista” egy kamu, és csak kerülgetem a forró kását. Na akkor kezdjük elölről, mondtam magamnak.
Eszembe jutott egy tanárom. Csak felrémlett a kiegyensúlyozott arc, a tettvágytól és vidámságtól égő szemek. Az ebédlőben találkoztam vele pénteken, és ő mondta nekem, hogy olvassa a blogomat, és tetszett neki a hártyás bejegyzésem. Mert tényleg olyan sokfajta hártya van, mondta nekem. Én nem értettem, hogy miről beszél. Aztán beugrott. A hártya, tényleg, amit írtam még a múlt hónapban. Amikor még minden körülmény más volt. De már akkor is leírtam, hogy nem bírok magamba nézni. Aztán visszaolvasgattam a bejegyzéseket... Visszatekertem egészen szeptemberig. Más körülmények, ugyanaz az életérzés. Mi van velem? Miért nem merek magamba nézni, és miért találom szembe magam annyi ellenállással – saját magam részéről.
Végleg elvetettem a körülmény-elméletet. Az egyetlen problémám egyedül én vagyok. És a félelem, attól, aki valójában vagyok. Mert semmi közöm ahhoz, aki lenni akarok.
A.

Béke van

Talán nem is olyan nagy hülyeség, hogy a legjobb orvosság a munka. Bocsi, lehet, hogy ilyen hülyeség nincs is, nekem mégis rémlik valahogy. A tagnapi – enyhén depresszív – kedélyállapotom mára már javult valamicskét, hála a Magasságosnak és a Lábas Csiguszoknak, azért mégis bennem maradt egy-két mélyebb szálka. De dolgozom rajta, hogy azok is eltűnjenek. A legjobb orvosság a munka. Mondta a Süni és elővette a körömreszelőt.
Ma bementem az iskolába, és elmondhatatlanul erős tettvágy vett rajtam erőt. Talán azért, mert egy hétig nem voltam suliban, az érettségi és a betegségem miatt. (Érettségi 5-ös, 87%; betegség elmúlt, köszönöm.) Egy szó mint száz, ma alkottam, tettem egy hatalmas lépést az iskolaújság terén (ugyan nem akkorát, mint Armstrong bácsi, de azért embereset), és megtartottam egy egész aranyos kis szenátusit, amit még élveztem is.
Az is feldobta a hangulatomat, hogy kaptam kémiából egy témazáró 4-est, így már nem szín 2-esre, hanem szín 3-asra állok. Kicsit lehangoló, hogy nem vagyok mindenből a Best, de hát nem születtem zseninek, egy átlagos ufó vagyok a Földön, és úgy boldogulok, ahogy éppen tudok. Most éppen csúszva-mászva, de nem elbukva. Remélem.
Itthon ma nem volt balhé, amiért nagyon hálás tudok lenni, mert szükségem van egy kis nyugira idehaza is. Nem nagyon meséltem róla, de Zsuzsi nővérem mostanában pszichésen nincs jól, ami sokkal több csúnyaságot eredményez, mint azt egy-két ember el tudná képzelni. Amikor tegnap azt írtam, hogy itthon olyan a helyzet, mint egy bolondok házában, akkor nem is csak Zsuzsira értettem, hanem saját magamra is, mert nem voltam teljesen normális. Most komolyan, szerintetek aki átbőgi az éjszakát, mert csak 87%-os lett az angol érettségije, nem 90%, ahogy azt eltervezte, az nem abszolút hülye? Én meg vagyok erről győződve. De arról is, hogy senkinek nem kívánom hogy átélje az én elmúlt egy-két hónapomat. Tudom, mindenkinek nehéz, kinek így, kinek úgy – de ez az elmúlt időszak (és talán még egy kicsi az elkövetkezendő időszakból is) piszok nehéz nekem. Minden téren.
Már megint elmentem egy rossz irányba, hiszen ma jó napom volt, alkottam, és ismét eszembe jutott a Liza által kedvelt mondat, miszerint: Don’t worry. Be happy.
Apum verziója szerint: Don’t fos, béke van!
A.