Rettenet

Tegnap éjjel egyedül voltam itthon Eszter húgommal, aki meglehetősen nehéz eset volt, lévén hogy feltett szándéka volt egy összecsukható vaságyat átvinni az egyik szobából a másikba – matracostul. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült neki, úgyhogy békés msn-ezésemből felriasztva nekem kellett segíteni a problémamegoldásban, ami egy-két szitokszó kíséretében végül meg is történt. Eszter ezután pakolászott a birodalmában, én meg folytattam a csendes esti szeánszomat. Egy idő után hatalmas villámok világították be az amúgy félhomályos szobákat. Egy-két másodperces áramszünet következett, amitől Eszter, mint akit puskából lőttek ki, vágtatott le az emeletről a nappaliba, ahol üldögéltem, és kijelentette, hogy fél, és miért nem esik már az eső?! Valóban, amolyan száraz-vihar volt, se szél, se eső. Csak az a folyamatos villogás a mennybolton, és a hatalmas dörgések utána. Miután jól kikacagtam magam a látványon, ahogy húgom, mint az eszeveszett menekül a sötéttől, megnyugtattam őt, hogy este nyugodtan aludhat mellettem, ha fél. Erről eszembe jutott egy eset, ami nemrég esett meg velem, és ugyan ma már nevetek rajta, akkoriban korántsem volt humoros:
Nem tudom, mennyire ismeritek a nagy horror-írót, Stephen Kinget, én mindenesetre kedvelem őt a Setét Torony című könyvéért. Nos, ez az amerikai úriember írt egy könyvet még régebben, Borzalmak városa címmel. Alapvetően egy íróról szól, aki visszatér szülőfalujába, ahol rettegett dolgok történtek gyermekkorában, és ahova soha, de soha nem akart volna visszatérni. Természetesen van a történetben love, de a mozgatórugója mégiscsak a félelem. A város lakosságát ugyanis egy vámpír kezdi el negyedelni, és egy-két áldozatnak a merész hozzátartozói, valamint egy kisfiú meg ez a költő meg akarják keresni a főgonosz vámpírt, hogy kinyírják. A végén persze ez sikerül nekik, egy pár áldozat árán, de vannak benne nagyon-nagyon jól megírt részek – lévén Stephen King – ahol, hogy őszintén és nyersen fejezzem ki magam: befostam a félelemtől.
Nos, ennek a könyvnek a végkifejlettje felé tartottam egy este, amikor ketten voltunk csak otthon, Anyum meg én. Az ő hálója a földszinten van, az enyém az emeleten. Már a könyv első fejezete után eljutottam oda, hogy nem mertem kinyitni az ablakomat esténként, pedig meleg volt a szobában, de ezen az éjszakán valahogy még jobban rettegtem, mint az szokásommá vált. Éjfél körül járhatott, amikor valami rettenetesen idegen és furcsa mozgást hallottam az emelet előszobájából. Léptek voltak, ezt tisztán ki tudtam venni, de nem nagyon értettem, hogy miért vagyok még mindig életben, ha már vagy 10 perce egy merő görcs fekszik az ágyamban és hallgatja a zajokat. Egy idő után összeszedtem a bátorságomat, és mint a halálraítélt, remegve elmentem a szobám ajtajáig, hogy ott az ajtóra tapasztott fülemmel próbáljam meg kivenni a „gyilkos” lépteit. Amikor úgy hallottam, hogy nem mozog, összeszedtem maradék bátorságomat, és a könyv félelmetes jeleneteit az agyam rejtett zugaiba pakolászva kinyitottam az ajtót. Azonnal elindult felém a valami, én meg mint a tébolyodott, sikoltva bevágtam az ajtót – egyenesen a macska orrára. Pötyi ugyanis ezt a kellemes estét választotta az emelet felderítésére, habár nem szokásuk az állatoknak ilyet csinálni. Na itt mondtam magamnak, hogy ebből elég, nem folytatjuk, és felhívtam telefonon az alsó szinten békésen alukáló Anyumat, hogy mindjárt megyek, és mellette fogok aludni. Emlékszem, felpakoltam a takarómat és a párnámat, és mint öt évesen, amikor rémálmaim voltak, lesompolyogtam a menedéket nyújtó szobába. Amikor beléptem, anyám felnézett, és csak ennyit mondott: lúzer. Majd aludt tovább. Én büszkeségem maradékával megpróbáltam lassan becsukni magam mögött az ajtót, utána zsuppsz, be az ágyba, és már aludtam is. Másnap meséltem csak el neki a gyilkos-macska sztorit, és az az egyetlen vigaszom volt, hogy Pötyi az eset után nem nagyon járkált az emeletre. Igaz, anyum azt ígérte, hogy mindenkinek elmondja az esetet, amikor a 16 éves lánya felhívta, hogy mellette akar aludni, mert fél, de olyan gonoszul nézhettem rá, hogy végül lemondott a tervéről.
Ennyit tehát a rémtörténetekről, ez is csak úgy eszembe jutott, tegnap nagyokat kacagtunk rajta elmúlt este. A vizitúráról még annyit szeretnék mondani, hogy barátnőm, Liza blogján nagyon hű és fordulatos beszámoló található a hét eseményeiről, ha valakit érdekel, itt megtalálhatja: www.rliza-naplo.blogspot.com
A.

Good morning beautiful!

Na akkor mondom is! :) Jól vagyok, az élet szép, és végre nem kell azon filózni, hogy mikor mit is mond az ember. Mostanság megnéztem egy-két baró filmet, és tényleg, egész jól estek. Egy Emese nevű ismerősöm mondta evezés közben egy hete, hogy szerinte a filmnézés ugyanolyan hasznos, mint az olvasás. Kiveséztük a témát, ugyanis én nagy könyv-hű vagyok, ám be kell látnom, hogy bizonyos értelemben igaza van.
Ne értsétek félre, nem a reklám kedvéért, de láttátok ti már az Állítsátok meg Terézanyut! c. magyar remekművet? Fergetegesen szenvedélyes, és sikerült belőlem kihoznia a legjobbat, azaz végre ki tudtam magam bőgni és menni tovább. :) Egyébként iszonyú jól meg van csinálva a film maga, Hámori Gabi hirtelen nagyon nagyot nőtt a szememben ezért az alakításáért. A kedvenc jelenetem az, amikor a bálban felkéri őt az a Tamás táncolni, de ő bepánikol, hogy szőrös a lába, elmegy egy borotvával a mosdóba, de annyira megvágja magát, hogy elmenekül az ablakon keresztül. Sírva fetrengtem a nevetéstől amikor bement a wc-be Ónodi Eszter, és kijelenti, hogy ezt most meggyilkolták... Úúúú!
Kicsit fel is támadt bennem a filmtől az a régi érzés, hogy „a szemét pasik, mindig mindent elrontanak”. Mert tényleg, régen nagy férfigyűlölő voltam, aztán volt aki meglágyítsa a szívemet, de ez valahogy mindig úgy van, hogy megszeretsz valakit, aki természetesen összetöri a szívedet, mégis – társas lény létünkre mindig újra tűzbe nyúlunk. Úgyhogy ennyit a bosszúról, ha mindig minden expasimon bosszút állnék, sosem lenne nyugtom, az meg kinek jó, nemde? :) Just kidding!
Sose szégyelltem, hogy csípem a Szívek szállodáját, pedig sokan hülyének néznek miatta, elsősorban anyám, aki kerek-perec kijelentette, hogy ez a sorozat egy blődség. Hát, mit ne mondjak, ismerek egy-két rajongót, és inkább ezt nézem, mint pl a Barátok köztöt! :) Nagyon bírom a GG (Gilmore Girls) sorozatot, olyan iszonyú jó kis felszabadult hangulatba kerülök tőle, ami nem is tudom, mi, ha nem előnyös a mostanában uralkodó hangulataimnak. Így nyáron még időm is van arra, hogy minden hétköznap egy órámat arra szenteljem, hogy függőségemnek hódoljak, és bekapcsoljam a Viasatot este hétkor. Így van ez – ízlések és pofonok, hogy egy közhellyel éljek, én ezt nézem, van, aki meg végigbőgi a Ha eljön Joe Black című – egyébként fantasztikus – filmet.
Éljünk a romantikának, még így, pasi nélkül is, végülis az előnyös, ha egy kicsit informálódunk, tanulunk könyvekből, filmekből, mások sztorijaiból, kicsit sírunk rajta, kicsit sajnáljuk az illetőt, és legközelebb, ha mi kerülünk ilyen helyzetbe, ugyanolyan bután és szerelmesen belesétáljunk azokba a csapdákba, amikről egyszer már végérvényesen elhatároztuk, hogy mi ugyan nem leszünk ilyen buták!
Zsíír!
A.

Ajjjajjj

Görcsben áll az egész gyomrom, és úgy izgulok, mint egy elsős kisgyerek az első iskolai napja előtt. Pedig nem szokásom, és magam is meglepődtem ezen a furcsa reakción. Ma megyek ugyanis vizitúrázni, életemben először, iskolai szervezésben. Meg nem tudnám mondani, hogy miért izgulok egy egyszerű kis vizitúra miatt, de izgulok, az tény.
Valójában nem is tudom, mi az isten vett rá arra, hogy jelentkezzem erre a táborra. Most is csak azért írok bejegyzést, hogy teljen a lomha idő, fél óra múlva az iskola előtt kell lennem. De gondoljatok csak bele: egy 30 literes kis hordóba kell bepakolnom hat napi cuccomat, a sátor, polifón, és hálózsák kivételével. 30 liter! Tudjátok, az mekkora? Semekkora. Anyum meg meglepően sokat foglalkozott ezzel a túrával, nekem is rejtély, hogy miért, hiszen rendszerint nem nagyon szokta egyáltalán tudni, hogy hova mikor megyünk. Amikor elmentünk, az azért már fel szokott neki tűnni. :) Ezúton is köszi Anci a sok segítséget (és pénzt...), bár lehet, hogy pont emiatt izgulok ilyen gyerekesen.
Nem is lenne nagy baj, ha nem lenne ilyen vacak idő. Bezzeg múlt héten egész héten majd' meg lehetett főni a napon, nekünk meg pont ezt a hetet kellett választanunk a Tisza rejtelmeinek felfedezésére... Baró, ahogy Liza mondaná.
Na jól van, már nincs sok hátra, még 17 perc, és indulunk a kárral, hónom alá kapom a kis hordócskámat, amibe mindenféle ruhát kellett raknom a fürdőruhától kezdve a melegítőig, a kapuban még visszafordulok hogy: Hello, Hause! és beletörődök a sorsomba.
Remélhetőleg élvezni fogom. Ugye?
A.

Szavak

Gyűlölöm a cenzúrát. És hogy őszinte legyek, nem is nagyon viselem. Az elmúlt héten háromszor is leültem, hogy írok a blogomra, de egyszerűen meg volt kötve a kezem. Nem mertem írni, nem mertem kimondani azt, ami bennem van.
Mi a fontos? Hogy az igazat mondd, vagy hogy diplomáciailag helyes mondatokat ragasszál egymás után, majd ízletesen fűszerezve, gyönyörű aranytálcán tálald fel annak, akinek éppen szánod?
Mi a fontos? És egyáltalán – fontos-e mostanában bármi is? A szavakat kimondják, és másnap már el is felejtődött. Félrevezetsz valakit, csak hogy huszonnégy óra múlva térden csúszva könyörögj azért a bocsánatért, amit tudod, hogy megkapsz. Mert nincs olyan, hogy életreszóló, nincs, aki felfogná, hogy minden egyes szó, amit kimondasz, visszavonhatatlan.
Gyűlölöm a cenzúrát. Gyűlölöm, ha valaki megmondja, hogy mit írhatok, mit mondhatok, és mit érezhetek. Ezért nem írtam Ráckevéről és ezért nem tudtam az elmúlt héten összehozni egy normális bejegyzést. Mindig utólag kellett rádöbbennem, mekkora balgaság az, amit leírok. Rizsáztam az időjárásról, megpróbáltam leírni, milyen sokat jelentett nekem a zene, amit a táborban játszottunk – majd kénytelen-kelletlen kiröhögtem magam, és így szóltam magamban: „Nézz már magadra, kislány. Téged ezek a dolgok hidegen hagynak, nem érdekes, az életedben egy egészen kis, semmilyen helyet foglalnak el. Nézz magadba.”
Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. Mégis, amikor alkoholos befolyás alatt állsz, tudod a legjobban átérezni, mennyire megköt az erkölcs, a társadalmi alapszabályok, a többiek véleménye rólad, az elvárások veled szemben, és még oly sok minden. Sokszor éreztem már úgy, hogy istenem, csak hadd szabaduljak el innen, hadd meneküljek el egy helyre, ahol nincs senki, ahol egyedül lehetek, és nem kell magamat kitenni annak a veszélynek, hogy emberek ostoba és egy napos vallomásai félrevezetnek, vagy rosszabb esetben megsebeznek. De mit tudok tenni? Én is ugyanolyan vagyok, én is mondok ócska, semmitmondó szavakat, amiket sosem gondoltam át, és egy olyan társadalomban élek, ahol valós érték már csak el-elvétve létezik. Az életem nem áll másból, mint az állandó megfelelésből, az elvárások teljesítéséből. Az egész értelme az, hogy találunk egy értéket, amiért élni szeretünk, és nem veszünk bele ezekbe az elvárásokba. Néha elhitetjük magunkkal, hogy ez megtörtént. Az élet utána elénk áll, és nagyokat kacag a markába, hogy megint sikerült minket átejteni.
És én megyek, eleget teszek az elvárásoknak, mert a társadalom rohan, nekem helyem van és szerepem, meg kell felelni a követelményeknek, és szeretni kell, akinek szüksége van rá. Nekem is mennem kell most.
Gyűlölöm a cenzúrát.
A.