Szavak

Gyűlölöm a cenzúrát. És hogy őszinte legyek, nem is nagyon viselem. Az elmúlt héten háromszor is leültem, hogy írok a blogomra, de egyszerűen meg volt kötve a kezem. Nem mertem írni, nem mertem kimondani azt, ami bennem van.
Mi a fontos? Hogy az igazat mondd, vagy hogy diplomáciailag helyes mondatokat ragasszál egymás után, majd ízletesen fűszerezve, gyönyörű aranytálcán tálald fel annak, akinek éppen szánod?
Mi a fontos? És egyáltalán – fontos-e mostanában bármi is? A szavakat kimondják, és másnap már el is felejtődött. Félrevezetsz valakit, csak hogy huszonnégy óra múlva térden csúszva könyörögj azért a bocsánatért, amit tudod, hogy megkapsz. Mert nincs olyan, hogy életreszóló, nincs, aki felfogná, hogy minden egyes szó, amit kimondasz, visszavonhatatlan.
Gyűlölöm a cenzúrát. Gyűlölöm, ha valaki megmondja, hogy mit írhatok, mit mondhatok, és mit érezhetek. Ezért nem írtam Ráckevéről és ezért nem tudtam az elmúlt héten összehozni egy normális bejegyzést. Mindig utólag kellett rádöbbennem, mekkora balgaság az, amit leírok. Rizsáztam az időjárásról, megpróbáltam leírni, milyen sokat jelentett nekem a zene, amit a táborban játszottunk – majd kénytelen-kelletlen kiröhögtem magam, és így szóltam magamban: „Nézz már magadra, kislány. Téged ezek a dolgok hidegen hagynak, nem érdekes, az életedben egy egészen kis, semmilyen helyet foglalnak el. Nézz magadba.”
Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. Mégis, amikor alkoholos befolyás alatt állsz, tudod a legjobban átérezni, mennyire megköt az erkölcs, a társadalmi alapszabályok, a többiek véleménye rólad, az elvárások veled szemben, és még oly sok minden. Sokszor éreztem már úgy, hogy istenem, csak hadd szabaduljak el innen, hadd meneküljek el egy helyre, ahol nincs senki, ahol egyedül lehetek, és nem kell magamat kitenni annak a veszélynek, hogy emberek ostoba és egy napos vallomásai félrevezetnek, vagy rosszabb esetben megsebeznek. De mit tudok tenni? Én is ugyanolyan vagyok, én is mondok ócska, semmitmondó szavakat, amiket sosem gondoltam át, és egy olyan társadalomban élek, ahol valós érték már csak el-elvétve létezik. Az életem nem áll másból, mint az állandó megfelelésből, az elvárások teljesítéséből. Az egész értelme az, hogy találunk egy értéket, amiért élni szeretünk, és nem veszünk bele ezekbe az elvárásokba. Néha elhitetjük magunkkal, hogy ez megtörtént. Az élet utána elénk áll, és nagyokat kacag a markába, hogy megint sikerült minket átejteni.
És én megyek, eleget teszek az elvárásoknak, mert a társadalom rohan, nekem helyem van és szerepem, meg kell felelni a követelményeknek, és szeretni kell, akinek szüksége van rá. Nekem is mennem kell most.
Gyűlölöm a cenzúrát.
A.