Beszélgetések önmagammal

Éreztétek már úgy, hogy tehetetlenek vagytok? Illetve nem is hogy tehetetlenek, de... mondjuk éreztek valamit, szeretnétek tenni az érzésért, de nem tehetitek. Egyszerűen nem lehet. Talán magatokért, talán másért. Hol önző módon, hol csak mert másnak nem akartok rosszat.
Az eddigi egyetlen hozzászólóm, Orsi azt írta nekem, hogy őszinte vagyok, és ezért szereti a blogomat. Ám valójában nem lehetek őszinte, hisz gondoljatok csak bele, milyen őrültség lenne minden érzésemet és gondolatomat teljes cenzúra nélkül fölrakni a netre. Teljes ostobaság. Ám vannak dolgok, amik állandóan foglalkoztatnak, ezért valami kis szócskát szeretnék ejteni róluk itt is. Csak hogy megismerj. :) Kénytelen vagyok azonban talányokban beszélni, és néha ezek a talányok egy kicsit érthetetlennek is tűnnek - visszaolvasva. Teszem azt például a legutóbbi "álmos" bejegyzésem. Volt, aki olvasta, és azt mondta, hogy nem érti. Talán ennek a bejegyzésnek az első része is ilyen érthetetlen rész - és marad is az.
Aki ismer, tudja, hogy vannak érdekes dolgaim, amiket nem mindig tudok megmagyarázni, még kevésbé magamba fojtani. És néha nem csak a hallgatóságom csodálkozik el ezen, hanem gyakran én is. Istenem, hányszor volt már amiatt konfliktusom, hogy magam sem értettem, mit akarok és mit érzek! Ma is volt egy olyan pillanatom, hogy majdnem hülyeséget csináltam - majdnem felhívtam valakit, márpedig az biztos szörnyű következményekkel járt volna. Aztán mégsem tettem, hanem elmentem sétálni - hisz ma jó idő volt - és telefonáltam az Istennel. Hé, most komolyan! Szoktam ilyet csinálni. Amikor nagyon magam alatt vagyok és elegem van mindenkiből, elkezdek gondolkozni, hogy kit is hívhatnék föl. Nincs olyan barátom, akivel feltétel nélkül mindent megbeszélnék. Illetve már nincs. Így hát felhívom az Úristent, és elcsevegünk. Ez az egyoldalú beszélgetés általában arról szól, hogy megbeszélem magammal a problémát, és meg fogtok lepődni: nagyon sokat tud segíteni. Kimondva a dolgok sokkal kézzelfoghatóbbak, és nem azért beszélgetek a Jóistennel ilyenkor, mert hogy vallásos lennék, hanem csak mert... ő az isten, nem? Valahol az én istenem én vagyok. Illetve bennem van - és bár ez egy közhely, sokszor érzem azt, hogy nem kívül kell keresgélnem a megoldásokat, hanem magamba kell szállnom, és ott bizony olyan ötletek merülnek föl, amik biztos nem az enyémek - ugyanis én nem vagyok ilyen okos. Ezt így leírni egy kicsit bonyolult, mert ha például meg kéne neveznem egy, a lelkemhez legközelebb álló vallást, a zsidóságot mondanám, habár csak vér szerint vagyok zsidó, még ha nem is teljesen. A valóság azonban annyira más. Nekem van egy hitem, és ennek a hitnek semmi köze egyik valláshoz sem. És nem is mondanám ki nyíltan, hogy: hiszek Istenben, inkább azt mondanám, hogy van valami, nevezzük azt Istennek, Sorsnak, Véletlennek vagy akár Ilúvatarnak, bárminek, aki vagy ami az eddigi életem legnehezebb pillanataiban segítettek nekem. Amikor a szüleim elváltak. Amikor a barátommal összevesztünk. Amikor nem vettek fel az Illyésbe. És még sorolhatnám. De ezekből kikecmeregtem, és nem kis segítséget nyújtott ez az egyszerű tudat: ha eddig itt volt, most is itt van velem a segítség.
Így hát ma is megbeszéltem magammal az én kis problémámat, hiába voltam tehetetlen, végül megtaláltam az egyetlen járható utat. Már csak bátorságot kell hozzá meríteni, és meg kell találni a tökéletes időzítést. Nehogy azt higyjétek, hogy valami hatalmas love-storyról van szó, arról úgy sem beszélnék itt. Tudjátok, a cenzúra. De ha az ember egy süket telefonba beszélget csak hogy megértse önmagát - az már gyógyításra szorul. :)