Béke

Két olyan élethelyzetet tudok megnevezni, amikor igazán békésnek érzem magam. Ez a szám talán azért ilyen alacsony, mert még nem éltem elég ideig, vagy mert nem én vagyok a béke megtestesítője ezen a bolygón, de azért büszkén vállalom, mert amikor békés vagyok, akkor tényleg békés vagyok. És talán már ez is több, mint amit sokan elmondhatnak magukról.

Ritkán, talán túlságosan is ritkán fordult elő velem mostanában, hogy olyan igazán, kitörően, kétségbeesetten és határtalanul zokogjak (többségében a párnámba, sötétben). Ám amikor ez megtörténik - ritkán -, akkor általában gyakorlatilag álomba sírom magam. Álomtalan, pihentető álomba. Ez most közhelyesen hangzik, de bizony ritka az életben ez a fajta alvás. Amikor pedig felébredek, a szemem megdagadva a sírástól és alvástól, csak az egyik orrlyukamon lélegezve és gyűrött arccal, mégis úgy érzem magam, mint aki megtisztult. Békés. Mintha a vég nélküli zokogás alatt a könnyekkel, majd később az alvás alatt az álomtalan álmokkal kiürült volna belőlem valami mérges anyag, ami csak gyűlt bennem az idők során, és végre kiadhatom magamból. Ilyenkor rá tudok mosolyogni a leggonoszabb világra és a legkegyetlenebb életre is.

A másik szituáció kicsit bonyolultabb. Furcsán hangzik talán, de szerintem nem vagyok egyedül vele: ritkán vagyok olyan békés, mint a havibajom első napján. Na nem minden esetben! Először is előfeltétel, hogy aznap ne legyen túl sok dolgom, ne stresszeljek, lehetőleg ne kelljen sehova mennem, legfeljebb későn. Egy másik, elkerülhetetlen feltétele a kín. Nem nevezném fájdalomnak, mert azon már egy kicsit talán túl is tesz, és nem tudsz ellene semmit tenni. Ilyenkor rendszerint magamba pumpálom az itthon felhalmozott fájdalomcsillapító- és görcsoldókészletünket, majd minimum egy óráig várom, hogy hasson a szer. Már eleve úgy szoktam ébredni ezeken az áldott napokon, hogy az alhasam görcsösen próbál megszabadulni a megszabadulandótól. Reggeli állapotom kicsit hasonlít a részegségre, mert a kezeim remegnek, alig bírok járni (csak kétrét görnyedve), és egyszerűen nincs olyan póz, amiben ne érezném a kínt. Ma reggel is átéltem eme gyönyörök legjobbikát, és ha egytől tízes skálán osztályoznám az eddig tapasztalt görcsök alapján a ma reggel nyolc és kilenc közötti időt, hát simán adnék egy nyolcast. Ami, nekem elhihetitek, már elég erősnek számít. Egy óráig vártam, hogy hasson a gyógyszer, elég sokat vettem be, ezért kellően ki is ütődtem egy idő után. A görcsoldóról tudni kell, hogy nem csak az izmokat lazítja el, hanem kicsit el is kábít, az érzékeid megváltoznak, tompábban érzed a világot magad körül, lassabban mozogsz, és elálmosodsz. Egyik pillanatról a másikra (persze egy óra szenvedés után...) érezni lehet, ahogy a gyógyszer hatni kezd, a fájdalom elmúlik, de szinte még nem is fogtad fel, már el is nyom az ólmos fáradtság, mint egy bogarat az aszfalton. Kiterülsz, elalszol, és jön az álomtalan álom. Vagy három órán keresztül... Ma reggel a nyitott ablak alatt aludtam, a puha matracomon, vastag takaróba burkolózva, a macimat magamhoz szorítva. A három óra durmolás után felébredtem, megcsapott a régen áhítozott béke. Ennél jobb állapotot keveset tudok mondani, nem is nagyon akaródzott kibújni az ágyból. Elég csípős volt a levegő odakint, külön élveztem is a melegséget, ami bennem támadt.

Hát így. A nők többsége ingerült és szeszélyes lesz a havibaj alatt (előtt és után...), és bevallom, van, hogy én is hasonlóan érzek. De a fent ecsetelt kivételes alkalmak szinte ajándékként toppannak be az életembe, ilyenkor nincs nálam nyugodtabb és megtisztultabb ember. Furcsa, hogy a fájdalom útján jutok el ideáig, ahogy a sírás esetében is így történik, én mégsem bánom. Szerintem ez az igazi megnyugvás. Mert ha a békét nem előzi meg a kín, akkor szerintem nem is létezik.

A.

Gólyatábor 2009 képek

A.

Komiszkodó elme

Gondolom, mindenki unja már a Stephen King mániámat - most zsibbad az agyad, elhúzod a szád és felnyögsz -, nekem viszont ismét megnyilatkoztatásom támadt vele kapcsolatban.

Olvastam egy könyvét, amiben egy író volt a főszereplő, és King sokmindent leír az író lelkivilágáról, és az írással kapcsolatban is tömérdek megfigyelése van, amit természetesen tökéletesen belesző a történetbe. Egy kijelentése megtapadt a fejemben, és amikor olvastam, még nem tudtam mire vélni, de kezdem egyre jobban kigobozni a jelentését. King szerint "az író komiszkodásra szoktatta az agyát".

Mit is jelent az, amikor valaki komiszkodásra szoktatja az agyát? Szerintem például azt jelenti, amikor este a kispárnádon keresgéled az álmot, akkor véletlenül sem azt találod meg, sokkal inkább látod, ahogy az ágyad szélénél a kísérteties fényben (mert a szúnyogírtónak csakis kísérteties lehet a fénye) felbukkan egy szőrös fejtető, csak hogy utána egy véreres és gennyedző sárga szem kövesse, majd jöhetnek a csontos, karmokban végződő ujjak (nem tíz, véletlenül sem tíz, vagy kilenc vagy tizenhat), és az elmaradhatatlan hang - hörgő, gurgulázó hang, ami mégis tökéletesen emberi. Ez például komiszkodás. De nem kell ilyen messzire menni. Elég, ha azt nézzük, hogy a komiszkodó elme azt lesi-kutatja fényes nappal a belvárosban, hogy az emberek milyen tárgyakhoz hogy viszonyulnak. Teszem azt, például a metrón zötykölődsz, és megfigyeled, hogy hány ember fordul a kinti ismeretlen sötétség felé, és hány ember fordít hátat az ablakoknak, és temetkezik magába vagy a napi újságjába. Ezeket a megfigyeléseket később összekomiszkodhatod a fejedben, mert gondolj csak bele, milyen félelmetes okai lehetnek, ha a metrószerelvényben senki nem néz kifelé - de egymásra sem. Mi lehet a probléma? Mi lehet a rejtély?

Amikor komiszkodsz az agyadban, az főleg azért jó, mert a legtöbb esetben teljesen földtől elrugaszkodott dolgokat raksz össze hétköznapi, teljesen normális körülményekből. Ez benne a gyönyörű, és ez benne az élvezetes - mert egy idő után nem biztos, hogy tudod, hol a határ komiszkodás és valóság között.

Ez tehát az én értelmezésem a komiszkodó agyra vonatkozóan, az utolsó megfigyelésem még az, hogy szerintem nem csak az írók agya komiszkodik, hanem minden, fantáziával rendelkező emberi lényé.

A.

Kvang-kvang

Írtam egyszer egy novellát, ami eredetileg blogbejegyzésnek indult, később viszont kiegészítettem egy-két fordulattal, és egy egész csinos dolog kerekedett belőle - magam sem tudom pontosan, micsoda. A címe: Ugrasz?

Ám nekem mindig valahogy hiányzott ebből a novellából valami. A témát ezerszer feldolgozták csomó regényben: ahogy az úszó érzi magát a nagy fejes előtt. Körülbelül erről szól az én történetem is, habár én leírtam a vízbeérkezés pillanatát és az azt követő pár másodpercet is - tettem mindezt persze úgy, hogy a valósághoz csak árnyalatnyi köze legyen. Azóta rendre belebotlok azokba a bizonyos "medencés hasonlatokba" (ahogy magamban nevezem őket), de sosem sikerült rájönnöm, hogy mi is hiányzik az én történetemből - mígnem pár napja beugrott.

Éppen Stephen Kinget olvastam (Tóparti kísértetek), amikor jött a szokásos medencés hasonlat, kicsit máshogy, mint az enyém: a fiú méterekkel a medence fölött áll az ugródeszka legmagasabb fo(g)kán, lenéz, a medencét és a fölfelé forduló arcokat kicsinynek érzi, és szinte a gatyájába csinál a félelemtől, annyira retteg, hogy a vízbeérésnek halálos, vagy esetleg még annál is rosszabb következményei lehetnek. Eddig minden rendben lenne, gondoltam olvasás közben, ilyet tényleg minden második könyvben olvas az ember. Ám King egyetlen szófordulattal rávilágított arra, ami az én novellámból hiányzott, pedig ez az egésznek a lényege, az értelme. Íme a szófordulat: "kvang-kvang-kvang-kvang [...] mintha a víz rejtett szíve dobogna."

Mintha a víz rejtett szíve dobogna. Hát nem gyönyörű? Miután elolvastam ezt a sort, azonnal értettem, mit akar üzenni. Pontosan ez hiányzott, ez a furcsa képtelenség: hogy a víz, ami előtted feszül, a medence vize - valójában él. Sőt, szíve van, s ami él és dobog a mélyén (kvang-kvang-kvang-kvang: talán a víztisztító?), annak bizony agya is kell, hogy legyen, és mint ilyen, bizonyára te sem ugranál bele fejest, az életedet a tükörsima vízfelületre bízva. Ez az az érzés, amit a novellámban nem tudtam kifejteni: a félelem az élettel rendelkező ismeretlentől, az élettől, amire nem mered rábízni a saját létedet. Ha nagyon el akarunk rugaszkodni a valóságtól, akkor párhuzamot vonhatunk a medencében dobogó szív és a saját életünk között - no nem arra az életre gondolok, amit egy Pacemakerrel ki lehet oltani, hanem arra, amivel soha nem mersz szembenézni, mert félsz rádöbbenni, hogy ezt az életet valójában nem is éled le. Az igazi életedet, az igazi énedet nem ismered meg éveid alatt. Mert nem mered, túl veszélyes, kockázatos, lehet, hogy a halálnál is rosszabb.

Itt két idézetet írnék csak le. Az első a Katedrális című Ken Follet regényből van, és így szól: "Ez az érzés olyan, mint a farkas az erdőn. Ha meglátod, nem gondolkozol - csak futsz!"

A másik: Carpe diem. Szép mondás. De senki nem ugrik fejest neki.

A.

Maci

Mire gondolnak az emberek, amikor egy fiatal lány, kezében egy macival utazik a piros 7-esen, Budapest füllesztő hőségében? Erre a kérdésre kerestem a választ ma, amikor nagyimtól a kiadós ebéd után Budaörsről az Oktogonra mentem. A kísérletben (Die Experiment...) én voltam a fiatal lány - már nem gyerek, de még nem is felnőtt -, és a kezemben volt Mackóm, akit még másodikos koromban kaptam fent említett Mamámtól. Most azért időzött a maci ismét nála, mert egy ideje leszakadt a feje, Mama pedig szülinapom alkalmából visszavarrta nekem ("kell majd neki egy csinos kockás sálat venni, hogy ne látszódjon a varrás, nagyon helyes lesz benne!"). Ebéd után Apum megkérdezte, ne vigye-e haza Macit, de én hárítottam az ajánlatát - számára bizonyára érthetetlen módon.

Felszálltam a 40-es buszra, ami tömött volt és fülledt. Ülőhelyem nem volt. A nap hétágra sütött, egy kisfiú a mamája karjában fecsegett mindenfélét, pólóján a "My muther rocks!" felirat díszelgett. Kicsit szemeztem a kisfiúval, cinkos kis szemei voltak, de aztán a műanyag dínója izgalmasabbnak bizonyult nálam. Ekkor figyelt fel rám az idős bácsi, akinek az ülésébe kapaszkodtam - a külső széken ült, hogy véletlenül se tudjon senki mellé ülni. A szeme egyvonalban volt a kezemben tartott macim szemével, ő erre lelkesen hozzám fordult és felkiáltott:

- Nagyon aranyos maci! A magáé?

Én meg erre teljesen zavarba jöttem. Mit mondjak? Csak nem mondhatom azt, hogy igen, ez az én réges-régi macim, amiről Anyum direkt azt hazudta, hogy a kutyánk szétrágta a fejét, valójában közben megjavítatta Mamával, és hogy szinte könnybe lábadt a szemem, amikor ismét fejjel együtt láttam meg elveszettnek hitt Macimat. Szóval miután ezt a verziót túl hosszúnak és bonyolultnak ítéltem (és mert a bácsi félig süketnek tűnt), egy rövidebb választ improvizáltam:

- Köszönöm, a kishúgom kórházban van, neki viszem! - kétszer megismételtem a bácsinak a mondatot, másodszorra a füléhez hajolva. Amikor megértette, láttam, hogy az arcán a megrendültség és a szomorúság árnyéka fut át, de rögtön visszarendezte ráncos arcvonásait. Hevesen gesztikulált és üvöltött, hogy üljek le mellé, beljebb csúszott, és megpaskolta a széket maga mellett. Én mondtam, hogy bizony nappal nem ülök le (ami egyébként nem igaz), és ekkor gyorsan leült mellé egy kínai kis nőcske. A bácsi arcáról lerítt a sajnálkozás. Egy ideig mindketten csak bámultunk, bár éreztem, hogy vissza-visszanéz rám. A dínós kisfiú közben megunta a dínót, és azzal szórakozot, hogy a vele szemben ülő lányhoz dobálta azt, anyukáját heves pirulásra és pirításra késztetve ezzel. Rájuk hagytam.
A Sasadinál leszállt a kínai nőcske, és a bácsi újra hozzám fordult, megkérdezte, meddig megyek. A Móriczig, mondom én. Megint megpaskolta maga mellett az ülést, és ekkor már nem volt szívem visszautasítani. Leültem. Rám nézett, megint megdicsérte a macimat, és különböző kellemetlen kérdéseket tett fel. Melyik kórházban van a húgom? A MÁV kórházban. Aha, és az merre van? Nem tudom, előtte még találkozom valakivel. Igenigen, és mégis mondjam csak meg, hány éves a húgocskám? Nyolc múlt. Oh, az aranyos, nagyon aranyos. Nem melegít nagyon a maci? De, egy kicsit igen.

És így tovább, egészen addig, amíg a végállomásra nem értünk, ott aztán gyorsan csókolomot köszöntem, és szinte kirobbantam a buszból. Az Oktogonig még sokan megbámulták a közepes termetű, barna macimat, aminek sörhasa és forradásos nyaka van, a szeme pedig már elkopófélben. De ez a bácsi volt a legaranyosabb. És olyan jó tudni, hogy soha nem jöhet rá, hogy a (kis)húgom nem nyolc éves, és a hőguta a legveszélyesebb dolog, ami történhet vele ezen a perzselő augusztusi délutánon. A MÁV-kórházat pedig fogadok, hogy ő sem tudja, hol van.

Aztán mentem egy másik buszon, és eszembe jutott egy kislány, aki nyolc évesen kórházban (ha nem is a MÁV-ban) feküdt, ezt a macit szorongatva, anyucijával maga mellet, aki mindig hozott neki KinderBuenót és reszelt almát. De ez már csak akkor, a másik buszon jutott eszembe. Tehát nem is volt hazugság, amit a bácsinak mondtam. Najó, kivéve a MÁV-ot.

A.