A Tök

Csak neked csak most, Csuri! :D Íme én, felülnézetből, egy tökfedővel a fejem búbján. Éppen angol szavakat tanultam mp3-ról, meg daraboltam a sütőtököt, gondoltam ennek azért örülnél:

PUSZI ITTHONRÓL!

A.

PS: köszönet Anyumnak a közreműködésért...

Instrukció "A tetőtéri szobához"

A következő (A tetőtéri szoba) bejegyzés alapvetően unalmas, azért raktam mégis föl, mert így egész az egyész - megírtam, ide írtam, de nem kifejezetten szórakoztatásra, inkább emlékeztetőül magamnak, és még egy-két törődő embernek. Akit érdekel, elolvashatja, nem árulok zsákbamacskát, egy álomleírásról van szó. Amint felébredtem (Anyucim felébresztett), ölembe kaptam a laptopot és leírtam. Kicsit túl részletes, de úgy éreztem, hogy részletek nélkül nem az igazi.

További jó blogolást:

A.

A tetőtéri szoba

Nagyon furcsát álmodtam ma éjjel. Valami olyasmiről volt szó, hogy apukám új házában voltunk, ami hatalmas volt, mint egy szálloda. Területre ott állt, ahol a mi házunk, ugyanaz a kilátás, ugyanazok a szomszédos kémények, de maga a ház akkora volt, hogy volt benne több lépcsőház is, és rengeteg szoba – leginkább hálószobák voltak berendezve, és mindegyik olyan volt, mint amiket a lakásberendező katalógusokban látni: kicsit kietlen, mindenhol parketta, it-ott egy falatnyi szőnyeg. Ám apum háza mégis valahogy be volt lakva.
Az érdekes az volt, hogy mind a hatan ott voltunk, és mégis egyedül voltam. Az én szobám legalul volt, a legalsó szinten, a ház meg rengeteg szintből állt. Gyakorlatilag arról szólt az álmom, hogy felfedezem a házat, és hallottam a családom többi tagjának a hangjait, ahogy beszélgetnek, vagy esetleg beszélnek hozzám, néha még válaszoltam is, de az arcukat nem láttam. És végig meghatározóan jelen volt apukám, habár neki még a hangját sem hallottam, és végig szinte biztos voltam benne, hogy ő alul van valahol, nem nézegeti velünk a házát.
Ahogy mentem egyre följebb, és bebizonyosodott, hogy ez a ház tényleg azon a területen áll, ahol a mi házunk, elkezdett szakadni az eső, és hurrikánok is voltak, olyan sűrűn, mint a villámok. Én a hurrikánoktól nem féltem, annál inkább irtóztam attól a hangtól, amit az eső produkált a tetőn – ekkor ugyanis már a tetőn voltam, azon belül is egy szobában. Ez a szoba is hatalmas volt, parkettával volt fedve, otthonos légkört árasztott. Volt benne egy kisebb sarokféleség, ami elment egy külön szobának, és volt egy tetőablaka, amit kívülről vert az eső. Valaki (azt hiszem, az egyik testvérem) megkérdezte, hogy nem akarok-e itt aludni, hiszen sokkal nagyobb és tágasabb, mint a lenti, sötét szobám, ahol addig aludtam, ráadásul itt valamiért fontos volt, hogy az a lenti szoba a ház legalján van, tehát az összes többi emelet ránehezedik, és bármikor összenyomhatja az alsó, védtelen szobámat – velem együtt.
És akkor kezdtem rettegni. Amint felajánlották a tetőtéri szobát, én elkezdtem rettegni, hogy ezt el kell fogadni, de azzal próbáltam magam kimenteni, hogy én félek az esőtől. Ekkor a tetőtéri szoba már cseppet sem volt stabil, elkezdett odakint fújni a szél, és éreztem, ahogy a falakat fújja, láttam, ahogy a padlónál rés van, kiláttam a külvilág mélységébe, ami valójában nem is volt félelmetesebb, mint a mi mostani házunk legmagasabb szintjéről kinézni. Én mégis rettegtem, az eső még mindig dobolt a tetőtéri ablakon. Lelapultam a parkettás földre, ami eleinte olyan meleg érzést keltett bennem, de most mindentől rettegtem, a halálfélelemtől viszont csak araszolni tudtam. Végül elértem a lépcsőházat, valahol arra voltak a többiek is, mindent szőnyeg borított, vastag, mélybordó szőnyeg az egész folyosót és lépcsőházat, habár ezek is olyan szélesek voltak, mint egy szoba. De én nem tudtam visszamenni a sötét, lenti szobámba, ami az összes emelet alatt van, csak nézhettem a hurrikánokat, meg hallhattam az esőt, a szél fújta a hajamat az egész felső szinttel együtt. Utána valahogy átálmodtam magam egy másik történetbe, és arra már nem nagyon emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy megmaradt az előző álom íze – ahogy a családom a személyes katasztrófáim közelében teljesen hétköznapi dolgokkal foglalkoznak, mint például a szobák kritizálása. Vagy a vihar hatása a búzára. (?)
Ma reggel nem mentem iskolába, ahogy tegnap sem, kicsit pihennem kell. Anyukám ma felhozott egy bögrét, amire krétával lehet írni, és ezt írta rá: yo reggelt yo tanulást, meg sok szívecskét. Nekem meg azonnal beugrott egy későbbi álmom: ahogy reggel kifestem a bejárati nyélnek az aszfaltját krétával meg filccel („E + Zs” „Sziasztok” stb…), hogy a nővérem és a húgom észrevegyék iskolába menet, de nem vették észre.
Ma esik az eső, gusztustalan idő van. A szobám tetőtéri. De az ablakomat sose éri el az eső.

Szívkampó

Néha rám tör egy furcsa érzés. Biztos nem vagyok ezzel egyedül, de amikor megérzem, az olyan, mintha valami sorsdöntő folyamat menne végbe bennem. Mert ahogy kezdek felnőni, ez az érzés is együtt nő velem, egyre erősebb, egyre nyilvánvalóbb és egyre félelmetesebb lesz.
Olyan, mintha a szívemet kinyitották volna, megkeresve a lehető legmélyebb, legpuhább és legérzékenyebb részt, oda beakasztva egy kis kampót, majd újra örökre visszavarrva a szívemet, minden nyomot eltüntetve maguk mögött. A kampó mindig ott van, de a végére van erősítve egy láthatatlan, pókháló vékonyságú fonal, ami túlnyúlik a szívemen. És amikor eljön az a bizonyos érzés, mintha valaki húzná azt a fonalat, valahol messze, a láthatatlanban. Olyankor mindig ráncok jelennek meg a homlokomon, a tehetetlenség érzése szinte megbénít, a szemem kétségbeesetten nyílik ki, legszívesebben kirobbannék saját magamból, ordítanék, zokognék, futnék a semmibe, ehelyett általában csak állok – vagy éppen fekszek – valahol, esetleg kicsit összébb görnyedek, és egy csöndes, lassú sóhajt hallatok. A kampó megfeszül, a szívem fáj, én meg csak ülök. Vágyakozom.
Sok emberi tulajdonságot tudnék mondani, ami leginkább dominál az emberben, de az egyik legerősebb biztosan a vágy. Vágy a birtoklás iránt, vágy egy másik ember iránt, vágy a boldogság iránt, vágy az élet megélése iránt. Mindenki vágyakozik. Ez ad nekünk célt, ezért halad előre az emberiség.
Az én vágyam kezd egyre erősebb és követelőzőbb lenni. Sajnos azonban a mai világ nem teljesen alkalmas az én vágyam beteljesítésére. Őszintén szólva meg sem tudom pontosan határozni, mi az én vágyam tárgya, úgyhogy ez esetben segítségül hívom Tolkien-t. Ő azt mondja:

„Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel;
Felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár;
futok, a lábam bizsereg –
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?”

Szóval így szól a vers. Ez a két versszak szorosan kötődik a Gyűrűk Ura Bilbójának ahhoz a mondásához, miszerint (szabad fordításban): Veszélyes kitenni a lábad a küszöbre, mert onnan már csak egy pár lépés, és ki tudja, milyen vad és ismeretlen tájakon találod magad! És milyen igaza van! Mert ha azt a kampót valaki egyszer túl erősen megrántaná, én biz’ Isten kiszedném a bicskám a fiókból, elraknék egy pár gyufaszálat, egy térképet, tollat és papírt, és elindulnék az Úton. Jobbra vagy balra – nem tudom, mert ha már a lábad egyszer az Útra tetted, nem állsz meg, amíg meg nem találod, amit keresel. Aztán ki tudja, lehet, hogy magát a keresést kerested, a kalandra vágytál, ahogy végtére Bilbó is. A kampó húzza a szívem, a vágyakozás összeroppantja a gerincem, de lehet, hogy mégiscsak a másik versnek lesz igaza:

„Hát szerbusz, édes otthonunk:
a nagyvilág vár, búcsuzunk.
De egyszer majd bealkonyul,
és fent a csillag mind kigyul.
Akkor majd szerbusz, nagyvilág:
otthon már vetve van az ágy.
Felhők, ködök, éjszakák,
nincs tovább! nincs tovább!
Lámpa, tűz és vacsora:
csak haza! csak haza!” /J.R.R.Tolkien/

Mindegy, jobbra vagy balra – csak el innen! csak el innen.
A.

Dolgok, amiket nem írsz le

Imádok az apró titkaimról csacsogni a barátnőmmel, ám van, hogy egy-két mélyebb gondolatom is akad (ugyan ritkán), és az is előfordul, hogy az ilyen kósza elmélkedéseket ki is fejtem – neadjisten egy blogbejegyzésben.
Vannak viszont olyan dolgok, amiket nem írok le. Nem szeretnék közhellyel élni, miszerint: lelkem legmélyebb, legbelsőbb titkait, mert most nem is erre gondolok – legalábbis nem a szó szoros értelmében. Az teljesen normális, hogy titkaim vannak, és ezeket nem tárom a Nyilvánosság elé. Most azokra a dolgokra gondolok, amiket még a kis rejtett füzetembe – ami mindig a fiókom legsötétebb zugában pihen, és várja, hogy félelmetes dolgokat osszak meg vele – sem írom bele. És mondhat bárki bármit – mindenkinek vannak dolgai, amiket az ember nem hogy le nem ír, de nem is akar gondolni rá.
Pedig folyton arra gondol. Lelkének és eszének az a része, amihez már nem kaptunk hozzáférési jelszót, állandóan a témát csócsálgatja, épp ezért ha le akarnánk írni, valószínű csak letisztult, nyilvánvaló, egyszerű mondatot kapnánk, mint például: Szerelmes vagyok a párom öccsébe. Soha nem szerettem a férjemet. Félek a szextől. Gyűlölöm a gyerekemet. És a többi.
Mondatok, amiket az életben nem írsz le. Nem gondolsz rá. A túlélésed végett. És lehet, hogy ha megkérdezel egy pszichomókust, akkor az megpróbálja letisztítani számodra ezeket a mondatokat, nyilvánvalóvá tenni, de ha engem kérdezel, szerintem nem mindig ezt kell tenni. Nem baj, ha tisztában vagy a mondataiddal. Pontosabban A Mondattal. De ha olyan bátor vagy, hogy szembenézel vele, akkor csak egyetlen tanácsom lenne – mérlegelj okosan. És soha ne írd le azt a mondatot.
Ez Freud, nem?

A.