Személyiség

Sokan mondták, hogy az utóbbi időben megváltoztam. Én magam is így vettem észre, és egyáltalán nem zavar. Azért néha természetesen jó még "visszafejlődni", de a személyiségem is előnyére alakulgat, és úgy gondolom, az életem is halad a jó irány felé.
Tegnap elmentem fodrászhoz, hogy levágassam a hajamat. Volt korábban egy kósza gondolatom, hogy bedaueroltatom, de nem nagyon gondoltam komolyan. Aztán amikor este fél tízkor egy székben ültem a fodrász előtt, felvetettem a dolgot a csajszinak. Ő mondott róla egy-két szót, én meg egy laza "egyszer élünk" kiáltással beleegyeztem, hogy bedauerolja a hajamat. Úgyhogy most birka vagyok. :) Nem mintha eddig nem lettem volna az, de most már le sem tagadhatom... Amúgy majd rakok fel róla képet, legyetek csak türelemmel. :)
Keresek egy könyvet. Nem tudom, mi a címe, nem tudom, ki írta, és nem tudom, hogy miről szól, csak annyit tudok, hogy vár most valahol rám egy könyv, amibe beleszerethetek. És ami előrébb visz. Nem is tudom, mostanában nem voltak meghatározó könyvek az életemben. A Harry Potter egy ilyen volt, de az inkább már csak kedvtelésből. Van annak is mondanivalója, de én most valami fajsúlyosabbra gondoltam. Mint amilyen a Gyűrűk Ura volt. Vagy a Raj. Nameg a Setét Torony. Nem is tudom, minden könyvhöz ösztönösen társítok egy hangulatot, egy szakaszt az életemből. És általában mindegyikből kiszűrtem egy központi igazságot, amit nagyjából be is építettem az életembe. Természetesen öntudatlanul. Tolkien, a GyU írója azt "tanította" meg nekem, hogy minden szavadat kimondod. És minden szavadat hallják. A Rajt egy német hapi írta, és a természet erejéről ír - hogy az ember mennyire nem számít, ha a természet úgy akarja. Stephen King Setét Tornya köteteit pedig egy elég nehéz időszakomban olvastam, ahhoz az egyedüllétet csatolom, és azt tanultam belőle, hogy nem vagyok egyedül - ott vannak a gondolataim, a történeteim, amelyek valahol léteznek, és mindig létezni fognak. És ki tudja: lehet, hogy én is csak egy gondolat vagyok?
A.

Újabb kvk-nak lett szomorú vége...

Ma ismét lezárult egy közvélemény-kutatás! Ama nagyon értelmes és fontos kérdésre, miszerint "Van-e lába a csigának?", a következő arányban sikerült válaszolni:
Persze, hogy van - 3 szavazat. :(
Baromság, nincs neki - 4 szavazat.
Attól függ, honnan nézzük - 5 szavazat!
Hát, a kemény 12 embertől, akik szavaztak, elnézést kérek a bugyuta kérdésért. Mint mondottam volt, ez a kérdés egy ősi vita tárgyát képezi az osztálytársammal, Lizával. Ő váltig állította, hogy a csigának nincs lába, pedig tény, hogy van neki. Te is, kedves Olvasóm, aki a "Baromság, nincs neki"-re szavaztál, ezennel felvilágosításra ítéltetsz, miszerint: van. A biológia tudománya ugyan még nem ismerte el ezt a vitathatatlan tényt, de szerintem idő kérdése, és rájönnek, mennyire tévednek. És akkor kiderül, hogy nekem van igazam! :)
A.

Eső után

Közeledik a nyár. Már most is elég szép idő van, néha ugyan borús, de tényleg, ez a tavasz egészen kitesz magáért idén.

Az én kedvem viszont sehogy sem akar megjavulni. Habár a "nagyközönség" valószínű ugyanolyannak lát, mint amilyen szoktam lenni, azért vannak pillanatok, amikor azon kapom magam, hogy bánatosan nézek kifelé a kombínó ablakán, vagy egy kicsit túlságosan elmélyülten "figyelek" történelem órán - egy szóval nem vagyok teljesen a jelenben. Hiába szép a tavasz, újra és újra eszembe jut, hogy bizony az életnek a fele sem tejfel. Nagyon jól esik, hogy újra visszataláltam a régi barátaimhoz, az utóbbi időben elmaradtak a péntek esti "diózások" - ahogy mi hívtuk a kis kocsmát a Nagy Diófa utcában. Ma már nem sokszor megyünk oda, inkább a Zöld Macskába járunk, ahol egy kicsit igényesebb körülmények vannak.
Jogos kérdés lenne, hogy ugyan miért vagyok ilyen búvalbélelt? Nem mondanám mély pontnak, csak olyan... mint amikor egy nyári zivatar után még borús az ég, és elmész sétálni egy kicsit. A levegő friss, és az eső illata még jól érezhető. De mégis félhomály van. Olyankor az ember magába fordul, és a hétköznapoktól távoli dolgokon filozofál.
Hát, körülbelül ez az érzés van bennem. Olyan zivatar utáni. A miértjét őszintén szólva nehéz lenne megfogalmazni. Talán az, hogy nem vagyok teljesen megelégedve a hétköznapjaim alakulásával? Vagy esetleg az, hogy még mindig nem sikerült olyan embert találnom, akivel a mindennapjaim alakulását (és az övéit) megbeszélhetném? Nem tudom. Biztos ez is, az is. Most inkább azon kell agyalnom, hogy mit szokott az ember csinálni eső után, hogy mit kellene nekem tennem, hogy kisüssön a nap a felhők mögül. Bocs a sok sémáért, de hát így tudom a legjobban megértetni magam. Megpróbálok a környezetemmel kommunikálni, és ha már eljutok odáig, hogy valakinek teljesen kiöntöm a szívem - na akkor lehet, hogy valami fény féleség pislákol elő a felhők közül.
Addig is tovább andalgok a félhomályban, az élet értelmén töprengve, néha egy kicsit nosztalgiázva, mert ilyen állapotban az ember hajlamos a múlt felé fordulni. Egyébként szerintem az sem rossz, csak tudni kell, hol a határ. Egy idő után aztán visszazökkenek a jelenbe, már nem gondolkozom a múlton, hanem a jövő miatt fáj a fejem. Ez sajnos sokkal gyakoribb, mint ami egészséges, de rohanó világban élünk, és ez a világ megköveteli tőlünk, hogy mindig aggódjunk a jövőnk miatt. Talán ezért is nem erőltetem most meg magam annyira, hogy visszazökkenjek az esős sétálgatásomból. :) Ott legalább béke van, és az ember arcán gyakrabban jelenik meg az a kis mindent szerető és élvező mosoly.
A.

Dühroham, és egy rossz tulajdonság

Vannak pillanatok, amikor elborul az agyam. Valami nagyon felhúz, és telesen irreális, gonosz dolgokat hoz ki belőlem ez a lelki (és ideg) állapot. Az esetek túlnyomó részében tudom kezelni ezeket a kitöréseket, de van, hogy nagyon nehezemre esik. Egyébként ezek a kitörések általában alapszanak valamin, nem csak úgy jön, és kész. Kis ostoba dolgokon ritkán húzom föl magam, de ha például valaki direkt keresztbe tesz nekem, vagy rendkívül ostoba, hát... na olyankor nehéz az önmegtartóztatás.
A baj csak az, hogy ha mégsem megy a koordináció, gyakran azokat bántom, akik a legközelebb állnak hozzám. Volt már, hogy üvöltöztem anyummal, és visszagondolva egyre inkább fájnak azok a sértések és bántások is, amit volt barátom fejéhez vágtam ilyen állapotomban. Általában nem rá voltam mérges, hanem valami tőle telesen független dolog húzott föl. Ám sajnos az ember egyik gusztustalan tulajdonsága, hogy akiket szeret, azokat bántja.
Hogy jutott ez most eszembe? Talán úgy, hogy amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzésemet, éppen hasonló hangulatomban voltam. Most, hogy leírtam, már kevésbé, de azért még mindig dühös vagyok testvéremre. Természetes, hogy vannak a testvérek között viták, sértődések, de mi eddig mindig megoldottuk - valahogy. Valószínű, ha legközelebb beszélgetek nővéremmel, és szóba kerül mostani dühöm tárgya, csak egy félmosollyal, vagy egy ostoba tréfával ütöm el a dolgot. Pedig amikor megtörtént a "sérelem", legszívesebben ííízekre szaggattam volna! És még azt mondta nekem a grafológus múlt héten, hogy egy csepp agresszió sincs bennem... Hát, nagyon sok mindent eltalált (pl. hogy az érzelemhullámaim hevesek, de jól tudom őket kezelni), de ez a "nem vagy agresszív" dolog nagyon félretalált. Igenis agresszív vagyok, ha úgy hozza a sors, de erre cseppet sem vagyok büszke. Van azonban, amikor nem hátrány az agresszió, elsősorban itt a diákönkormányzatra gondolok. Nem a csapatmunkára, ott tökéletes nyugalom, megértés és türelem kell, hanem arra a részére, amikor küzdeni kell: ugyanis háborúban és szerelemben mindent lehet. (És ez mekkora hülyeség! Abszolút nem így van!)
Fuh, most, hogy kifújtam a gőzt egy kicsit, megyek dolgomra. Holnap megint koncertre megyek az Akkordba, előtte mozizok egy pár osztálytársammal. Szombaton zenekari próbára megyek (a Hegedűs a háztetőnből játszunk darabokat), délután pedig egy vak integrációs rendezvényre, ahol moderátort játszom. Na ott nem szabad agresszívnak lenni, bár a körülmények olyanok lesznek, hogy ezt valószínű nehéz lesz megvalósítani. De meg fogom. Mint mindig. Addig is literszám öntöm magamba a teát (a yellow label fekete tea a kedvencem, 3/4-e víz, többi tej, két kanál mézzel - általában megnyugtat ez a kombináció), és felkészülök a küszöbön álló (és mosolygó) hétvégére! :)
A.

Egy kis köszönet Nektek!

Először is szeretném megköszönni a pozitív visszajelzéseket amiket a Hírvivőre írtatok. Nagyon jól esett! :)
Orsi kérdésére a válasz, miszerint ha ez az eredeti verziója a novellának, van-e vajon javított verzió, a válaszom: leírva nincs. Azért írtam korábban, hogy az eredetit rakom föl, mert amikor visszaolvastam a szöveget, rengeteg dolgot átírtam volna benne, de az valahogy nem lett volna az igazi. Vannak nekem még novelláim, sokat leírtam, és sok van a fejemben is. A Hírvivőt viszont pályázatra adtam be, és nyertem, úgyhogy nem nagyon akartam beleturkálni. Csak hát ez ember utólag olyan sok mindent máshogy csinálna, nemde?
A bloggal kapcsolatban... eleinte nem nagyon tudtam, mire megy ki a dolog, hogy pontosan mit szoktak egy blogra felrakni. Az enyémet nem is nevezném szokványos blognak, hiszen nem egy konkrét téma köré csoportosulnak a bejegyzések, egyszerűen csak: a Napjaimat és gondolataimat írom le. Tudtam, hogy amit itt közzéteszek, azt bárki olvashatja, aki ismeri a címemet: barátaim, rokonaim, tanáraim, ellenségeim (van ilyen?!), egyszóval bárki. Talán egy kicsit meg is torpantam amikor kiderült olyan emberekről is, hogy olvassák a blogomat, akikről addig nem is feltételeztem ezt. Ettől függetlenül folytatom amit elkezdtem, mert nekem ez nagyon fontos. Nem csak azért, mert Ti is, kedves olvasóim, többet megtudtok rólam, hanem mert így is gyakorlom a fogalmazást (a helyesírást kevésbé. Az sose ment túl jól...), valamint azt, hogy hogyan kell fogalmazni, ha a közönségem: bárki lehet.
Mégegyszer köszönöm a hozzászólásokat, szavazzatok a csigára, és akkor egy ősi vitát tudhatok megoldottnak. :) Ugye, Liza?
A.