Félhomály kell hozzá, és egy nagy-nagy tükör. Egészen közel kell állnod a sima felülethez, annyira, hogy még kényelmesen belenézhess a saját szemedbe. Javaslom az öt és tíz centi közötti távolságot, de ez fakultatív... orrmérettől függ.
Ma fizikaórán a tükrökről tanultunk. Egyetlen dolog ragadta meg nagyon a fantáziámat, annyira, hogy azóta erről gondolkodom: a szemünk a tükörben a tárgyakat úgy látja, mintha a tükör mögött lenne, amit látunk. Ezt természetesen eddig is tudtam, hiszen nem véletlenül pakolunk tele minden kis szobát tükrökkel, de most Károly tanár nő kifejezetten egy tárgyról beszélt, és ez megragadott.
Hazaérve egy idióta fehér sapkát húztam a fejembe (ami persze nem idióta, mert Mama varrta, de az én fejem hírhedt a sapkák körében - mindegyik borzalmasan néz ki rajtam, ezért csak otthon veszem föl néha, az illúzió kedvéért). Hátra volt kötve a hajam, ezért teljes tisztasá
gában látszott az arcom. Beálltam a tükör elé, közel mentem hozzá, és belebámultam a saját szemembe. Megpróbáltam egy pillanatig becsapni fizikaórákon edzett tudatomat - azt akartam vele elhitetni, hogy amit látok, tényleg ott van, ahol látni vélem, tehát a tükör mögött. Olyan volt, mint amikor a 3D-s könyvekből kellett tudatosan kicsikarnom a képeket. Csak bámultam a hatalmasra nőtt pupillámba (természetesen csak az egyikbe), és hirtelen sikerült. Félelmetes érzés volt. Így érezhetett az a középkori paraszt ember, aki először találkozott nagy tükörrel, és hirtelen azt hihette, hogy valami boszorkányság folytán találkozott önmagával. A tükör többé nem volt tükör előttem, hanem a félhomályos szoba másik oldala, amiben - hozzám félelmetesen közel - egy másik Anikó állt, a vállára tudtam volna rakni a kezem. Hirtelen olyan érzésem volt, hogy az ott nem én vagyok, sőt, kifejezetten kellemetlen volt a csöppnyi távolság közöttem és a fura lény között ott a túloldalon. Ösztönösen hátráltam egy lépést, és azonnal megtört a varázs. A tudatom újra tisztában volt azzal, hogy amit látok, az csupán illúzió, nem volt hajlandó többé ostobaságokat játszani. Anikó én vagyok, senki más.
gában látszott az arcom. Beálltam a tükör elé, közel mentem hozzá, és belebámultam a saját szemembe. Megpróbáltam egy pillanatig becsapni fizikaórákon edzett tudatomat - azt akartam vele elhitetni, hogy amit látok, tényleg ott van, ahol látni vélem, tehát a tükör mögött. Olyan volt, mint amikor a 3D-s könyvekből kellett tudatosan kicsikarnom a képeket. Csak bámultam a hatalmasra nőtt pupillámba (természetesen csak az egyikbe), és hirtelen sikerült. Félelmetes érzés volt. Így érezhetett az a középkori paraszt ember, aki először találkozott nagy tükörrel, és hirtelen azt hihette, hogy valami boszorkányság folytán találkozott önmagával. A tükör többé nem volt tükör előttem, hanem a félhomályos szoba másik oldala, amiben - hozzám félelmetesen közel - egy másik Anikó állt, a vállára tudtam volna rakni a kezem. Hirtelen olyan érzésem volt, hogy az ott nem én vagyok, sőt, kifejezetten kellemetlen volt a csöppnyi távolság közöttem és a fura lény között ott a túloldalon. Ösztönösen hátráltam egy lépést, és azonnal megtört a varázs. A tudatom újra tisztában volt azzal, hogy amit látok, az csupán illúzió, nem volt hajlandó többé ostobaságokat játszani. Anikó én vagyok, senki más.Hát ezt a történetet akartam elmesélni. Novák Dani jut eszembe, ő biztos azt mondaná, hogy "sok időm van". Hát, lehet. Holnap úgyis csak féléves anyagból írok témazáró dolgozatot. Don't worry be happy. Valaki úgyis mindig lesz a tükör mögött.
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése