Nyárköszöntő

Már most melegem van. Komolyan, a tél még el sem múlt, én már visszasírom. Ez ellen most biztos a fél olvasótáborom megdöbbenve hőköl vissza, de hát ha tényleg így van. Idén olyan gyönyörűséges volt a tél, az a sok-sok hó, Kazimir a kertben, a sok jó/rossz dolog. Olyan, mintha a hideg beállta óta egész idáig aludtam volna, és most keserűen rá kell döbbennem, hogy álmomban valahogy minden olyan különleges, olyan télies volt. Itt a tavasz, vissza a való világba!

Ma - egy hónap kihagyás után - ismét kocsiban ültem. Ez ugyan nem teljesen igaz, mert Anyummal és Julcsi babával is gyakoroltunk egyszer-kétszer, de nem rutinpályán (igen, még a rutinom sincs meg!!)... Szóval egy másik kocsiban, új oktatóval kezdem a tavaszt, ami már nagyon rám fért. Nagyon furcsa volt, az új oktatóm elmagyarázta, hogy mit is kéne csinálni. Látta, hogy semmit nem értek a kocsi mozgásából parkolás közben, fogta magát, és mutogatni kezdett a kezével, erre hoopppsz! megértettem. Itt a bizonyíték, hogy egy tökéletes technikai analfabétának is el lehet magyarázni akármit. Azt is megtanította, hogy 50-nél a féktávolság kb 16 méter, 100-nál a négyszerese, és ebből mindent ki tudok számolni. Imádom. Azt szeretem benne még nagyon (azon kívül, hogy olcsó), hogy Biatorbágyon lakik. Ma is meglepetésszerűen bejelentette, hogy én vagyok az uccsó páciense, és hazavisz. Már ötre otthon voltam! Kirrrály...

A nyár vehemes közeledtével mindenki vadul elkezdte tervezni a nyarát. Én nem is tudom, amit nagyon-nagyon szeretnék, az Anglia. Ki szeretnék menni Csuri nagynénémhez (akinek holnap lesz szülcsinapcsija, JUPPIII!!), kicsit elvegyülni az angolok között, várost nézni, bóklászni és kétpofára zabálni a karamellás csokitojást. Angliavágy a betegség neve - ugye, OrsiMorsi? Másik vágyam az, hogy felkészüljek az angol emelt érettségire. Ezügyben Zsuzsa segítségére lesz szükségem, méghozzá erőltetett tempóban, mert elég csúnyán felejtek. Már angol könyveket sem olvasok, egyszerűen nincs rá időm, amikor olyanokat kell Timár bácsinak olvasni, mint a Vörös és fekete, a Bűn és bűnhődés vagy az Anna Karenina. Az okés, hogy mindegyik csomó oldal, de olvashatatlan!! Hogy ezek mennyire sokat szenvedtek akkoriban! Harmadik nyári cél: munka. Bárki bármilyen munkát tud nekem, könyörgöm, jelezze, mert idén sajna már nem számíthatok Apuci segítő kezére ezügyben. HELP!

Most rohanok, Eszter ágyát kell cipelnem.

A.

Az én olvasatom

Mi az irodalom? - Ezzel a kérdéssel kezdtük idén a magyarórákat még szeptember elején. Én egészen meg voltam döbbenve, hogy ott van a tökéletesen új tanár, akinek van két éve arra, hogy belénk verjen négy évnyi (emelt szintű...) irodalomanyagot, és mégis hosszú heteket áldoz ennek az abszurd kérdésnek a megválaszolására. Egész pontosan a meg nem válaszolására, mert a konkrét választ mai napig nem tudom. Csak olvasatokat.

Mert mi az irodalom? Azt tanultam, hogy ha egy kérdésre fogalmad sincs, mi a válasz, akkor vesd be az oppozíciós gondolkodást. Azaz a kérdés az: mi nem irodalom? Egyes számú választási lehetőség: ami nincs leírva, az nem szöveg. Ebben az esetben tovább kérdeznék: irodalom-e egy bevásárló lista? szójegyzék? tartalomjegyzék? üdvözlőkártya? dalszöveg? Kettes számú választási lehetőség: az írott szöveg és a szóbeli (orális) irodalom is létezik. Kérdések: irodalom-e a népdal? improvizáció (rap)? egy eposz? a zene??

Tehát visszatérnék az eredeti kérdésre: mi az irodalom? Szerintem minden irodalom, mert ebben élek. Ez az én olvasatom. Ez a kifejező eszközöm, számomra egy mosoly, egy szó, egy novella, egy érzés - minden irodalom. Én is irodalom vagyok. Ahogy egy matekosnak lehet ő maga a matematika, Einstein volt a megtestesült fizika, egy orvos egymagában lehet a Biológia, egy pap érezheti magát Megváltónak - mind igaz lehet. Miért ne lenne? Ki tiltja meg? Mi a cáfolat?

Sokakat kiborított a Vitorlás című novellám. Természetesen megértem, nem egy kedves novella, és kifejezetten botrányos tud lenni abban az esetben, ha az írót nem különíted el a műtől. Akik már több novellámat elolvasták, tudhatják, hogy néha elég nyersen tudom magam kifejezni, van, hogy gusztustalanul. De a második nagyon fontos dolog, amit megtanultam az után, hogy minden irodalom: soha ne keverd össze a valóságot az alkotással. Semmi közük ugyanis egymáshoz, az alkotó csak addig alkotó, amíg alkot, de ha kész van, onnantól kezdve semmi köze a műhöz. Csak olvasatokat tud neked mondani - az ő értelmezése lehet, hogy neked még csak fel sem merült az alkotás tanulmányozása alatt.

Tehát: a mű nem az alkotó. Én nem az vagyok, aki egy vitorlással lett öngyilkos (miért féltek ettől a szótól?!), az én apám nem adott nekem vitorlást, anyum szeméből nem folyik méreg. Én mindezt leírtam, és szomorú voltam azért, mert ezzel szomorúságot, vagy talán fájdalmat okoztam. Elkaptam egy életérzést, egy lehetséges életszituációt, amit metaforikusan megjelenítettem (tőlem telhetően jól, de valaki szerint ez a novella szuper, valaki lehet, hogy undorodik tőle), de ez az életérzés nem összekeverendő velem, vagy az én életemmel.

Az pedig, hogy ilyen heves érzéseket és reakciókat váltott ki a dolog, sokat mond nekem. És nagyon köszönöm ezeket a visszajelzéseket, továbbra is várom a hasonlókat! Csak léccilécci szóban/írásban, mert a metakommunikációm néha teljesen máshogy működik, mint egyeseké...

Következő novellám címe: A csigalépcső.

A.

Jamie Winchester

Anyum ma nagyot alkotott.

Keddi gitárórámon Gábor bácsitól kaptam egy fülest, hogy péntek este (azaz ma) hétkor ingyenes Jamie Winchester koncert lesz a biatorbágyi Faluházban. Azon már senki nem akad fönn, hogy Biatorbágy valójában nem falu, hanem város, de ez most lényegtelen. Én azonnal rácuppantam a témára, lévén Jamie Winchestert nagyon-nagyon szeretem és tisztelem, mint zenészt. Nem bíztam magam szórakozott tanárom emlékezőtehetségére (aki mellesleg nemrég veszítette el valahol a telefonját, de annyira, hogy azt sem tudja, mikor/hol tűnhetett el), utánanéztem hát városunk honlapján, és ott azt olvastam, hogy Gábor bácsi koncertekkel sosem viccel, valóban este hétkor kezdődik a koncert. Anyummal terveztünk elmenni, de kaptunk egy fülest, hogy Facebook-on azt írják, hogy nyolckor kezdődik a zenebona. Na és szerintetek kinek volt igaza? A hivatalos honlapon megjelenített infónak, vagy a Facebook-nak? Lehet szavazni.

Kezdés előtt érkeztünk, de már eléggé televolt az egész klubbhelyiség. Egy kicsi teremben volt a koncert, aminek a középső részét teljes mértékben elfoglalta körülbelül tíz asztal. És itt jött Anyum zsenialitása: bekamikázézta magát a legelső, legközépső asztalhoz, ahol két nő üldögélt, akik úgy néztek ki, mintha várnának valakire. De ahogy azt Anyum egy ügyes keresztkérdéssel kiderítette (szabad?), nem vártak senkire, így pont volt két üres szék, ahova leülhettünk. Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag két méterre a zenészektől élvezhettük a koncertet!! Eszméletlenül jó volt, csodás élmény, és mondanom sem kell, a srácok nagyon jól játszottak. Ráadásul Jamie Winchesternek van egy olyan bája, ami teljesen betölti a színpadot, a közönséget pedig elvarázsolja.

Eszterék is befutottak az utolsó negyed órára Blanka barátnőjével, ma este Fábi is itthon alszik, egyszóval hemzseg az élet itthon. Én pedig - remélem - ma egy koncertről fogok álmodni.

A.

huh ebben de nincsen most semmiféle logikai menet... jézusisten, valaki tanítson már meg írni!!!!

Tükör

Félhomály kell hozzá, és egy nagy-nagy tükör. Egészen közel kell állnod a sima felülethez, annyira, hogy még kényelmesen belenézhess a saját szemedbe. Javaslom az öt és tíz centi közötti távolságot, de ez fakultatív... orrmérettől függ.

Ma fizikaórán a tükrökről tanultunk. Egyetlen dolog ragadta meg nagyon a fantáziámat, annyira, hogy azóta erről gondolkodom: a szemünk a tükörben a tárgyakat úgy látja, mintha a tükör mögött lenne, amit látunk. Ezt természetesen eddig is tudtam, hiszen nem véletlenül pakolunk tele minden kis szobát tükrökkel, de most Károly tanár nő kifejezetten egy tárgyról beszélt, és ez megragadott.

Hazaérve egy idióta fehér sapkát húztam a fejembe (ami persze nem idióta, mert Mama varrta, de az én fejem hírhedt a sapkák körében - mindegyik borzalmasan néz ki rajtam, ezért csak otthon veszem föl néha, az illúzió kedvéért). Hátra volt kötve a hajam, ezért teljes tisztaságában látszott az arcom. Beálltam a tükör elé, közel mentem hozzá, és belebámultam a saját szemembe. Megpróbáltam egy pillanatig becsapni fizikaórákon edzett tudatomat - azt akartam vele elhitetni, hogy amit látok, tényleg ott van, ahol látni vélem, tehát a tükör mögött. Olyan volt, mint amikor a 3D-s könyvekből kellett tudatosan kicsikarnom a képeket. Csak bámultam a hatalmasra nőtt pupillámba (természetesen csak az egyikbe), és hirtelen sikerült. Félelmetes érzés volt. Így érezhetett az a középkori paraszt ember, aki először találkozott nagy tükörrel, és hirtelen azt hihette, hogy valami boszorkányság folytán találkozott önmagával. A tükör többé nem volt tükör előttem, hanem a félhomályos szoba másik oldala, amiben - hozzám félelmetesen közel - egy másik Anikó állt, a vállára tudtam volna rakni a kezem. Hirtelen olyan érzésem volt, hogy az ott nem én vagyok, sőt, kifejezetten kellemetlen volt a csöppnyi távolság közöttem és a fura lény között ott a túloldalon. Ösztönösen hátráltam egy lépést, és azonnal megtört a varázs. A tudatom újra tisztában volt azzal, hogy amit látok, az csupán illúzió, nem volt hajlandó többé ostobaságokat játszani. Anikó én vagyok, senki más.

Hát ezt a történetet akartam elmesélni. Novák Dani jut eszembe, ő biztos azt mondaná, hogy "sok időm van". Hát, lehet. Holnap úgyis csak féléves anyagból írok témazáró dolgozatot. Don't worry be happy. Valaki úgyis mindig lesz a tükör mögött.

A.

Berkenye

Zsuzsi nővérem 20. szülinapját ünnepeltük múlt hét szerdán a híres, biatorbágyi Mediterrán étteremben. Nagyon kellemes kis vacsora volt, a szűk család (mind a 6 fő!) és a két "oldalborda": Csölök és Fábi társaságában. Tortavágás előtt de már a főétel után szóba került, hogy Júlia lemegy Berkenyére próbálni a Kopasz énekesnőt (Ionesco drámáját). Az abszurd darabot Pécsen fogja bemutatni nyáron a hatfős társaság, ebből az okból vonultak le mindannyian egy éjszakára. Azám, de azt a helyet, ahol korábban szoktak lenni, átalakítják - maradt tehát a szintén közeli berkenyei Vendégfogadó, amivel csak egy kicsi probléma volt: ki kellett fizetni 12 főt ahhoz, hogy egyáltalán odamehessenek. A csapat (lévén hat fő plusz a rendező) ezért keresett olyan balekokat, akik hajlandóak velük lenni két napig, és még fizetnek is.

Ezt mesélte Julcsi, és valamiért engem is megkérdezett, nincs-e kedvem lemenni velük. Én személy szerint azt terveztem, hogy hétvégén ki sem mozdulok a házból, és végigtanulom a hétvégét. Még szép, hogy rögtön rávágtam, hogy dehogynem! Szívesen lemegyek Berkenyére lógni velük. Mindent, csak ne romantika legyen.

Így alakult, hogy Julcsi bepakolt a Poloba engem és miden velemjárót - bakancs, nagytáska, kistáska, laptop, mintha egy hétre költöznék. Feltett szándékom volt ugyanis, hogy tanulni fogok a távoli Berkenyén, és itt-ott beiktatok egy kis túrát is. Mondanom sem kell, a tanulásból nem lett semmi.

Ez a bagázs zseniális. Már az elején tudtam, hogy hatalmas lesz, de... felülmúlta az elvárásaimat a hétvége. A szállás gyönyörű volt, csak a miénk volt az egész, az emeleten voltak a hálók és egy fürdőszoba, az alsó szinten a konyha, étkező, két fürdőszoba és két wc. Még cicusunk is volt, aki folyton erőszakoskodott, hogy be akar jönni a házba, de sosem sikerült nekije. Cegény.

Anyum azt mondta, hogy nem vagyok túl jó az élménybeszámoló műfajában, és sajnos ezzel teljesen egyet kell értsek, úgyhogy nem iszonytatok senkit vele. Nagyon jólesett együttlenni a drámásokkal (és nem drámásokkal is). Ott volt Kornél, aki eltűnt egy sarokban és Joci, aki nem. Évi, akit nagyon irigylünk azért a tulajdonságáért, hogy ha hízik, akkor is mellre és Gabi, akinek nagyon szépek a körmei. Eszter, akinek a csodálatos ragujánál csak a mégcsodálatosabb tejberizse finomabb, és Dani, aki az Eszter által megfőzött kaják felét elpusztította, mindezt azelőtt, hogy a többiek ráeszmélhettek volna arra, hogy ebéd van. Andris, aki oldalszélben, félhomályban és ülve kiköpött Johnny Depp, valamint Rita, aki nem Zita, és egyébként egy nagyon aranyos lány - ő volt Jocin és rajtam kívül a harmadik oldalborda, tehát nem drámás.

Sajnálattal kell viszont tudatnom, hogy nem találtam mackót. Pedig tényleg elmentem szombat délután túrázni, tökig sárosan értem vissza, és mackó helyett csak két struccal találkoztam, meg egy szürkés, ugrabugráló nyuszival. Jah, nem hagyom ki Anyumat meg Gyurrancs-Murrancsot, akikkel a Nógrádi várban futottam össze, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy állatok lennének, csak... na ebből már nem jövök ki jól. Szóval jó volt velük találkozni. Vasárnap sétálgattam kicsit a tóparton, aminek a partján a Vendégház állt. Gyönyörű látvány volt, ahogy a nap utolsó sugarai vörösre festették alulról a felhőket, a tó jegén pedig visszatükröződött a fény. Ha nem lett volna borzalmasan hideg (vagy ha van nálam sapek...), akkor ott öregszem meg.

Szóval nagyon jó volt ez a két nap. Köszönet Julcsinak érte. A legjobb hír, hogy "egy borongós reggelen tíz fiatal érkezett az erdő szélén álló vendégházba", mégsem ölt meg senki senkit, mindenki túlélte a történetet. És nem volt maci.

A.

Éppen most

14:54. Gyakorlatilag két órával ezelőtt, 12:55-kor végeztem a suliban, de még most is itt csücsülök - és majd' szétrobbanok.
Az emberek egyik legkényesebb pontja szerintem az idő. Ami engem illet, nagyon kényes vagyok a saját és mások idejére is, következetesen gyűlölöm a késést, és mindenféle olyan dolgot, ami valakinek az idejét rabolja. Ám az iskola mostanában a legszörnyűbb időrabló gépezet az életemben. Én tényleg végeztem egy órakor, hazamehettem volna a félkettes busszal, és vígan tanulhattam volna a holnapi magyar nagyfelelésre. De legalább normálisan megebédelhettem és pihenhettem volna egy picit, mielőtt belevetem magam a tanulásba. De nem, nekem itt kellett maradnom, mert a hetedik órában osztályfőnökim volt, aminek semmi de semmi értelme sem volt. És ha a kedves diák nem jelenik meg az órarendben leírt óráin, bizony beírják későnek, és... nem is tudom, mi lesz. Az a minimum, hogy pár órán belül csörög a telefon, és az ofő keres, hogy mégis hol az égben vagyok. Mondjam meg, hogy számomra teljességgel értelmetlen volt mind az osztályfőnöki, mind a pénzügyismeretek, de (óh, Isten, irgalmazz!) még a művészettörténet órának sem láttam értelmét. Gyakorlatilag suliban voltam ma reggel háromnegyed nyolctól negyed négyig, és egészen konkrétan háromnegyed óra hasznos időtöltés történt ennyi idő alatt: a matekóra.
Kérdem én: mi értelme ennek az egésznek? Miért van még mindig a diákok érdekei ellen az iskola, mint intézmény, és miért nem lehet úgy élni az életet egyetem előtt, mintha a diák is ember lenne? Mert nekem sem mindegy, hogy két-három óra ide-oda tolódik, ahogy egy felnőttnek sem. Ráadásul legtöbb esetben az iskola a tanulástól rabolja az időt - ami szép kis paradoxon, nem igaz?
A.