Asztalon eperlekvár. Ablakkeretből tőr.

Annyi minden történik velem! Hazajövök, és - ha tehetném - órákig mesélnék a nap történéseiről, a vicces, dühítő, kellemetlen és felemelő dolgokról. A problémám csupán annyi, hogy bizony nem nagyon van kinek szófosni idehaza. Természetesen az én drága Édesanyám mindig megkérdi "na mi volt ma a suliban?", és én ilyenkor mindig mesélek neki sztorikat, de ő sem az Időmilliomos személyesen, dolgozó ember, így nem is lökhetem neki három órán keresztül a hülyeségeket. Barátnőm, Liza ugyebár egy iskolába jár velem, és nem ritka, hogy épp róla szeretnék mesélni valakinek - teszem azt például azon megmozdulását, amire tegnap nulladik, biológia órán került sor: új tanárnőnk (broáf...) elmagyarázta, hogy az újszülött patkányt Patkánymama végignyalogatja, és nem csak azért, hogy eltüntesse a dzsuvát róla, hanem azért is, mert ha nem nyalogatja végig, akkor a kispatkány nem tud pisilni. Ergo megdöglik. Lizának csak ennyi kellett, kéz a magasba lendül (vagy nem?...) és jön a kérdés: mi történik, ha ő (Liza) kicselezi Patkányanyucit, elrabol egy kispatkányt a nyalogatás szertartása előtt, és ő nyalja végig. Akkor is túléli a kispatkány?

Szóval így. A témáról egyébként olyan tíz percig folyt a vita Liza és szerencsétlen új tantónéni között. Tíz értékes perc a nulladik órából. De nem csak ezt nem tudom elmesélni Lizának - hiszen jelen volt -, hanem például a Lillus-kontra-Lillus esetet sem. Tegnap a Tabán művészmoziba mentünk, egy francia művészfilmet, A Provence-i fűszerest néztük meg négyen: Lizu, Orsi, Lillus és én. Úgy volt megbeszélve, hogy hatkor találkozunk a Móriczon. Liza engem fél ötre rendelt Budaörsre, úgyhogy mi öt tízkor már a téren voltunk. Ő nem volt benne biztos, hogy Lillusnak öt órát vagy hat órát mondott-e, úgyhogy felhívatta velem Lillát. Felhívtam, és az első kérdésem az volt, hogy "szia, hol vagy?". Lillus erre teljesen megzavarodott (gondolom benne a hat óra élt, amit végülis mondtunk neki...), és elkezdett vadul szabadkozni, hogy úristen, ő hatot tudott, de rögtön ott van, húsz perc! Oké, mondom, akkor a mekiben várunk. Vártunk. Ettünk. Mélyreható vitát folytattunk az exekről és utóhatásaikról. Lillus betoppant, halálosan bűnbánó arccal - ahogy mondta, olyan húsz perccel később. Előtte még SMS-t is küldött nekem, hogy ne haragudjunk, mi meg csak röhögtünk a markunkba. Szegénykém. Amikor viszont megláttuk az arcát, elfogott minket a bűntudat, és nem bírtuk tovább szívatni. Hatalmas ölelés kíséretében kértünk bocsánatot, ő meg kijelentette, hogy utál, és meg fog ölni minket. Erre persze csak vigyort kapott válaszul. További húsz perc (és még mélyrehatóbb beszélgetéstémák...) után betoppant Orsi is, és elindultunk. Na ekkor volt hat óra. :) Ezúton is ezer bocsánat a tévedés-szívatásért, Lillus, és gyógyulj meg!

Tehát történetek történetek hátán. A tizedét sem meséltem el, ez csak két töredékecske volt a napból. Annyit akartam csak mondani ezzel az egésszel - már én sem tudom... -, hogy sokszor sokat hosszan és fárasztón tudok mesélni bárkinek, aki éppen a közelemben van, és van egy kis szabadideje. Ezért előre is bocsi. Meg utólag. Meg általában.

A.